Néhány nappal ezelőtt online értekezlet tartottak a református kórházlelkészek, amin megosztották egymással a járvány idején végzett szolgálataik tapasztalatait. Azt mondják: „A mi küldetésünk, hogy hirdessük: van, aki félelmet csendesít, akivel viharokban is reménységünk van.”
Habár ennek a különleges időszaknak elején elhangzott a miniszteri kijelentés: a kórházlelkészek is részei a rendszernek, azonban a különböző országos vagy helyi szabályozások néhány nap múlva már nemcsak az istentiszteletek tartását, hanem a lelkészi látogatások betiltását is elrendelték. Bár érthető a személyes találkozások számának szűkítése, de mintha a félelmek oldásában való segítés szükségessége perifériára (sőt homályba) került volna. Akik kórházi alkalmazásban állnak – ők továbbra is jelen lehetnek a betegágyak mellett, s két kisvárosi intézmény is nyitva hagyta az ajtót a pasztorációs jelenlét számára. Hiszen nagy az igény a betegek között!
Bár elérhetőek lennénk a COVID-19-el fertőzött betegek számára is (védőruha, előírások betartásával), ilyen hívás nem érkezett, vagy nem jutott el hozzánk. Ugyanakkor a kórházak egyéb betegellátó osztályain fekvők nagyon vágyják a „kintről jövőt”, a bátorító szót, a lelki támogatást! Ha nem jöhet a család, még inkább felértékelődik a jelenlétünk. Az átszervezett kórházakban helytálló dolgozók is sok bizonytalansággal élik meg az „állási időt”, kényszerszabadságot, más helyszínen való helytállást, a megfertőződés veszélyét – miközben óvodás, iskolás gyerekekhez, idős szülőkhöz, nagyszülőkhöz érkeznek haza: tanítani, beszerezni, bátorítani.
Ebben a helyzetben azonban megnőtt a kreativitás a szolgálatban. Akik a betegek között vannak, sokkal több személyes találkozásra, beszélgetésre, közös imára kapnak lehetőséget. Gyakorlati, technikai segítségre is szükség van, például a telefonok felvételére – hiszen sokan azt sem érik el –, üzenetek átadására, családi (engedélyezett) csomagok, sőt anyák napi virág eljuttatására. A kívül maradtak telefonon kihangosított igeolvasással, ima-vezetéssel segítenek, amihez az egész kórterem csatlakozik. Eleinte még el lehetett juttatni az írott sajtót, igei üzeneteket, traktátusokat – aztán az is akadályba ütközött. A rövid online áhítatok inkább azok számára elérhetőek, akik okostelefonnal, esetleg laptoppal kerültek a betegágyra.
Sokan a kórházi dolgozókra fókuszálnak. Akik jelen vannak, meghallgatással, bátorítással, elismerésekkel – belső internetes felületre feltöltött napi, heti üzenetekkel biztosítják a lelki támogatást. Vannak, akik személyes lelkigondozói levelezéssel, facebook-os dolgozói csoportokban zajló lélekápolásával, rendszeres, letölthető keresztyén filmajánlókkal segítenek (hiszen most sokkal több idő telik el a képernyők előtt). Van, ahol a kórházi kápolna „nyitott kápolnává vált” – kívülre kihelyezett üzenetekkel a kórház közepén. Több imacsoportba is küldjük az imatémákat – dolgozókért, betegekért. Maszk és kesztyű az egyszemélyes úrvacsorához – s közben emlékezünk: Krisztus nem tart távolságot! Ő elérhetően jelen van!
Félelmek idején – nem elég csak a fizikaira, a vírusra, a járvány statisztikájára figyelni. A mi küldetésünk, hogy hirdessük: van, aki félelmet csendesít, akivel viharokban is reménységünk van. Maga nem fél? – kérdezik többször a kórházban. Olyan jó hittel vallani a zsoltáros szavát: „ha félek is, benned bízom” – ezzel a bizonyossággal mehetünk, s ahogy kisvárdai kórházlelkész kollégán fogalmazta meg – leleményes szeretettel.
A szerző debreceni kórházlelkész, a Református Missziói Központ kórházlelkészi szolgálatának vezetője.