Huszonkettedik alkalommal rendezték meg a Református Énekek koncertet június 7-én az Operaház falai között. A Böszörményi Gergely által alapított, immár hagyománnyá vált eseményt idén is a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány szervezte. A háromórás esti koncertet felemelő dallamok és megható pillanatok tették emlékezetessé.
A zene jóval idősebb, mint az írás. Kutatások szerint 40-50 ezer éve jelenhetett meg, de egyes elméletek még ennél is régebbre teszik eredetét. Steven Mithen zeneevolúcióval foglalkozó kutató szerint a zene szerepet játszhatott a közösségépítésben, a szociális kötődésben és az érzelmek kifejezésében még a nyelv kialakulás előtt – tehát ősidők óta szolgálja az emberi kommunikációt. Ezért a zene már a legkorábbi ismert civilizációkban is szerves része volt a vallási rítusoknak. Adódik a következtetés: a zene legalább olyan régi, mint az emberi közösségek vallási tudata.
A legkülönbözőbb kultúrákban is megjelenik a zene mint elválaszthatatlan eleme az Istennel való kommunikációnak. Gondolhatunk a zsidó chazzanutra, amely énekké formálja az imát. Az afro-brazil harcművészet, a capoeira zenéjének fontos hangszere a berimbau, amely segítségével kapcsolódnak egy spirituális szinten is a közösség tagjai. Hasonlóan az amerikai indián hagyományokban használt sámándobhoz, amely egy természetfeletti transzállapotot segít elérni.
A keresztény hagyomány is elképzelhetetlen a saját dallamvilága nélkül – a zene itt nemcsak dísz, hanem lélekemelő híd ég és föld között. Bár zenei világaink sokszínűsége lenyűgöző – az afroamerikai gospel lüktető szenvedélyétől az ortodox bizánci zene áhítatos mélységein át egészen a gregorián énekek letisztult emelkedettségéig –, mégis mind ugyanabba a gyökérbe kapaszkodnak. A sokféle hang mögött egy közös vágy rejlik: Istent megszólítani, neki hálát adni. Kapcsolódni Istennel és egymással. Erre a kapcsolódásra adott felejthetetlen lehetőséget a Református Énekek koncert.
A koncert négy részből állt, amelyeket az adott témához kapcsolódó zsoltárok felolvasása vezetett be. A zenei blokkok az invokáció, a bűnbánat és hitvallás, Isten dicsérete, valamint áldás témaköreit ölelték fel.
Amikor felcsendült a 189. dicséret, azonnal felfigyeltünk: a főpróba kavarodásában még sikerült néhány szó erejéig elcsípnünk a Tatai Református Gimnázium kórusának néhány tagját. Tóth Tímea, aki most először vett részt a Református Énekek előadásán, elárulta, hogy ez a kedvenc darabja. Elmondta, hogy a nem kifejezetten romantikus zsoltár lenyűgözi gyönyörű hangzásával és ritmusával. Mellette társa, Palkó Dóra az 553. éneket emelte ki, számára ez segít igazán mélyen átélni a pünkösd lényegét. Hiszen az idei koncertet épp a pünkösd előestéjén rendezték, és ezt tematikailag is figyelembe vették a szervezők. Olyan énekeket igyekeztek kiválasztani, amelyek az ünnepkörhöz kapcsolódnak még akkor is, ha korábban már szerepeltek, most új értelmet kaptak.
Nagyban zajlott a hangszálak bemelegítése, amikor sikerült néhány szót váltanunk Molnárné Bugram Katalinnal, aki nézőként már évek óta résztvevője az eseménynek, idén viszont előadóként lép színpadra. Bevallotta, hogy tapasztalt gyülekezeti kórusénekesként is izgul egy kicsit, de úgy fogalmazott: semmi mást nem vár az estétől, csak csodát. A beszélgetést Papp-Szabó Veronikával és Hegedüs Nórával folytattuk, akik már gyakorlott résztvevői a Református Énekek koncertjeinek. Elmondták, hogy a hosszú próbák és az esti fellépés fizikailag és szellemileg is rendkívül fárasztó, mégis úgy érzik, mindenért kárpótolja őket az a különleges élmény, amikor a közönséggel a zenén keresztül kapcsolódnak.
A zene nem csupán hangok játéka, benső világunk egyik legmélyebb nyelve. Hallgatása és megélése hatással van az agyunkra: fejleszti a memóriát, javítja a figyelmet, segíti a tanulást. Ugyanakkor sokkal több ennél: érzelmeink finomhangolója. Képes lecsendesíteni a zaklatott lelket, enyhíti a stresszt, és hozzájárul lelki egyensúlyunkhoz. Amikor mindez vallási közegben történik – Isten jelenlétében, közösségben, együtt énekelve –, a zene többé nem csupán terápiás eszköz, hanem a hit megélésének legőszintébb formája. A közös éneklés ereje, a szavakon túl megszülető együttes rezdülés olyan élmény, amely életre kelti az írt imát.
A már ismert és évek óta visszatérő énekkarok között ott volt a Központi Református Kórus, a Debreceni Református Kollégium Kántusa, valamint a nagykőrösi Arany János Gimnázium kórusa is. Idén azonban új énekkarok is csatlakoztak: a Tatai Református Gimnázium kórusa, a budapesti Nagyvárad téri gyülekezet kórusa, valamint a révkomáromi Collegium Musicum nevű formáció.
Balogh Lázár, Berkesi Boglárka és László Lóránd után Ecsedi Péter karmester zárta az estét – mindannyiuknak éppoly hálával tartozunk, mint a tehetséges orgonaművészeknek: Monostori Ferencnek, Sárosi Dánielnek, Balogh Lázárnak és Kovács Botondnak.
„A tradíció nálunk nem poros múlt, hanem élő örökség. Amikor egy egész operaház együtt énekel, az valódi kegyelmi pillanat” – nyilatkozta korábban Zila Gábor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetője, az est főszervezője a református.hu-nak. Mi is ezt éltük át, amikor az 541. dicséret Halleluja! sorától visszhangzott a gyönyörű terem.
Vannak, akik régóta érzik: a zene és az ének valami megfoghatatlan erővel bír. Legyen zenész, énekes vagy egyszerű ember, aki lehunyt szemmel szereti hallgatni a hangszereket. Érzik a vonzást, de eddig szavakba önteni nem tudták. Ez az esemény – amikor az egész Operaház együtt zengett – választ adott erre a kimondatlan érzésre. Megmutatta, mi az a láthatatlan kötelék, amit a zene teremt. Benne volt minden: öröm, hit és hála – egyetlen közös hangban, amely összefűzött embert Istennel, a közösséget egy szívvé.
„Aki énekel, kétszeresen imádkozik”
Amikor több száz ember együtt énekel Isten dicsőségére, valami különleges történik. A Református Énekek koncert idén is lelki találkozássá válik, a közös éneklés ünnepévé. A 2025. június 7-i rendezvényről Zila Gábort, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetőjét, az est főszervezőjét kérdeztem.