Lepramissziónk félszáz éve

Félszáz esztendeje alakult meg a magyar lepramisszió, százötven éves a Nemzetközi Lepramisszió. De mi a kettő között az összefüggés?

A Nemzetközi Lepramissziót egy ír keresztyén, Wellesley Bailey alapította meg 1874-ben, magyar megfelelőjét Dobos Károly nyugalmazott református lelkész 1974-ben, majd három évtizedig – 2004-ben, százkét éves korában bekövetkezett haláláig – ő állt a hazai lepramisszió élén. Ám csak egy évvel később, 2005-ben lettünk bejegyzett szervezet. Hivatalosan abban az évben tagozódhattunk be a Nemzetközi Lepramisszióba, amelynek jelenleg már huszonhét ország egy-egy szervezete a tagja.

Ön mikor csatlakozott ehhez a munkához?

1976-ban jelent meg a budapesti teológia hirdetőtábláján egy kis meghívó, amely szerint Dobos Károly nyugalmazott lelkész a következő vasárnap délután az egyik gyülekezetben képes bemutatót tart a Nepálban nem sokkal azelőtt elindított lepramissziós munkáról. Elmentem a diavetítésre, felkavart a mérhetetlen szenvedések, a megnyomorodott testek, tönkrement életek látványa, illetve a szembesülés, hogy nem kellene ennek így lennie, hiszen a leprabetegség akkor már gyógyítható volt. Az előadás után felajánlottam, hogy amennyire tanulmányaim engedik, szívesen segítek. Angol és francia szövegeket fordítottam az ügy népszerűsítéséhez, tolmácsoltam, illetve én is mentem gyülekezeteknek előadást tartani.

Mit tart a hazai misszió kezdeteiről?

Állandóan emlegetjük, mennyire Isten érintése, munkája volt, hogy egy már nyugállományban lévő, hetvenkét éves lelkészt felhasznált egy teljesen új szolgálati ág meghonosítására. Volt bizalmatlanság a kommunista államhatalom részéről, mégis, ha szűkös keretek között is – magyar asszonyok sebkötöző fáslikat kötöttek –, de kibontakozhatott a munka.

Mi a mostani tevékenység?

Dobos Károly halála után úgy gondoltam, ahogy az első harminc évre nézve megtaláltuk a lehetőséget a segítésre, a megváltozott időkben is a tőlünk telhető legtöbbet kell kiaknázni. Mintha a kétezres évek közepén a harmadik gyermekem született volna meg azzal, hogy teljesíteni tudtuk a nemzetközi tagsághoz szükséges követelményrendszert. A betagolódás óta egy-egy projektet vállalunk, ahogy a többi tagország is. Négy országban – India, Kongó, Banglades, Mianmar – támogatunk hosszú évek óta valamilyen tevékenységet, például: lepramegelőzés, lepraszűrés, sebészeti ellátás, tiszta ivóvíz biztosítása, lelki tevékenységek, mozgássérült-rehabilitáció, leprahátterű gyermekek iskoláztatása. Ezek nélkül semmi életesélyük sem volna.

Személyesen is jelen vannak?

Fizikailag nem, mert a Nemzetközi Lepramissziónak az a koncepciója, hogy helyieket kell alkalmazni. A helyi keresztyéneknek adunk munkát: orvosoknak, ápolóknak, fizikai személyzetnek. Az ellenőrzés a nemzetközi szervezet jogköre. A jelentéseket mi is megkapjuk, forintra elszámolva azzal, hogy az itthon adományként gyűjtött pénzt hogyan használták fel az egy évre előre vállalt, adott költségvetésű tevékenységekre.

Mi a hozadéka a lepramissziónak?

Csupa jó hírem van. Ezekben a nagyon elmaradott afrikai és ázsiai országokban többszörösét éri minden forint, lévén ott sokkal alacsonyabbak az árak. Így mindent érdemes helyben beszerezni. Hatalmas változások történnek emberek életében a magyarok adományaiból is… Nem véletlen a hála kifejezése. A tiszta vizet biztosító projektek – amikor artézi kutak létesítésében működünk közre – például a lepra megelőzésében fontosak; sokszor előfordul, hogy megcsavarják a vízcsapot egy igen szegény faluban, azzal a hálás megállapítással: „Ez magyar víz!”

És az élő víz? Találkoznak a leprabetegek Jézussal?

Velük, számkivetettekkel senki más nem foglalkozik, csak a közöttük forgolódó keresztyének. Ez hívja elő belőlük az önkéntelen kérdést: „Miért segítettetek rajtunk?” Erre már lehet felelni az örök üzenettel. Sokan jutnak közülük élő hitre, lelki munkatárssá válnak sorstársaik között, és így hatalmas dolgok történnek velük közösségi szinten is.