A szakember szerint a felsorolt betegségekre fordított nagyobb figyelemnek három oka van: a nőiség és a szexualitás csökkenő tabuizáltsága, a demográfiai mutatók egyre aggasztóbb számai és az ismert emberek nyilatkozatainak sajtóvisszhangja. „Minden társadalom alapkérdése a reprodukció, és ebben nem hanyagolható el az a több százezer pár, akiknél ezek a tünetegyüttesek nehezített fogamzást eredményeznek” – figyelmeztet Lakatos Enikő, aki nem tartja új keletűnek a betegségeket, csak – mint mondja –korábban nem nevezték meg azokat.
Gyerekvállalás a 21. században
A legnagyobb problémát mégsem a misztikusnak tűnő kórokban látja, hanem a gyermekvállalás életkori kitolódásában. „Sokan menekülési útvonalat látnak a mindenek elé helyezett karrierépítésben. A fogyasztói világ is azt a szemléletet erősíti, hogy a jó kereset, a szakmai sikerek fontosabbak, a szingliség pedig egy pozitív, vonzó életforma” – fogalmaz. Nem számolnak azzal, hogy a megfoganás esélye 35 év alatt is mindössze húsz százalék. Ráadásul a téma kutatója többször nyomatékosítja azt is: a női test úgy van megteremtve, hogy 35 év fölött a biológiai funkciók és a reprodukciós mutatók elkezdenek romlani.
A gyermekvállalás első lépéseként megfelelő párt kell találni. A lelkipásztor szerint azonban atomizált társadalmunkban egyre nehezebb igazi társra lelni, akivel jószívvel összeköthetjük az életünket és a biztonságos kapcsolatban gyermeket vállalhatunk. Ugyanakkor kiemeli, hogy a felmérések azt bizonyítják, a 18-35 év közti fiatalok még mindig a házasságot, a gyermekáldást tartják az élet legfőbb értéknek.
A másik fő rizikófaktor a civilizációs betegségek, mint amilyen a tüszőkkel teli petefészek vagy az inzulinrezisztencia. „A stressz a legfőbb ellenségünk, de minden, amit megeszünk, megiszunk és belélegzünk, befolyásolja a termékenységünket” – mondja a doktorandusz, aki azt is hozzáteszi, hogy a magas végzettségű és munkastresszű nők éppen ezért még inkább veszélyeztetettek.
Műtőasztalon a lelkünk
A református lelkész arról is szól, hogy megfelelő életmóddal ma már jól kezelhetők ezek a betegségek. A sikeres orvosi reprodukciós technikák közül a hormonstimulációt és a lombikot is megemlíti. Doktori dolgozatában azonban a testiségen túllépve a nehezített fogamzás pszichoszociális hátterét vizsgálta. Kutatása hiánypótló, hiszen nagyon kevés a megfelelő diagnosztizáláshoz szükséges több száz fős mintájú kontrollcsoportos vizsgálat. „Nagyon fájdalmas felvállalni a meddőséget és megengedni, hogy az élet legintimebb része, ami még sérül is, a tudományos kutatások terepévé váljon” – magyarázza a lelkipásztor.
A meddőség jól ismert definíciója így hangzik: meddő az, aki legalább egy év aktív szexuális élet ellenére sem esik teherbe. Harmincöt felett ez az időintervallum fél év. Lakatos Enikő hangsúlyozza, azért van szükség diagnózisra, hogy a párok bekerüljenek az egészségügyi ellátásba és személyre szabott segítséget kapjanak. „Senkit sem akarnak stigmatizálni, hiszen minden élethelyzet egyedi, mégis olyan lelki címke ez, ami az élet minden területére rányomja a bélyegét. Rendkívül nehéz teher” – figyelmeztet a református lelkipásztor. Csorba esik a nőiségen, óriási deficitként élik meg hónapról hónapra a sikertelenséget, amin nem segít az sem, hogy keresztyén körökben továbbra is a család, és azzal együtt a gyermekáldás az egyik legmeghatározóbb érték.
Befogadás és átkeretezés
Amikor hosszú évekig nem teljesül be a házaspár vágya, az komoly próba elé állítja a kapcsolatot. Lakatos Enikő tapasztalata, hogy ennek hatására közel azonos arányban bomlanak fel és erősödnek meg a házasságok. Ha a pár valóban együtt éli meg ezt az érzelmileg megterhelő időszakot, közös hittel, egy nagyon erős kohézióban, együtt válnak az élet teremtésének részeivé – akár természetes úton, akár orvosi eljárással fogan meg a gyermek. „Akkor van gond, ha sok-sok év után sem válnak szülőkké és nem is sikerül ezt az életcélt átkeretezni” – mutat rá.
„Az átkeretezés azt jelenti, hogy elfogadják Isten akaratát. Azt a gondoskodó, feltétlen, elfogadó szeretetet, ami az anyasággal jár, más dolgokban éli meg a nő, például a gyülekezet gyermekmissziójában, karitatív tevékenységben vagy épp a szakmai sikerekben. A lényeg, hogy felelősséggel és hosszútávú perspektívával bírjon az új életcél is” – folytatja a lelkigondozó. Ha valaki mindenképpen anya szeretne lenni, annak alternatívaként az örökbefogadást javasolja.
„Megtanultam elfogadni, hogy nekünk nem lesznek gyerekeink, és ahogy távolodtunk a vérszerinti csemetéinktől, úgy nyíltak meg előttünk új lehetőségek” – osztja meg emlékeit Gärtner Mózes Gyöngyi lelkipásztor, aki azt is bevallja, hogy az ő útjuk más volt, mint a legtöbb gyermektelen páré, mert nem tettek meg bármi áron mindent, hogy saját gyerekeik születhessenek. Ők nem végső állomásként tekintettek az örökbefogadásra, hanem megértették és elfogadták az útjukat. Elhatározásukban egy olyan pár erősítette meg őket, akiknek örökbefogadott gyermekét Gyöngyi keresztelte. „Lelkészként a szeretet és az elfogadás a mindennapjaim része, aminek nem tudok határt szabni” – mondja. Ezért is döntöttek úgy, hogy egy roma, korrigálhatóan beteg kisgyermeket fogadnak örökbe. Fejben végigzongorázták a nehézségeket és azokat az élethelyzeteket, amikor gyermekük a társadalom, az előítéletek és a különféle közösségeik elfogadási küszöbébe ütközik, és szembe kellett nézniük a saját, legbensőbb félelmeikkel is. Amikor így is száz százalékig biztosak voltak a kisfiú elfogadásában, belevágtak az örökbefogadási eljárásba és kilenc hónappal később megérkezett a gyermekük. A református lelkésznek az a rengeteg tudatos döntés volt a legnehezebb, amelyekkel meghatározták gyermekeik nemét, korát, származását és a betegségeit is. „Újra átéltük a meg nem született gyermekeink veszteségét és hiányát ” – magyarázza, de azt is hozzáfűzi, hogy már akkor elhitték, hogy lesznek gyerekeik, amikor az örökbefogadás még nem volt kézzelfogható megoldás. Ehhez minden kétkedést kizáró szilárd hitük jelentette az alapot. Gyermekeiket őszinte szeretettel és gondoskodással nevelik, egyetlen dolog más csupán: „El kellett fogadnunk, hogy az ő életük veszteséggel indult és nekik innen kell elkezdeni az építkezést. A mi feladatunk segíteni őket ebben és tehetségük, értékeik felfedezésében is.”
Bármelyik utat is választják a párok, Lakatos Enikő nagyon fontosnak tartja, hogy az egyház végig kísérje őket: folyamatos kapcsolattartással, lelkigondozással, az imádság erejével, aminek a csoportos foglalkozásokon, babaváró körökben is fontos szerepe van. „Nagyon érzékenyen, minden rezdülésükre odafigyelve kell befogadnunk ezeket a párokat. Segítenünk kell őket lelkileg, hogy teljes életet tudjanak élni.”
A közös ima ereje
Enikő személyes missziójaként egy évig tartott imaközösséget meddő nőknek. Az alkalmakon a Szentírás meddőséggel kapcsolatos élettörténeteit dolgozták fel, azt is érintve, hogy mit jelentett ez a probléma akkor, és hogyan élik meg a nők ma. „Nem általános kliséket akartam puffogtatni, hanem mélységeiben beszélni a meddőségről. Egy olyan alternatív szemléletet próbáltam átadni, amiből legnagyobb fájdalmaikban is táplálkozhatnak. Meg szerettem volna mutatni, hogy akkor is lehet kiegyensúlyozott és értékes életet élni, ha nem adatik meg a gyerek, mert Istennek más tervei vannak” – avat be a lelkipásztor, aki jelenleg azért szünetelteti a foglalkozásokat, mert több év várakozás után ő maga is anya lett.
„Óriási mélységeket éltünk meg és állandóan lázadoztunk Isten ellen abban az öt évben, amikor jócskán túlléptük a lelki és fizikai határainkat is ” – emlékszik vissza Kövendi Eszter, akinek sokat segítettek Lakatos Enikő közösségi alkalmai. Ma már két gyermek boldog édesanyja, de azt is bátran vállalja, hogy hosszú útjukon egymást váltották a megnyugvások Isten akaratában és a türelmetlenkedések, amikor orvostól orvosig jártak. „Nagyon hosszú ideig tartott, míg kibogoztam a lelkem sérüléseit és teljes szívünkből át tudtuk adni Istennek az irányítást. Látatlanban is elfogadtuk a döntését.” Őszintén hiszi, hogy Isten látta a vívódásaikat és megengedte, hogy legyenek gyermekeik, akikre Isten ajándékaként tekintenek. Bár asszisztált reprodukciós eljárással válhattak szülővé, többször megerősíti, hogy sosem volt egyértelmű: ez az ő utuk. Ma már tudják, hogy Isten tette azzá a belé vetett bizalmuk próbatételeként, aki végig vezette őket és megengedte, hogy gyermekeik szülessenek.
Fontos, hogy az összejöveteleken hasonló élethelyzetű nők vegyenek részt, akik megoszthatják egymással történeteiket, tapasztalataikat, és egymás hite által épülhetnek. Behívják közösségükbe Istent, tőle várják helyzetük megváltozását és együtt imádkoznak a Szentlélek megerősítéséért. „Az ige, az imádság és a befogadó közeg felszabadítja pszichés gátjaikat, amik esetleg akadályozzák a befogadást. Isten kegyelme pedig termékeny erőforrássá válik” – vallja Lakatos Enikő, aki szerint az utógondozás gyakorlatát is alaposan ki kellene dolgozni. Azon múlik ugyanis, hogy meg tudják-e tartani a hozzájuk fordulókat és be tudják-e csatornázni őket a gyülekezet életébe, hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen a munkája és személyisége értéke.
A kéz, amely formál
Az új élet megfoganása nem volt mindig ilyen mélyen spirituális folyamat – állítja a református lelkész. Míg a többgenerációs nagycsaládok idejében a születés és az elhalálozás az élet természetes részei voltak, sterilizált világunkban tudatosan vissza kell térnünk az eredeti forráshoz. „A forrás maga Krisztus, és a visszatérés hozzá egy nagyon mély önismereti munka, a befelé fordulás időszaka. Tegyük fel magunknak a kérdéseket: ki vagyok én, mint nő? Kik vagyunk mi, mint egy pár? Mi Isten terve a jelenlegi élethelyzetünkkel?” – tanácsolja a szakember, aki arra buzdítja a párokat, vizsgálják meg, valóban készen állnak-e egy baba érkezésére, tényleg megfelelően működik-e ehhez a párkapcsolatuk.
„A babaprojekthez nem elég egy férj meg egy jó orvos, hiszen az a bizonyos 20 százalék, ami a megfoganás esélye, maga az élet, Isten titkaira bízott csoda.” Lakatos Enikő meggyőződése, hogy Isten akkor ajándékoz gyermeket, ha az mind fizikailag, mind érzelmileg biztos körülmények közé érkezhet. A legfontosabb, hogy ne legyünk egyedül. Ebben segíthet, ha megosztjuk az életünket Istennel, hiszen ő egy olyan társ, akivel sosem leszünk magányosak. „Nem a férjünk, az anyánk, a főnökünk, de még csak nem is a gyermekünk által válunk olyanná, amilyenek lenni szeretnénk, hanem egyedül Isten kegyelme alkot azzá, akinek ő szeretne látni – összegzi gondolatait a református lelkész. – Engedjük át neki magunkat, és hagyjuk, hogy ő formáljon minket, akkor kinyílik és teljessé válik az életünk.”
Szoták Orsolya, Fotó: Vargosz