Az óvodáskor érzékeny időszak a családok számára. A statisztikák szerint ebben az időszakban nő a válások száma is. Ez a néhány év ugyanakkor alkalmas arra, hogy a picik a készségeikben fejlődjenek. Ha a kötődésben sérülés történt, a szülő és gyermek közötti bizalom megerősítése az ovis korszakban elengedhetetlen a sikeres iskolai évekhez. Fodorné Ablonczy Margit, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, református lelkész és családterapeuta. Ő lesz az egyik előadója a református óvodák 30. jubileumi Kárpát-medencei szakmai találkozójának, amelyet április 5-én tartanak Budapesten.
Április az óvodai nyílt napok hónapja is. Sokak szerint nem elsősorban óvodát, hanem óvodapedagógust érdemes választani a szülőknek. Mit tudnak nyújtani a református óvodák, ami más, mint az állami vagy a magánóvodákban?
A gyerekek 3–6 éves korukig a legnyitottabbak, és bizonyos szokások, mint például a köszönés, az egymás felé fordulás készsége vagy az alvás-ébrenlét rendjének kialakítása ebben a korban elengedhetetlen. Ha a jó szokások nem rögzülnek, később nagyon nehéz elsajátítani őket. A református óvodák hagyományos együttélési normákat, külső kereteket, puritán, protestáns értékeket és gondolkodást nyújtanak, amelyek akkor is megmaradnak, ha később a gyermeknek másfelé visz az útja. Egy szélesebb közösséget is kapnak ezáltal, hiszen a mostani ovisok ahhoz a korosztályhoz tartoznak, amelynek a szülei a 80-as évek végén, 90-es évek elején születtek, és ugyan ők már járhattak hittanra, de az ő szüleik, a mostani nagyszülők nem nagyon ismerik ezeket a hitbeli értékeket. Együtt tanulják ezeket újra a hitoktatásból kimaradt két nemzedék tagjaival. Ebben is segítenek a református óvodák.
Az óvodai nevelésben hol lehet a helye a vallásnak?
Az óvodai nevelésben nagy szerepet kapnak a gyermek érzelmei, a közösségi lét vagy például a természet titkai – akár egy vadgesztenyefa formálódásán keresztül, ahogyan az évszakok alatt változik. Ezen keresztül is rácsodálkozhatunk a gondviselő Istenre, aki a maga különleges rendjével és csodájával alkotta meg ezt az egész világot a legapróbb részletekig. A felfedezés örömében mi Istenre is rámutatunk. Fontos kiemelni, hogy ennek a korosztálynak a láthatatlan világ nem okoz gondot. Ha egy általános iskolásnak azt mondom, hogy Isten nem látható, de azért jelen van, ez neki már egy kis belső ellentmondást jelent. Az óvodásoknak ez egyáltalán nem jelent problémát.
Miért?
Azért, mert egy óvodásnak a fantáziavilágában vagy a világról való gondolkodásában a nem látható dolgok pontosan annyira jelen vannak, mint a láthatók. Mert még nem az értelmével keresi Istent, hanem a lelkével.
Nem hiszem, hogy ilyen pici korban képes Bibliát kellene lapozgatni vagy pedig nagyon komolyan, elmélyülten imádkozni együtt. Hittel élő, gyerekekkel foglalkozó szakemberek gyakran azt az útmutatást adják a szülőknek, hogy cselekvő szeretettel forduljanak a kicsik felé. Tehát, azzal a türelemmel és azzal az elfogadással közelítsünk, amire törekszünk Krisztus példáján keresztül.
Az egyik meghatározó gyermekkori emlékem – óvodás lehettem – az volt, hogy esténként az édesapám jött be imádkozni hozzám. Az édesanyám végezte a lefektetés összes műveletét, ő irányította, ő mesélte az esti mesét – rólam, mint kicsi pillangóról –, de az imádságra édesapám jött be. Volt olyan élethelyzet, amikor láttam azt, hogy ő letérdel az ágyam mellé, és úgy imádkozik. És ez a kép nekem azt jelentette, hogy van valaki, akihez az én édesapám bizalommal fordul. Nem a szavait jegyeztem meg, vagy azt ismételtem el, hanem magát ezt a cselekvést, hogy ő van kihez forduljon, sőt még neki is kell valakihez fordulni, mert akkor tudja az életét jól vezetni. Ez a példa kinyitott az istenhit felé, mert éreztem, hogy nem maradok egyedül a legnehezebb helyzetben sem, vagy a legsötétebb éjszakában sem. A bibliai történetekről is lehet mesélni a maga természetességében, ugyanúgy ahogy beszélhetek a nagyszüleimről, más emberekről, akik valamiben kiemelkedőek voltak. Akik rábízták magukat Isten hatalmára bizalommal. Ők összekapcsolják ezt a nagy időkülönbséget, ami a Biblia és a mai világunk között van.
Most már a tudomány is egyre többet foglalkozik az anya-gyermek bizalmi kapcsolat fontosságával, illetve olvastam már, hogy az istenhit és a kötődés is összekapcsolódik. A mai óvodásoknál mennyire érzékelhetőek bizalmi problémák?
Sebezhetetlen kötődés nincs, nem is várhatjuk el. Mindenkinek itt-ott sérül a szülőkbe vetett bizalma, akár azért, mert mondjuk az édesanya is dolgozik, és nincs annyi ideje a gyermekére, akár azért, mert a házasságok, a párkapcsolatok egy kicsit bizonytalanabbak. Ebben az életkorban, tehát pont az óvodáskorban van egy nagy válási hullám. Az édesapával való kapcsolat vagy annak az esetlegessége nagy mértékben rendíti meg a gyermekben a kötődés biztonságát. Azt gondolom, hogy a gyermek az őszinteséget igényli, vagyis ha a szülő sír, akkor sírjon, de utána mondja el a gyermek nyelvén, hogy miért sírt. És nevessen is, mert a gyermek a példákon keresztül tanulja meg kezelni a saját érzéseit is. Ha a két szülő között feszültség van, akkor nem kihagyni kell a gyermeket ebből, hanem a maga szintjén, a maga nyelvezetével elmondani a problémát, mert akkor megérti, amit neki abból értenie kell. Egy rendszeresen visszatérő, őrá figyelő apa, ha egyébként nem egy háztartásban élnek is, akkor is jelenthet egy értékes kötődést. Ezt mindenképpen meg kell őrizni.
Miért köthető több válás az óvodai időszakhoz? Vannak más érzékeny életszakaszok is?
A házasság első éve egy nehéz, labilis időszak, ilyenkor a házaspár még csak kezdi kialakítani a maga együttélési rendjét, akkor is, ha együtt laktak korábban. A házasság mint elköteleződés hirtelen fölerősíti az elvárásokat a másikkal szemben, kialakulnak a szerepek, és beindul az előző három-négy nemzedéknek az elvárásrendszere: az apa ezt teszi, az anya pedig azt. Amikor a gyermek intézménybe kerül, a szülőknek valamennyi idejük felszabadul, sokan ekkor identitásválságba kerülnek, mert az intézmények visszajelzései mérik az ő nevelésük hatásait. Sokan úgy érzik, kimaradt valami az ő gyermekkorukból, ami a saját gyermekükkel való kapcsolatra is rányomja a bélyegét. Belejátszik ebbe az állapotba – a késői házasságkötések miatt – az életközépi válság is, ami kifordíthatja a családból a férfit vagy a nőt. Szerencsére egyre több a segítség, rengeteg könyv, fórum, csoport segít ebben, és ha tudatosan készülnek a szülők a nehéz helyzetekre, megbeszélik az adódó problémákat, akkor elkerülhetők a válások.
Ma a szülők körében elterjedt az úgynevezett kötődő nevelés fogalma, ami kizárja például azt, hogy az édesanya ne vigasztalja meg, ne szoptassa meg éjjel akár tízszer is a gyermekét. Két-három évtizeddel ezelőtt ennek az ellenkezőjét képviselték a szülők. Ez az új irány ezek szerint egy keresztyén nevelési forma?
Mi úgy neveztük ezt mindig, hogy feltétel nélküli szeretet. Tehát amikor pusztán azért szeretem a másikat, mert van. Nincs okom rá, nincs elvárásom felé, egyszerűen csak azért, mert van. Ez a feltétel nélküli szeretet az, ami a kötődést kialakítja, mert akkor úgy fordulok oda a csecsemőhöz, úgy mosolygok rá, úgy vagyok jelen a számára. A Bibliában János apostol így mondja: „ő előbb szeretett minket”, tehát megágyazott a feltétel nélküli szeretetnek. A kötődésben a legfontosabb a figyelem és az elérhetőség. Ezt a kereszténység az Istennel való kapcsolatból tanulja. Tehát Istennek ez a típusú terve, gondviselése, folyamatos jelenléte, megszólíthatósága mind-mind mintázatai ennek a szeretetnek. A gyermek pedig a szülőtől látja és rajta keresztül kapja meg ezt a szeretetet.
Mi érzékelhető az óvodákban a mai óvodás korosztály családi hátteréről? Azt mondják, erre a korra a gyermek személyisége majdnem teljesen kialakul.
Nagyon változó. Azok a szülők, akik tudatosan vállalták a gyermeket és az ezt követő éveket – akár a saját hivatásról való lemondást is –, máshogy viszonyulnak a problémákhoz, mint akiknél csak úgy jött a gyermek, és igazából más szerettek volna csinálni. Megfigyelhető, hogy a nagyszülők szülői mintáját, tanácsait sem tudják, akarják annyira használni az édesanyák, édesapák, sokkal inkább a kortárs segítséget tartják hitelesnek. Ha látják, hogy egy másik szülőpárnak jó kapcsolata van a gyermekével, jobban elfogadják tőle a tanácsot, mint a saját szüleiktől. Az okostelefonok az egész társadalmat befolyásolják. A mai óvodások az alfa generáció tagjai, akiknek az anyukája az okostelefont nézi, és nem csak az ő arcukat figyeli. Ez az óvodások nevelésében egy teljesen más gondolkodási szisztémát alakít ki, és a kötődésben is megjelenik. A gyermek tehát nem azt fogja átélni, hogy „én és anya”, hanem azt fogja átélni, hogy „én, anya és még valami”. A gondok azonban még nem az óvodás korban, hanem az iskolában kezdődnek, amikor a gyermek nem tud koncentrálni egy dologra, mert állandóan várja a folyamatosan változó képeket vagy a kifinomult és jól irányított hanghatásokat, amelyek a gyermekeknek minden ingert fölerősítenek, ami a normál életben nincsen. Ezért fontos egy összetartó, jó szülői közösség, amelynek közös az értékrendje – és a református szülői közösséget ilyennek látom –, amely esetleg azt is elhatározhatja, hogy amikor csak lehet, nem használják a gyermek szeme láttára a mobilt.
De pont ez a nagy kérdés, hogy ha egy társadalomban az emberek túlnyomó részének úgy van behuzalozva az agya, ahogy azt az okoseszközök kialakítják, akkor az már egy másfajta gondolkodású társadalom lesz. Mit csinál az a kis százalék, akik nem így nevelkedtek, vagyis okoseszközök nélkül? Nem biztos, hogy érteni fogják egymást.
Egész biztos, hogy érteni fogják egymást, mert az ötéves az ötéves, tehát vannak nagyon sajátos és speciális készségei, növekedési fázisai. A társadalmi kisebbségnek mindig formáló ereje van. Gondoljunk bele, én akkor is tartom magam bizonyos értékekhez, ha a nagy többség ezt vagy azt gondolja. Bármely kisebbségi lét óriási erőforrás. Ugyanakkor nyilván azt is jelenti, hogy sokkal korábban kell tudatosítani a gyermekekben ezeknek a döntéseknek a jelentőségét. Tehát, hogy a gyermek ne azt érezze, hogy ő veszít, mert nem látja a nem tudom mit, vagy nem jelentkezik be nyolcévesen a Facebookra vagy a TikTokra. A tiltás vagy egy negatív kizárás önmagában ugyanis nem érték. Az akkor érték, ha helyette van valami olyan élmény, ami a gyermeknek fontos, és beépül a személyiségébe. Ha közös élményszerzéssel ebben megerősítjük, akkor miért ne lehetne ő például egy pozitív vezető személyiség később egy iskolai osztályban.
A szorongás mennyire jellemzi ezt a korosztályt?
A szorongás kötődési zavar valójában, ezért nagyon lényeges, hogy a kötődés kialakítása megtörténjen, vagy valamilyen módon bepótlódjon, akár egy óvodai csoportban, akár az óvónő által, vagy az egész család formálódása által.
Pótolható, helyrehozható a bizalmi kapcsolat?
Körülbelül olyan, mint hogyha egy rosszul megépített házat újra kell alapozni – sok munkával. Én végignéztem, amikor az édesapánk a hétvégi házunkat újraalapozta. Másfél méterenként le kellett ásni, ott téglával fölépíteni, visszarakni a földet, újabb másfél méter – ez körülbelül ilyen munka. Meg lehet csinálni. Én azt mondom, hogy bármi javítható és gyógyítható, kitartó munkával, hozzáállással és elhatározással.
Visszatérve a református óvodák működéséhez. A bibliai történeteket és az istenhitet hogyan lehet átadni ilyen pici korban?
A református óvodáknak a feladata a Biblia és az istenhit természetességének átadása, annak az életrendbe illesztése elsősorban az imádságos légkör által. Úgy épül be a gyermekek szokásrendjébe, hogy mi étkezés előtt, foglalkozások előtt szeretnénk Istennel kapcsolatba lépni. Néha viszik is haza, szóvá is teszik, hogy miért nem imádkozunk, ha összegyűlik a család. Számukra az együttléthez hozzátartozik az imádság, mint például az ételért mondott hálaadás. Ha már mielőtt megenném, hálát adok érte, az étkezéshez való viszonyt is nagy mértékben megváltoztatja. Az imádságos légkör a református óvodákban tehát annyit jelent, hogy Istennel együtt vagyunk, jelen van, lát bennünket, és ez biztonságot ad. Az, hogy mindenki vállal egy bizonyos feladatkört – például hozza a könyvet vagy megterít –, nagy hangsúlyt kap a református óvodákban, és azt az élményt erősíti, hogy mi együtt vagyunk értékesek. A Miatyánk – ez egy hihetetlen fontos imádság – ebben az életkorban nem az értelmet mozdítja meg, hanem annak a megélését, hogy közösségben élünk, felelősek vagyunk egymásért, mert az én Atyám a másikra is odafigyel. Lehet, hogy én azt kérem, hogy ne essen, a másik pedig esőt kér, de megérezhetik ebből, hogy ez egy nagy egész. Ahogyan ez a bibliai történetekből is kisugárzik, mert Isten egymás által is megáld, arcához emel minket.