Memento mori

Virágkoszorúk és mécsesek sokasága a temetőben. Ünnep? Kötelesség? Méltóság? Kiről is szólnak ezek a napok? Immanuel Kant az erkölcsi értelemben vett kategorikus imperatívuszt három kérdésre fűzte fel, ezekre válaszolva meghatározhatjuk az ember létének helyét és értékét: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek? Ezek mentén „gondoljunk a halálra” most, ahogy a cím latin mondása tanít. Mit tudhatok? Hol vannak a halottaink? A halál elfogadhatatlan, ismeretlen, rettenetes, ellenséges és riasztó. Akár a másoké, akár a magunk halálának gondolata. Ezért minden kultúra megszabja, hol is helyezked(het)nek el az elhunytak az élőkhöz képest. Ahol csak járunk, figyelem a temetőket. Hol vannak, milyenek? Hogyan tisztelik az élők az elhunytakat? Voltam kis faluban, ahol a temető kicsinyített mása volt a településnek. Ugyanabban az utcasorrendben, szépen sorakoztak a sírhelyek. Ami az élők rendje, azt a halál sem boríthatta fel. Volt olyan temető, ahol mindenkinek a becenevét írták ki. Az eredeti nevet nem emlegette senki, de ezek megmaradtak, s történetek fűződtek hozzájuk. Így a halottak élete az élők része maradt. Jártunk a római katakombák egyikében, ahol furcsa volt arra gondolni, hogy itt, a mélyben, a szűk folyosók falában kialakított sírokban nyugszanak a majd kétezer éve elhunytak – miközben a kiszélesedő termek boltíve alatt Isten dicséretének és a közösség megélésének lehetőségét találta meg az üldözött keresztyénség. Görögországban a meteorákat – hegyeken épült szerzetesközösségek hatalmas épületegyütteseit – látogatva szinte beleütköztünk a „csontterembe”, ahová az elhunyt szerzetesek maradványait gyűjtötték össze, szépen egymás mellé sorakoztatva a koponyákat és a nagy csontokat. Emlékeztetésül? Mindenki elporlad végül, de a teste nem ő – a lélek szabad? Jürgen Moltmann, a reménység teológusa szerint a „meghaltak nem halottak. Az ősök világa az élők világának másik oldala, s ez a nagyobbik oldal.” Mit kell tennem, ha mindezeket látom és tudom? Hogy a múlt legyen múlt, de növekedjen belőle jelen és jövendő? Hogyan őrizhetem szeretteim emlékét? Mi, reformátusok nem tartjuk ezt az ünnepet, csendben várakozunk, esetleg katolikus családtagjainknak engedve meggyújtunk egy mécsest a nagyapa sírján. Ahogyan búcsúzunk, úgy emlékezünk. Különös emlékem, hogy nászutunkon kedves vendéglátónk – aki őseink földjén vezetett végig minket – ragaszkodott hozzá, hogy egy hirtelen haláleset miatt vele együtt mi is menjünk el a halotti torba. Minden tiltakozott bennem, de muszáj volt megtennem. S életem egyik meghatározó élménye lett az éjszakába hajló éneklés – melyet én vezettem –, s a másik szobában az emlékezők sóhajai, nevetései, megrendült vallomásai. Ezekből az est végére mindannyiunk számára kikerekedett az az élet, amelyet elbúcsúztattunk. Akinek gyermekkoráról, ifjúkoráról és minden fájdalmas és mulatságos mondásáról és tettéről megemlékeztek. Azt éreztem, csak a teljes élettől lehet jól búcsúzni. Ezt kell tennünk. Úgy megemlékezni arról, aki elment, hogy az maradjon meg, ami segít tovább élni. Mit remélhetek – és erről hogyan beszélhetek? Sokan sokféleképpen megfogalmazták, hogyan van Isten jelen a haldoklók mellett. Van, akinek az utolsó pillanatban egyszerre felragyog az arca, mert olyat lát, ami elmondhatatlan. Van, aki retteg, mert bűnei elevenen sorakoznak a szeme előtt. Van, aki angyalokról számol be, hogy eljöttek érte, s viszik haza. Van, aki a betegség testi gyötrelmei után kisimult arccal érkezik utolsó útjára. Ha nem hiszünk a feltámadásban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk (1Kor 15,19). Pál sommás szavai azért fontosak számunkra, mert azt reméljük, hogy „velük együtt leszünk” (1Thessz 4,16–18). „Nem anyagtalan jövő vár ránk. Sétálni fogunk, enni fogunk, megöleljük egymást. Szeretni fogjuk egymást. Énekelni fogunk […], mert a menny nem csupán vigaszt kínál elveszett testi létezésünkért, hanem épp helyreállítja azt” – írja Timothy Keller. Élő Krisztusunk van. Az élet Istene megengedi a halál megtapasztalását. Mert „a veszteség egyesít bennünket. Segít elmélyíteni megértésünket egymás iránt […], új és mély módokon törődünk egymással és ismerhetjük meg egymást” – és ismerhetjük meg a mi mennyei Atyánkat és megváltó Urunkat a Szentlélek vigasztaló közösségében.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának adjunktusa.