„Mi nem egy rendszerszintű problémával foglalkozunk, hanem egyénekkel!”

Gyönyörű életpálya áll ön mögött, rengeteg dologra lehet büszke, de kezdjük az alapokkal. Milyen háttérből érkezik?

A szüleim mindketten református lelkészek voltak, három kicsi falu tartozott hozzájuk. Ebbe a miliőbe születtem bele, egy Nagyrozvány nevű kisközségben. Pontosabban Sátoraljaújhelyen, mert ott volt a kórház, de Nagyrozványban laktunk. A gimnáziumot Debrecenben végeztem, az akkori egyetlen református gimnáziumban.

Mit lehet tudni az egyetemi éveiről?

Egy végzettségem van a Miskolci Egyetemről, a gépészmérnöki, és kettő a Budapesti Műszaki Egyetemről: mérnöktanár, illetve minőségügyi mérnök lettem ott. Ezeket mindig Debrecenben hasznosítottam, mert ezek a diplomák irányítottak vagy segítettek abban, hogy elég nagyokat váltsak a karrieremben. Gépészmérnökként mint tervező, aztán mint technológus dolgoztam, de volt egy intermezzo is egy viszonylag nagy tanácsadó cégnél.

Ezek után hogy jött 2015-ben, hogy a szakkollégiumban szeretne dolgozni?

Általános iskolában három roma származású osztálytársam is volt. Akkor, a hatvanas évek második felében édesapámon még rajta volt az osztályidegen bélyeg. Különös kategória voltam én is, úgy, mint a cigány gyerekek. Együtt ültünk a hátsó padokban, úgyhogy egyfajta sorsközösségben is voltunk. Nagyon jó kapcsolatban voltam különösen két sráccal, és egyértelmű volt, hogy ha elvégezzük az általános iskolát, ők azonnal segédmunkások lesznek, más alternatíva nem is nagyon látszott számukra. Ez volt az első impulzus. Amikor egyetemre kerültem, Miskolcra, ott szép számban találkoztam cigány fiatalokkal. Már akkortájt is jóban voltam Szabó Dani bácsival, és ő már akkor elkezdett a környéken foglalkozni a cigány gyerekekkel. Amikor tanár lettem, akkor volt egy tanítványom, egy roma srác, akire úgy tekintettünk a kollégáimmal együtt, hogy na, ő lesz a kivétel, ő nem áll meg, ő diplomás lesz. Aztán középiskolában, harmadikban egyszerűen eltűnt. Nyomozni kezdtünk utána, kiderült, hogy megnősült, gyereke lett, és családfenntartóvá vált egy-két hónapon belül. Ez volt egy következő impulzus számomra. Ezután tanácsadó lettem, elsősorban a pedagógia, az oktatásügy és a felsőoktatás világában. Majd a református egyház cigánymissziós stratégiáján dolgoztam, csoportmunkákat vezettem, elemzéseket készítettünk, ezzel bekerültem az egyházi köztudatba. 2015-ben megkerestek, hogy nem szeretnék-e munkatárs lenni a Wáliban, ahol pár hónapon belül én lettem a vezető. Ez a folyamatnak nem a vége, hanem egy állomása. Ezt a folyamatot egyfajta fejlődésnek, a mai állapot előzményének érzem.

A szakkolégiumi jelentkezések számán látszik a befektetett munka?

Az első években küzdöttünk, harcoltunk, hogy legyen annyi jelentkező, ahány helyünk van. Mindig volt, de most arra a négy helyre, ahova be lehetett jutni, huszonöten jelentkeztek a nyáron.

Milyen érzéssel tölti el ez a fejlődés?

Hálás és büszke vagyok. Az én szakmai filozófiám a stratégiai tanácsadásból és a biblikus látásomból adódóan is: nem mintha már elértem volna, de futok egyenest a cél felé. Ugyanezt gondolom egyébként stratégaként is, hogy soha nem mondhatjuk azt, hogy készen van valami, pláne egy ilyen, tízéves modell. Ez még nem egy beágyazott rendszer – ami a Wálit, illetve a roma szakkollégiumkat illeti –, hanem egy olyan modell, amit még fejlesztünk. Egyre kevesebbeket csiszolunk rajta, de csiszolunk még mindig, és maga az egész rendszer is csiszolódik.

Ön miben méri a sikert?

Szakmai ártalom, hogy én inkább a mutatókat szeretem, de ezek nem mindig számszerűsíthetők. Nagy eredmény, hogy nyolc éve nincs fluktuáció a munkatársi gárdában és hogy felfelé ível a jelentkezők száma a hallgatók között. Felkészítjük őket az önálló életre, sőt arra is, hogy egy közösség szervezői legyenek. Fontos, hogy mi nem egy társadalmi probléma megoldására vagyunk – én legalábbis nem azt célozom meg –, hanem azért az emberért, aki ha kibontakozik, akkor lehet, hogy része lesz egy társadalmi kérdés megoldásának. De nem az a célunk, hogy itt és most rövid vagy hosszú távú társadalmi célokat tudjunk kipipálni, hanem nekünk ő fontos személy szerint.

Az ön lelkisége hogy éli ezt meg? Ennek az intézménynek a vezetőjeként azért hálás, hogy a szakmai kompetenciái révén, illetve Isten segítségével mindez megvalósult?

Sok mindenért hálás vagyok. Hálás vagyok azért, mert úgy érzem, hogy itt kerültem a helyemre. Ezen kívül sehol nem éreztem magam annyira otthon, hogy azt mondhassam: ez én vagyok. Teljes mértékben tudok vele azonosulni, és teljes mértékben úgy érzem, hogy ezt az Úristentől kaptam küldetésként, feladatként. Korábban említettem, hogy honnan jöttem lépésenként, mostanra viszont összeállt a kép. Azok az események és foglalkozások nem véletlen impulzusok voltak az életemben, hanem megalapozták azt, hogy számomra keresztyén emberként mit jelent ez az egész. Azt, hogy a helyemen lehetek és szolgálhatok valamivel, amihez, úgy érzem, még kompetenciám is van: olyan adottságom, amellyel alkalmassá tett engem az Úristen, hogy ebben részt vegyek.

Ebben tehát sziklaszilárdan megjelenik akkor az isteni küldetése. Volt már korábban más hasonló tapasztalata az életben?

Van egy másik küldetésem: a Bibliai Házassággondozó Szolgálatban harmincnégy éve foglalkozunk a feleségemmel nevelő, preventív házassággondozással, tehát hogy a családokban ne legyenek bajok. Ott képzünk munkatársakat is. Vannak, akik lelkészként jönnek oda, ezek az emberek vezetnek beszélgető, alapismereteket átadó csoportokat. Magam is részt veszek a munkatársképzésben. Egyfajta küldetésszolgálat ez is. Ebben is otthon vagyok, ha a „gyökereimet” vagy a „lábaimat” kell számba venni. Presbiterként most újabban az evangelizációs bizottságot segítem, hogy gyülekezeten kívülre hogyan jusson el az evangélium. Az én keresztyén múltam, illetve stratégiai gondolkodásom az, ami eszköz lehet az Isten kezében.

Mi az üzenete a mai fiataloknak? Mit kellene elsajátítaniuk?

Már középiskolai osztályfőnökként, szülőként is azt éreztem, hogy az iskolai pályaorientáció gyenge lábakon áll. Három kérdésért nem lehet elég korán imádkozni: megtörténjen az Istenhez való találásuk, vagyis megtérjenek, olyan pályát válasszanak, ami az övék, amiben küldetésük van, és olyan társat találjanak az életben, aki hozzájuk illő. Ezt a hármat rendkívül fontosnak tartom, hiszen a keresztyén ember nagyon messzire néz. Ám a fiataloknak szükséges, hogy legalább tíz-tizenöt évre előre nézzenek, és gondolkodjanak el, hogy mit is akarnak. Ha van céljuk, akkor hajlandók érte energiát is befektetni. Ha nincs ilyen céljuk, akkor sodoródnak a világban. Ahogy egy ókori filozófus mondta: céltalan hajósnak semmilyen szél nem kedvez.

Akkor ez a tíz év még nem volt elég. Hogy érzi, van még erő a folytatáshoz?

Úgy érzem, hogy van, a kardiológusaim viszont sajnos nem így látják. Egyelőre még kaptam némi haladékot. A jövő évet szeretném még itt tölteni, aztán be is töltöm a hetvenet. Utána már csak külön engedéllyel maradhatnék, de valószínű, hogy legfeljebb valamilyen vezetői mentorként leszek akkor már jelen. Ez nem eldöntött dolog, de ez látszik ma megfelelőnek. A négy fiam és a tizennégy unokám is ezt preferálja.