Mikor a passióra megtelik a templom – Harmincöt éves a Soli Deo Gloria Kamarakórus

A Kálvin téri református templom Kálvin-termében egy csütörtök este előkerülnek a régi, még kézzel írt kották, itt-ott ragasztásokkal, néhol gyöngybetűkkel, néhol a zene hevében odaszúrt krikszkrakszokkal. Irattartójából Bódiss Tamás, a Soli Deo Gloria Kamarakórus alapító karnagya előkotor két „műsoros” magnókazettát, tájképet ábrázoló színes borítóval, amin a kórus felvételei vannak – ritka kincs. Több mint kétszáz kotta őrzi a harmincöt éves múlt minden egyes megszólalt harmóniáját. Ezekből válogatva próbál már öt hete a kórus, amely az idők során több átalakuláson is keresztülment, többször is a megszűnés dohogó árnyékában kapott új erőre, mint most is, ezen a kerek évfordulón, amit március 3-án ünnepeltek a Kálvin téri református templomban tartott zenés áhítaton. Az öthetes próbafolyamatot úgy kell elképzelni, mint egy osztálytalálkozót, ahova megérkeznek a régiek, az alapító tagok – tíz-, húsz-, harmincéves barátságok ülnek egy szólamba újra. Mielőtt a beéneklés elkezdődne, felidézzük 1988 őszét a két alapító karnaggyal és egy alapító taggal.

– Harmincöt évvel ezelőtt a kommunista idők végén voltunk, és nem tudtuk, hogy ennek egyszer vége lesz – emlékezik vissza Hargita Péter alapító karnagy a kezdetekre. – Szegényes volt a református kóruszenei élet abban az időben, nem is nagyon volt szándék a változásra, nem is nagyon lehetett belőle megélni – nem mintha most meglehetne. Frissen végzett zeneakadémisták voltunk Tamással, és azon gondolkodtunk, hogy hogy lehetne egyet mozdítani az akkori döcögő kóruséneklésen – itt a döcögés az a színvonalon értendő – mert gyülekezeti énekkarok voltak, de olyan kórus, mint például az evangélikusoknak a Lutheránia, amely nagyobb művek megszólaltatására is alkalmas, református berkeken belül nem volt.

Bódiss Tamás hozzáteszi mindjárt, hogy a fővárosban nem volt ilyen kórus, mert a debreceni kántus akkor már lemezekkel jelentkezett. Két oldalról próbálták megszervezni az új együttest, miközben kívülről is kaptak biztatást. Hargita Péter Pasaréten vezetett kórust, ő a Szabadság téren, és ezekből a kapcsolatokból jött létre az az elhatározás, hogy 1988. október 17-re összehívják a kiválasztott tagokat, és ettől kezdve elindult útján a kórus.

Ezen az estén Szurdoki Mihály, ahogy mondani szokás, a basszus oszlopos tagja is ott volt, és azóta is hűséges tagja a Soli Deo Gloria Kamarakórusnak. – Nagyon szép időszak volt ez, és nagy örömmel emlékszem vissza rá. Egy-két év kihagyás volt, amikor beteg voltam, de egyébként azóta is énekelek. Valamelyik régi évfordulón megtörtént az, hogy végigkérdezték a tagokat, hogy miért énekelnek a kórusban. Én emlékszem a saját válaszomra: azt mondtam, hogy én nem tudom megcsinálni azt, hogy ne énekeljek. Annyira nagy örömmel tölt el, olyan szép érzelmi állapotba hoz az éneklés. És nagyon szép szolgálat, mert hiszem, hogy akik hallják, ők is felemelkednek lélekben az Úrhoz – beszél küldetéséről.

Mindkét alapító karnagy édesapja végzett korábban zenei szolgálatot egyházunkban, így bár keveset, de az ő történeteikből tudnak valamit arról, hogy is működhetett a református zenei élet a kommunizmusban. Mivel minden csoportosulás, közösségszervezés gyanúsnak számított, az egyházi kórusok sem működhettek szabadon, de még más gyülekezet meghívását is veszélyes volt elfogadni. Minden ilyesfajta szándékot előre be kellett jelenteni. Erősen ellenőrizték a prédikációkat is. A nehéz körülmények ellenére azért volt néhány szál, amivel az egyházzenei múltba tudtak kapaszkodni 1988-ban. A Szabadság téri épületben például megmaradt régről a kottatár, ahol Bódiss Tamás értékes anyagokra bukkant. Itt fedezte fel a 42. zsoltárt Mendelssohntól (amit ma is minden tag ismer), rajta Dálnok Lajos egykori kántornak a nevével. De kiderült az is, hogy az ötvenes években Lajtha László zenekart és ismeretterjesztő jellegű koncerteket szervezett itt, a templom alagsorában.

– Szeretném még megemlíteni Árokháty Béla nevét, aki a harmincas években mutatta be Schütz, Purcell és Bach műveit a Józsefvárosi Református Egyházközségben a Korál Kamaraének-társasággal. Ezek után hamar megfogalmaztuk küldetésünket, a régi protestáns egyházzene kincseinek, valamint a reformáció és Johann Sebastian Bach kora közötti időszaknak a felfedezését, és amennyiben lehet, magyar nyelvű bemutatását. Mert ezek, mondhatni, egyáltalán nem voltak használatban. Mi tehát nem magunktól találtunk ki valamit, hanem – akkor még nem is tudatosan – ezekre az előzményekre építve úgy éreztük, hogy most rajtunk van a sor – mesél a kezdetekről Hargita Péter karnagy.

A másik célkitűzés a kórusének istentiszteleti keretbe illesztése és a gyülekezeti énekkel való összekapcsolása volt, valahogy úgy, ahogyan Johann Sebastian Bach passióiban a koráltételekben a hívek bekapcsolódhattak a kórus énekébe. Bódiss Tamás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékén oktatóként is hangsúlyozza, hogy a strófikus énekek váltakozó éneklése ősi egyházzenei gyakorlat, de ma különösképpen a protestáns egyházzenei gyakorlat sajátja.

A székek már félkörívben, három sor is megtelik, szállingóznak a tagok tíz perccel kezdés előtt, majd megérkezik Temesvári Mónika is, a Soli Deo Gloria Kamarakórus jelenlegi karnagya. Megkezdődik a beéneklés: „száll, száll, messzire száll a madár…, háromszor háromszor három…” Jól szól a kibővített kórus két nappal a meghirdetett esemény előtt. Mi addig a két alapítóval egy lenti teremben folytatjuk a beszélgetést, hogy ne zavarjuk a próbát. Bódiss Tamás büszkén meséli, hogy Händel Messiás oratóriumát is előadták, és magyar barokk szerzők, Esterházy Pál és Istvánffy Benedek műveit is felkarolták. Az egyszerűbb kórusművekkel pedig gyülekezetekbe jártak határon innen és túl, a Kárpát-medencében.

A fiatal kórus szépen lassan cseperedett, tagjai között házasságok köttettek, gyermekek születtek. Hargita Péter maga is ebben a közösségben találta meg élete párját. A kórus azonban mindig független, önálló intézmény maradt: egyedülálló módon, soha nem tartoztak gyülekezethez, leszámítva azt a néhány évet, amikor a Károli Gáspár Református Egyetem égisze alá kerültek. Noha a minősítő hangversenyek gondolata távolról elkerülte a karnagyokat, felejthetetlen utazásokra, szolgálatokra és szívből jövő bizonyságtételekre szívesen emlékeznek vissza az elmúlt harmincöt esztendőből. – Annál nem kell több siker, mint hogyha egy oratóriumot vagy egy nagypénteki, nagyszombati Schütz-passiót meghirdettünk, és tele volt a templom – összegzi Hargita Péter.

És van egy másik hozadéka is a hosszú évek munkájának: sok más karnaggyal karöltve elérték, hogy mára a református kórusok világában sokkal színesebb a paletta, mint a rendszerváltás előtt. Legalább száz-százötven énekkar működik Kárpát-medence-szerte, és egyre többen magas zenei elvárásokat is teljesítenek.

A kétezres évek közepén elérkezett egyfajta nemzedékváltás a kórus életében, amikor Erdélyi Dániel fokozatosan átvette a karnagyi feladatokat, aki a kórus alakulásának negyedszázados évfordulóján Bach Magnificatját is dirigálta az együttes élén. Ezt követően, 2016-ban megalakult a Központi Református Kórus, ahova a Soli Deo Gloria kórusból is sokan jelentkeztek. A karnagy- és nemzedékváltást követően is megmaradt a kórus, mely az utóbbi évtizedben Temesvári Mónikának köszönhetően ma is él. A Ráday Házban tartja próbáit és a Csepel-Királyerdői református templomban, illetve más budapesti gyülekezetekben is szolgálnak istentiszteleteken. E mellett szívesen társulnak a Központi Református Kórussal és más énekkarokkal nagyobb szabású oratórium előadásokhoz; ilyen volt tavaly év végén a Psalmus Hungaricus centenáriumi előadása Budapesten. Temesvári Mónika azt mondja: munka után fáradtan érkezik a csütörtök esti próbákra, de amikor énekelnek, már semmit nem érez ebből, a végére teljesen felfrissül lélekben-szellemben. A csapat szeretete, kitartása és megmaradni akarása egyszerűen nem engedi, hogy abbahagyják.