„Mindent felülír, amikor valakit élve sikerül kimentenünk”

A múlt év természeti katasztrófái sok emberéletet követeltek és jelentős anyagi kárt okoztak. Többfelé volt szükség mentőegységek bevetésére külföldön és Magyarországon is. A törökországi és szíriai földrengésnél, a líbiai gátszakadásnál és itthon, a Budapest környéki augusztusi vihar miatt sok feladatuk volt.

Valóban húzós év volt. A Budapest környéki vihar estéjén több mint háromezer riasztást kapott a fővárosi katasztrófavédelem. Így a hivatásos egységek mellett önkéntes szervezetek bevetésére is szükség volt a kárelhárítási munkálatokban. Hosszú hétvégénk volt. Több nemzetközi misszióban is részt vettünk számos magyar és külföldi hivatásos és önkéntes egyesülettel közösen. Törökországban körülbelül tizenötmillió ember volt érintett a tavalyi földrengésben. A pusztítás nagy területre kiterjedt, Szíria egyes részeit is érintette. Mire a mi csapatunk kiért, a török katasztrófavédelem sátortáborokat épített, megszervezték az ételellátást. Rendkívül olajozottan működtek a dolgok. Törökországban gyakoriak a földrengések, ezért jól képzettek a felderítési, elhárítási és mentési munkálatokban. Sokat jelentett a mentés hatékonyságában és az áldozatok felkutatásában, hogy pár órával az első rengés után nemzetközi segítséget kért az ankarai kormány. Magyarországról nagyszámú csapattal voltunk kint, több szervezet vett részt a munkálatokban. Rendkívül megható volt az, amikor az egyik kárhely mellett haladtunk el, és oroszok, ukránok együtt dolgoztak a romokon.

Líbiában rendkívül nehéz dolgunk volt. Az észak-afrikai országban körülbelül tíz évnyi csapadék esett le két nap alatt, és a politikai helyzet miatt is nehézkes volt a kijutás, a mentés szervezése. A politikai bizonytalanságok miatt nem repülővel, hanem a török haditengerészet hadihajójával vittek minket az országba, háromnapos volt az út, így nem sok esélyünk volt túlélőket találni. A térségben jellemzően különböző folyók mentén építik fel a városokat. Ez így van Dernával is, ahová minket küldtek. A város feletti hegyekben épített felső duzzasztómű átszakadt, a víz elsodorta magával az alsó gátat is. Körülbelül harmincmillió köbméternyi víz tarolta le a belvárost. Egy negyedik emeleti lakásban a mosdótálban is iszap volt. Egy idősebb, helyi férfi azt mesélte, hogy kirántotta őt a földszinten lévő ágyából a víz, az volt a szerencséje, hogy egy áramlat a felszínre sodorta, ahol meg tudott kapaszkodni az ablakrácsban. Órákon át lógott ott, amíg el nem vonult az ár. Hatalmas pusztítást okozott a lezúdult vízmennyiség, és menekülniük sem volt hová az embereknek.

Ezeket az élményeket hogyan lehet feldolgozni? Szükséges, vagy kötelező szakember bevonása?

Mindenki máshogyan teszi túl magát ezeken a helyzeteken. Az önkéntes munkám előtt hivatásos tűzoltó voltam, ezért nem volt újdonság a súlyos sérültek és roncsolt holttestek látványa, de nem abban a léptékben, amilyen mondjuk Törökországban volt, ahol több tízezer halott volt eltemetve egy városban. Ezeket az élményeket elrakom egy polcra, és bízom benne, hogy sosem kerülnek elő. A közvetlen hozzátartozóim szerint mégis a líbiai mentés után vált nehezebbé a természetem. Voltak olyan csapattársaim, akik komolyabb káresettel sem találkoztak előtte, de nagyon jól megoldották a feladatot, mindenki kivette a részét a feladatokból. A külföldi missziók után több helyről is kaptunk felajánlást szakértőktől, akik az ilyen traumák feldolgozásával foglalkoznak. Elveszíteni embereket megrázó és fájdalmas, főleg, ha gyermekek az áldozatok. Viszont amikor sikerül kimentenünk valakit élve, az mindent felülír. Törökországban egy tizenhét éves lányt tudtunk élve kiásni egy magas lakóház alól. Mindezt rendkívüli hidegben. A földrengés hajnalban történt. Rengeteg holttest volt az ágyában, többek között ez a lány is ott rekedt, mellette a testvérének a holtteste. A földrengést követő negyedik napon sikerült a lányt kimentenünk, nyolcórás ásást követően. Több mint harminc órát voltam talpon egyhuzamban.

Miért döntött úgy, hogy a hivatásos állomány után önkéntes szolgálatba áll?

Személyes indíttatásból tettem. Tizenkét évig hivatásos tűzoltó voltam, de később, részben anyagi okokból a civil pálya mellett döntöttem. Viszont aki az egyenruhát egyszer magára húzta, az utána nehezen teszi le. 2013-ban csatlakoztam a Közép-budai Önkéntes Polgári Védelem Egyesülethez, amikor a márciusi havazás miatt többszáz autó rekedt az M1-es autópályán, akkor még hivatásosként dolgoztam. Láttam, hogy az önkéntesek milyen összehangoltan, képzetten és hatékonyan vettek részt a kárelhárításban és az ott rekedtek mentésében. Emiatt jelentkeztem hozzájuk, és bár volt előképzettségem, újra végig kellett csinálnom a képzést. Ugyanabban az évben a dunai árvíznél is kint voltunk. Egyesületem alapító tagja a Budapest Mentőszervezetnek, ami több különböző profilú önkéntes szervezet szövetsége. Országszerte és nemzetközi szinten is folytatunk katasztrófa-elhárítási tevékenységet. Ebben vannak kutyások, barlangi mentők, folyami mentők, hajósok, búvárok és a többi. Tagjai minden fővárosi, nagy kiterjedésű természeti katasztrófa és sok vidéki eset felszámolásában eredményesen, nagy létszámmal vettek részt, a Hableány-katasztrófa és a verőcei hajóbaleset esetében is segítettek az áldozatok felkutatásában. Én elsősorban műszaki, valamint városi kutatás-mentésben szoktam részt venni, olykor az új önkénteseket oktatom.

Önkéntes kutató-mentőként állandó készültségben él? Mindig van egy táska összepakolva, ha indulni kell?

Amikor szükség van ránk, értesítést kapunk. A készenlét több szintből áll. Ha megkapjuk az értesítést, akkor bemegyünk a bázisra, és onnan indulunk a szükséges felszereléssel. Nálam van egy táska állandó készenlétben, abban két-három napi hideg élelem, száraz ruha és egyéb alapvető dolgok. A logisztikára is komoly figyelmet fordítunk, ezt oktatjuk is. Vannak önkéntes társaim, akik erre specializálódtak. Ha kérek tőlük valamit, akkor garantáltan mindent megkapok. Ez a rendszer a kisebb kárhelyeknél és nagyobb eseménynél, mint Törökország és Líbia esetében is bizonyította, hogy nemcsak az az ember a fontos, aki az alagút végén van és kaparja a földet, hanem az is, aki biztosítja az ellátást, hogy legyen hol lefeküdni aludni.

A családja és a munkahelye hogyan tolerálja az önkéntes szolgálatát? Biztosan kell a támogató háttér.

A mostani munkáltatómnak is szóltam a vállalásomról. Elfogadták, ahogyan az előző munkahelyeimen is támogatták. A törökországi földrengés idején a főnököm felhívása volt a kisebbik probléma, ugyanezt a feleségemnek és a három gyermekünknek beadagolni már nehezebb volt. Főleg a líbiai misszió volt viszonylag megterhelő nekik, legalábbis utólag ezt mondják, mert rendkívül nehéz volt az első pár napban a kapcsolattartás. A görög csapat még a kárhelyre érkezés előtt balesetet szenvedett, több bajtárs életét vesztette. Mi erről később értesültünk, mint az otthoniak, ezért nagyon aggódtak értünk, mert sokáig nem tudták, hogy mi jól vagyunk-e. Viszont ez a helyzet arra indította a feleségemet, hogy később ő is jelentkezett alapkiképzésre az egyesületnél, és levizsgázott a tizenhat éves fiammal együtt, úgyhogy két önkéntessel bővült a csapat a családomból. A fiunk egyelőre ifi, tehát az a veszély nem fenyeget még egy darabig, hogy földrengéses zónába kivisszük, de engedjük dolgozni és tanulni. Egyébként katonai pályára készül, mert pilóta szeretne lenni.

A civil foglalkozása mennyire áll közel az önkéntes szolgálatához?

A civil életben is tűzvédelemmel foglalkozom, tűzvédelmi mérnök vagyok, a fő profilom tűzoltó berendezések építése. Most Hollandiában teszem ezt projektmenedzserként, de dolgoztam generálkivitelezésben és lebonyolítói oldalon is. Van, amit az ember nem tud elég messze tolni magától. A családom otthon maradt, de úgy néz ki, hogy két-három hetente haza tudok majd menni hozzájuk.

A közösségi oldalán lehet olvasni egyfajta mottóként: „Ha csak egy embert, egy lelket megmentesz, már nem éltél hiába.” Megszámolta, hány ember életét mentette meg?

Nem, és ez így van jól. Az én dolgom, hogy kisegítsem az áldozatokat, és átadjam őket a mentőknek, onnantól az ő kezükben van a kimentett ember. A polgári védelemben viszonylag ritkán találkozunk annyira súlyos sérültekkel, mint például a törökországi földrengés és a líbiai gátszakadás után. Engem egy mondás vezet a mentés közben, amely így szól: „Egy élet az egy univerzum.”

Az önfeláldozásban és mások megmentésében mi vezeti, ösztönzi?

Istenhívő ember vagyok. Segíteni akarok valamilyen módon. Megtaláltam azt az utat, amelyen erre lehetőségem nyílik. A civil szakmámban is végezhetem ezt, ahol életvédelmi berendezésekkel foglalkozom.

Szokott félni a bevetéseken?

Hogyne. Törökországban egyszer annyira mélyen voltam egy rom alatt, hogy csak a bokám és a lábfejem látszott ki belőle, majd jött egy utórengés. Akkor újraértékeltem az életemet. Az egészséges félelem szükséges. Ha ugyanis az emberben nincs félelem, az nem jó. Senki nem akar a következő hősi halott lenni, a hivatásos és az önkéntes szervezeteknél is megpróbálják ezt elkerülni. Nem szeretjük a hősködést. Amit az amerikai filmekben látunk, hogy a főszereplő szembeszáll a parancsnokával, és egyedül berohan minden fedezet nélkül az égő házba, mert bent van egy macska, az ilyen embereket nem szeretik felvenni önkéntesnek sem. Idén húszéves a közép-budai egyesületünk, ez idő alatt nem tudok róla, hogy bárki komolyabban megsérült volna. Nyilván egy-két karcolás, vágás előfordul a mentési munkák közben. Megfontoltnak kell lenni és tisztában lenni a veszéllyel. Ehhez elengedhetetlen a félelem, ahogy a bizalom is a saját tudásomban, a gyakorlatomban és a társaimban, mindezek nélkül ugyanis nem működik. A hitem is segít ebben, hiszen valami miatt oda kerültem, ahol tudok segíteni.

A mentőegységek helytállása mennyire bátorítja az önkéntesek jelentkezését?

A komolyabb káresetek után sokakban felmerül, hogy segítenének. A 2013-as dunai árvíz után indítottunk több tanfolyamot is a nagy érdeklődés miatt. A törökországi és a líbiai katasztrófa után is szerveztünk alapkiképzési programot. Akik mentőszervezetnél szeretnének önkénteskedni, ők általában keresnek egy egyesületet. Volt olyan ismerősöm, aki már a negyedik vagy az ötödik egyesületét taposta, mire bekerült egy olyan helyre, ahol jól érzi magát. Az is fontos, hogy az önkéntes csapattagnak érezze magát.

Külföldi munkája idején be tud kapcsolódni a kutatás-mentésbe?

Ha kiküldetésen vagyok, akkor az egyesület életében kevésbé tudok majd részt venni. Amikor hazautazom, akkor pedig inkább a családommal lennék. De ha valami komolyabb szituáció adódna, akkor mennék, főleg azért, mert én vagyok a statikus a csapatban. Egy romos kárterületen nem árt, ha vigyázok a többiekre. De bízzunk benne, hogy erre nem kerül sor.