Néhány évig abban a kiváltságban volt részem, hogy rendszeresen óvodásokkal ebédelhettem. Megosztoztunk a levesgyöngyön, a tejbegrízen és a szülinapi tortákon. Hogy ki kivel ülhet egy asztalnál, azt mindig az óvónénik mondták meg; ha hagyták volna, hogy mindenki oda üljön, ahová akar, nagy zűrzavar keletkezett volna. Mert voltak, akik nem akartak a másikkal még játszani sem, mások csak bizonyos gyerekek társaságát keresték. Mi pedig azt szerettük volna, hogy akik ki nem állhatták egymást, mégis tudtak volna együtt lenni, és aki mindig ugyanazzal barátkozott, másokkal is megismerkedett, talán még össze is barátkozott volna.
Ahogy ott ültem a kisgyermekek között, gyakran gondoltam, tanulhatnánk ezektől a kicsinyektől: lehet nagy viták után kezet fogni és aztán az asztalnál önfeledten kacagni. Jó lenne olyanokká válni, mint a kisgyermekek.
A gyermekek kiváltsága az imádság. Olyan ez, mint mikor a kicsi gyermek korán reggel bebújik a szülei ágyába.
De nem pont olyanok vagyunk már így is, mint az óvodások?! Igen, vannak, akikkel nem szívesen imádkozunk, hisz olyan mások, mint mi. És vannak olyan zárt köreink, ahová senkit sem engedünk be. Hogyan tudnánk eljutni oda, hogy egy asztalhoz üljünk, meg tudjuk osztani, amit mindannyian kaptunk, és hálás szívvel együtt imádkozzunk? Igen, az imádság segítene.
Segítene, ha nem magunkra néznénk, nem egymást vizsgálnánk, hanem együtt felemelnénk a tekintetünket arra, akihez imádkozunk, a mi mennyei Atyánkra. Hadd mondjam még egyszer: a mi mennyei Atyánkhoz imádkozhatunk. Már olyan természetessé vált ez számunkra, olyan sokszor hadartuk el gépiesen a miatyánkot, hogy már szinte alig csodálkozunk rá, milyen nagy kiváltság a világ Urát, menny és föld teremtőjét Atyánknak szólítani. Isten gyermekei lehetünk az egyszülött Fiúért, aki eljött értünk, hogy visszavigyen minket az atyai házba, felruházzon Isten gyermekeinek kiváltságaival. Hogy a világmindenség Ura nekünk Atyánk lehet, az nem a teremtettségünkből fakad, hanem egyedül Jézus Krisztusért lehetséges, aki így tanított minket imádkozni: „Mi Atyánk…”
A gyermekek kiváltsága az imádság. Olyan ez, mint mikor a kicsi gyermek korán reggel bebújik a szülei ágyába. Ki másnak van erre joga, mint a gyermekeknek?! Ha az imádságunkban a mi Atyánkat szólítjuk meg, ha vele beszélgetünk, ez megváltoztatja az imádságainkat is. Gondoljunk csak bele: Isten a mi Atyánk! Tudjuk: szeret minket, és tárt karokkal várja, hogy halljon felőlünk. A legnagyobb vágya, hogy kapcsolatba kerüljünk vele, és ráadásul minden jót meg akar adni nekünk.
Mi tökéletlen földi szülőkként nem ugyanezt kívánjuk a gyermekeinknek?! Szeretnénk, ha mesélnének nekünk az életükről, az érzéseikről, a gondolataikról. És mi is mindent meg akarunk adni nekik. Persze, tőlünk sem mindig azt kapják, amire vágynak, de igyekszünk mindent megadni nekik, amire szükségük van – még ha keserű orvosságról van is szó.
Ha hisszük, hogy imádságainkban Atyánkkal beszélgethetünk, szeretett gyermekeiként, akkor hinnünk kell: ő jobban tudja, mi a jó nekünk. Ha azt mondja: „nem” vagy „még nem”, az nem azért van, mert tehetetlen vagy fukar. Csak szeret, és jobban ismer minket, mint mi magunkat, tudja, mi a legjobb nekünk.
Ha az embernek kicsi gyereke van, bizony megesik, hogy egész éjszaka virrasztani kell mellette. Egy ilyen éjszakán történt: beteg kisfiam kínlódott, én ott voltam vele. Nem beszéltünk sokat, vártuk, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és akkor egyszer csak azt mondta: – Szeretlek, anya. – Én is szeretlek – válaszoltam. Aztán magamban még hozzátettem: „Szeretlek, Atyám!” Mert tudtam, hogy ő ott van velünk a bajban is, ő tud segíteni, nem fog elaludni, átölel a szeretetével. Isten jelenlétére van a leginkább szükségem.
A gyermekek kiváltsága az imádság. Milyen kár volna, ha mi meg csak azt néznénk, miben különbözünk a testvéreinktől, meg azt magyaráznánk, miért nem akarunk egy asztalhoz ülni velük, miért nem osztjuk meg egymással azt, amit mi is úgy kaptunk… Milyen kár volna!
És milyen jó volna, ha ez a hét az imádságé volna, amikor együtt, gyermeki bizalommal ülnénk le a mi mennyei Atyánk köré, együtt sírnánk, együtt örülnénk, együtt mondanánk: „Szeretlek, Atyám!”
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának spirituálisa.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!