Misszió alulnézetből

Fiatalon – a családja elvárásának megfelelve – a megélhetést biztosabbnak mutató műszaki vonalon indult el, noha a budapesti gyülekezetekből sok barátja lépett lelkészi pályára, és benne is munkálkodott a vágy, a hívás. – Ma is vallom, hogy a hit, a megtérés, az elköteleződés nem egyenlő a lelkészséggel. A Szabadság téren, illetve a Gyulai Pál utcában alapvetésként kezelték és számomra is modellé vált, hogy sok a tennivaló, és a sok szolgáló közül egy a lelkipásztor, de mindenki mozog, tevékenykedik, kap feladatot. Belenevelődtünk abba, hogy a gyülekezet ilyen közösség. Ezért úgy gondoltam, mérnökként is lehet az Urat szolgálni, és úgy is fogtam fel minden munkahelyemet, hogy engem oda is az Úr küldött – vallja. Bevonták a gyermek-istentiszteleti szolgálatba, amelyre ifi előtt készültek fel. Százhúsz gyereknek tartottak alkalmat. Olyan körbe került be, amelyben Czanik Péter, Victor István, Karsay Dezső voltak a meghatározók. – Az Isten megadta, hogy nagy dolgok részesei lehettünk, olyanokkal találkozhattunk, akikre felnéz az utókor – mondja a nyugalmazott lelkipásztor.

Balla Tibor jóvoltából tanulmányai után a posta vezérigazgatósági központjába került, ahonnan 1976-ban költözött Győrbe informatikai tárgyakat tanítani. Az elsők között javasolta az egyetemnek Széchenyi István nevének a fölvételét, azóta is ezt viseli az intézmény. Volt szenátusi tag, új tantárgyak lelkes elindítója. A nemzetközi kapcsolatokat is nagyrészt ő kezdeményezte, mielőtt ezzel az egyetem foglalkozni kezdett volna. Ugyanakkor tanszékvezetőségig sosem vitte – nem volt ugyanis párttag.

Győrbe kerülésükkor pedagógus feleségének a helyi tanítóképző főiskolát nézték ki, megérdeklődték, volna-e ott hely számára. – Amikor félve rákérdeztem az ismerősnél, lesz-e ebből valami, azt válaszolta, csak annyit szóltak rá: tudod te, ki annak az apja? Emőke édesapja ugyanis Hegyi-Füstös István Magyar Örökség Díjjal kitüntetett író, rádiós, lelkipásztor, aki egyebek mellett a Reformátusok Lapjának is évtizedeken át olvasószerkesztője, rövid ideig pedig főszerkesztője volt. Lánya felidézi az egyik legnehezebb emlékét édesapjával kapcsolatban: – A tizenkettedik születésnapomon jött érte a rendőrautó. Azért vitték el, mert édesapámat kétségbeesetten hívták ’56 októberében, hogy jöjjön, le kellene csendesíteni a népet, mert fel akarják koncolni a tanácselnök asszonyt. A tanácsháza lépcsőfokain állva beszélt a kaszával-kapával felfegyverkezett emberekhez. Azt mondta nekik, ez most nem a vérbosszú ideje, menjenek haza. A tanácselnök ezalatt menekült ki az épület másik oldalán. A rendszerváltozás után egyszer csak beállított hozzánk az a rendőr, aki ez után az eset után letartóztatta édesapámat. Kérte, bocsásson meg, nem akarta ő elvinni, de félt, ha nem teszi, lelövik. Apa azt mondta, nem haragszik. Ez a férfi hozott magával egy papírt, amelyen az állt: „Aki így el tudja csendesíteni az embereket, az fel is tudná lázítani!” Ez a levél volt a magyarázat arra, miért kellett elfogni. Az aláírás pedig azé a tanácselnöké volt, akit akkor ő megmentett a lincseléstől. A három hónap kistarcsai internálás után Farkas József vette fel beosztott lelkészének, ő állt ki mellette egyedül – idézi fel a lelkészfeleség, aki édesapja híre miatt nem a vágyott helyre került tanítani, de így is rengeteg diákban hagyott nyomot a tanórákkal és a kirándulásokkal, táboroztatásokkal.

Az Úr viszont nem elégedett meg, amíg Mészáros Sándor a távközlés oktatójából az evangélium felszentelt hírvivője nem lett. Egy nyáron a Reformátusok Lapjában megjelent az emlékeztető a levelező teológiai képzés felvételijére – akkor még nem is tudták, hogy jó ideig ez lesz az utolsó ilyen évfolyam. Három erős szempont is vonzotta ekkor Sándort. – A győr-szabadhegyi gyülekezet, ahova tartoztunk, elkezdte kinőni azt a kis szobát, tantermet, amije volt. Ha valaki konfirmált, százan az udvaron nézték annak a műszaki felszerelésnek a segítségével, amelyet a főiskoláról kértünk kölcsön, hogy közvetítést barkácsoljak. Láttam, hogy van szolgálati igény, túl is feszíti a kereteket. Láttam az Erdélyből áradó családokat, akik között szintén éreztem a lelki szükséget. Czanik Péter jó mintám és segítségem volt az ő támogatásukban. A harmadik impulzus a csernobili katasztrófához köthető: több, feltehetően a sugárzás miatt elhunyt ember családja mellé kellett állni vigasztalással. Ezek indítottak arra, hogy utolsó pillanatban végül postára adtam a jelentkezésemet – emlékszik vissza.

Így negyvenöt évesen újra iskolapadba ült, részben Bolyki János hatására, aki révén annak idején megismerkedett a feleségével a Szabadság téri gyülekezetben. Emőke így emlékszik erre a tanulással és tanítással egyaránt terhes időszakra: – Sanyi fáradhatatlan volt, máig nem tudom, hogyan bírta, minden szombaton hajnali négykor kelt, és este tizenegyre ért haza. Közben vizsgáztatott, zárthelyi dolgozatokat javított, egyetemi projekteket vitt, a másik oldalon vizsgázott, beadandó dolgozatokat írt. A tanszékvezetője a győri egyetemen nem tudta, hogy ő párhuzamosan a teológiára jár. A vége felé derült ki számára, meg is kérdezte: „De, Sanyikám, miért nem mondtad?!” Ugyanis szatmári református volt. Sándor ugyanakkor nem olyan fajta, aki bármilyen előjogért vagy más bánásmódért akár csak egy szót is emelne.

Negyedéves teológus volt, amikor 1993 februárjában megbízták a csornai szolgálattal, amelyet addig Győr és Sopron adott-vett egymás között mint szórványt. Sándor előtt Vladár Gábor gondozta jó tíz évig, de külföldi ösztöndíjra ment, ezért volt szükség szolgálóra. – Győrnek pedig kapóra jött, hogy én teológusként ezt tudom végezni. A győri kórházlelkészséget is elláttam egyúttal – mondja Mészáros Sándor, aki közben kapcsolatai révén a Budapestre érkező holland segélyekkel, ruhákkal, munka és lakhatás szerzésével segítette azokat az Erdélyből vagy akár Kárpátaljáról érkező családokat, akik Győr vagy Csorna környékén telepedtek le. Emőke néni számítása szerint legalább harminckét család megtelepedésénél, új élet indulásánál bábáskodtak. – Csorna nem az a környék, ahol a reformátussággal bármikor is büszkélkedni lehetett volna. Nehezen is élték meg azok, akik tiszta református vidékről érkeztek. A szórványlét nem könnyű. Sokan akár a család többsége ellenében tartják meg a maguk felekezetét. De éppen ezért jobban is értékelik a lehetőséget, mint némelyek, akiknek rendelkezésre áll három templom is, mégsem járnak. Itt nincs református csillagos vagy kakasos torony, amely üzenne, merre lehet jönni, itt az elrejtettség falát kellett átütni elsőként, és egyesével felkeresni a reformátusokat. Két bácsival és három nénivel indult a gyülekezet, meg jöttünk mi ketten. De már szeptemberre picit bővültünk – emlékszik vissza a lelkipásztor. Korábban havi egyszer, délutáni időpontban volt istentisztelet, de Sándor érkezésével lehetőség nyílt a rendszeresebb és délelőtti szolgálatra, ami már önmagában is meghozta a növekedést, és felélesztette rá a vágyat a közösségben.

A 2014-es év jelentéséből (2015 őszén adta át a gyülekezetet utódjának) az derül ki, hogy százhuszonkét fő megkeresztelt református volt, ebből negyvenegy a Csorna környéki településekről. 2023-tól pedig a Mészáros házaspár és utódjuk szolgálatának megkoronázásaképpen missziói státuszban folytathatja életét a korábbi szórványgyülekezet.

Emőke néni az a lelkészgyermek és lelkészfeleség, aki maga is megérdemelne már egy tiszteletbeli palástot, olyan lelkesedéssel járt Sándorral. Kántorizált, szeretetvendégségeket és ünnepi műsorokat szervezett, támogatta, segítette a szolgálatot. Tanárnőként is nagymértékben alapozott a családlátogatásra. Azt mondja, nem akar ilyenkor az ember a magánszférában vájkálni, de fel kell kínálni a kötődés, a kapcsolódás lehetőségét, amelyből a gyülekezetben csak még többet kaphat az ember. – Előfordult, hogy össze kellett boronálnunk embereket, akik kezdetben idegenkedtek, később valódi jó barátok lettek. Időnként egyenesen békítő hadjáratba kellett fogni. Egyszóval törődni az emberekkel – magyarázza.

Csorna akkoriban busszal ötvenperces távolságra esett Győrtől, tehát egy családlátogatással elment a délelőtt vagy a délután. Emlékezetes maradt számukra egy téli alkalom, amikor úgy kellett törniük maguk előtt a havat a városban Bibliával és palásttal megrakott táskával, hogy arról a Delta műsor sarkkutatóinak küzdelme jutott eszükbe. Jó időben pedig a városszéli vasútállomáson tartotta Sándor a biciklijét, hogy azzal tudjon látogatni, hitoktatni. – Eközben ápoltuk apukámat Gyömrőn, meg segítettük a gyermekeinket. Az Úristen adott erőt, nem enged feljebb kísértetni, mint el tudnánk viselni. Mai fejjel el sem tudja gondolni az ember, hogyan volt rá energia, de akkor csak úgy jött – teszi hozzá a felesége. Később már Péter fiuk segítette a közlekedést, és a zeneszolgálatból is kivette a részét. Mindeközben Sándor az egyetemi oktatói munkájából tartotta el a családot, lelkészi szolgálata önzetlen áldozat volt. Szép emlékeket őriznek ebből az időből, különösen arról, amikor az egyetemi oktatásból már nyugdíjba vonulva tíz évig csak a szolgálattal foglalkozhattak. Emellett pedig Mátraházán, a lelkészüdülőben tíz éve évi kétszer nyugdíjasturnusokat vezetnek lelkigondozással, kirándulással, verssel, énekkel.

Mészáros Sándor a maga elhívását és szolgálatát nem csak palástban gyakorolta. A győri egyetem – akkor még főiskola – belső életét és működését oktatóként jól ismerte. Az egyik évben megakadt a szeme egy szezon végi könyvkiárusításon. – Akkoriban, a kilencvenes évek elején-közepén gombamód nőttek ki a könyvkiadók, így sokan tönkre is mentek. Az aulában hegyekben álló kupacokból árusították a megmaradt könyveiket. Egyszer szomorkodtam, mennyi jó könyv és érték van, épp advent volt. Eszembe jutott, miért ne lehetne itt is, ezekkel is a karácsony felé fordítani a figyelmet, nem csak úgy ideömleszteni a maradékot! Beszéltem az egyetem vezetőségével, volna-e lehetőség adventi könyvvásárra, ha kitaláljuk a módját. Támogatták. Kérték, legyek a gazdája, vonjam be az egyházakat, kiadókat. Akkor mintegy tíz-tizenkét kiadót kerestem fel, a testvéregyházak helyi képviselőit is bevontam. Láttunk már példát magunk előtt, mert egy évvel korábban tartottak először a Lónyay utcában hasonlót – számol be a kezdetekről.

– Vesszőparipám a misszió, ami abból az alulnézetből adódik, amelyből én szemléltem a világot akár a sajtóban, akár a szórványgyülekezetben, akár az egyetemi misszióban, akár kórházlelkészként. Azt remélem, ezek a korábban periferikusnak tűnő területek ma már egy kicsit több figyelmet kapnak. a Kálvin Kiadó is, a Parakletos, a Luther Kiadó, a Harmat könyveit meg részben ezek, részben a helyi baptisták árusítják. A protestánsok mellett katolikus kiadók is megjelennek. Ez egész napos rendezvény. Diákmunkások is segédkeztek, ennek a költségéhez hozzájárultak a felekezetek. A rendezvényt méltón, igei köszöntővel, imádsággal nyitottuk meg. Amikor aktív egyetemi gyülekezeti élet folyt, előfordult, hogy a fiatalok gitáros énekekkel emelték a fényét. Az adventi könyvvásár szervezését az egyetemről való nyugdíjazásommal Bogdányi Mária evangélikus egyetemi lelkész vette át 2005-ben – vázolja a könyvvásár rövid történetét Sándor. Máig minden december elején megjelennek az egyetemen a kiadók, a környékbeli gyülekezetek tagjai és lelkészei minden felekezetből átböngészik az újdonságokat, karácsonyi ajándékokat válogatnak, vagy a gyülekezeti iratterjesztés beszerzését intézik. Annyira építenek rá, hogy az evangélikus lelkészek kifejezetten ezen a napon tartják egyházmegyéjük lelkészértekezletét az egyik szomszédos teremben.

– Vesszőparipám a misszió, ami abból az alulnézetből adódik, amelyből én szemléltem a világot akár a sajtóban, akár a szórványgyülekezetben, akár az egyetemi misszióban, akár kórházlelkészként. Azt remélem, ezek a korábban periférikusnak tűnő területek ma már egy kicsit több figyelmet kapnak.