Nálunk a bibliaóra kötelező, hinni nem kötelező - a református drogmisszió mindennapjai

Erdős Eszter hosszú éveken át vezette a missziót. Hogyan tervezi továbbvinni az ő örökségét és munkáját?

Igen, valóban hosszú időn át vezette a missziót, és szép eredménye van annak, amit itt felépített és kialakított. Én is örökségként tekintek erre. Alapvetően egy jól működő intézményt vettem át, amit szeretnék továbbvinni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy maradjon meg a lelkesedés, az elkötelezettség és a szemlélet. Természetesen vannak kisebb finomítások, átszervezések is, amelyek már az én személyemhez kapcsolódnak. Igyekszünk frissíteni, újítani a program működésén, ezek az idők során amúgy is szükségszerűek. A cél, hogy megtartsuk mindazt, ami értékes és jól működik, ebből pedig sok van itt.

Milyen fő célkitűzések vannak most a misszió előtt?

Talán a legfontosabb, hogy továbbra is stabilan működjünk. Ez folyamatos kihívást jelent, hiszen változik a szerhasználat jellege, a törvényi szabályozás vagy éppen a munkatársi kör. A koronavírus-járvány után például volt egy időszak, amikor nehezebben jutottak el hozzánk az érintettek, mostanra viszont már jól bejáratott csatornáink vannak. Új kihívásként jelent meg, hogy sokan idő előtt abbahagyják a terápiát. Most azon dolgozunk, hogyan tudnánk őket jobban megtartani, segíteni, hogy végig tudják vinni a megkezdett folyamatot. A célunk, hogy hosszú távú segítséget adjunk nekik, hogy valódi, tartós változást élhessenek meg.

A református egyház ezen missziójának van országos jelentősége?

Abszolút. Egyrészt nyitott kapukkal várjuk mindazokat, akik szenvedélybetegként segítséget keresnek. Másrészt prevenciós alkalmakra is elmegyünk, ha hívnak gyülekezetekbe, iskolákba, más rendezvényekre. Az egész országra kiterjedő hálózatban gondolkodunk, kapcsolatban vagyunk 15-20 előgondozó irodával, ezek listája a drogterapia.hu oldalon is megtalálható. A misszió tehát nem csupán helyi, hanem országos hatókörű.

Mennyire nyitottak a szenvedélybetegek, különösen a fiatalok az egyházi segítségre?

Hála Istennek, alapvetően nyitottak. Nem várunk el semmiféle egyházi kötődést, hitvallást vagy megkeresztelkedést. A célunk, hogy segítsünk rajtuk. Ugyanakkor a programunk része a bibliaóra, az istentisztelet, az Istenről való beszélgetés, ehhez pedig nyitottság szükséges. Előfordul, hogy valaki ezt nem tudja elfogadni, de ez nagyon ritka eset. Nálunk a bibliaóra kötelező, hinni nem kötelező, senkit nem zárunk ki emiatt. A spiritualitás amúgy is minden felépülési modell része, és mi úgy látjuk, hogy ez gyógyító erővel bír.

Sokszor olvashatjuk, hogy a szeretet ereje nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. De mire elég a szeretet, ha kemény drogfüggőkről beszélünk?

A szeretetnek sok arca van, lehet az meleg, ölelő, de lehet határokat szabó is. Fontos, hogy a keretek és a rendszer megtartó erőt adjanak. Emellett lényeges, hogy ezek az emberek, akik sokszor kemények kívül-belül, megtapasztalják a lágyságot, az érzések megélésének lehetőségét is. Ez is gyógyító. A szeretet nem mindig kézzel fogható, inkább a kapcsolatban jelenik meg. Mindegyik formájában megvan a helye és az ideje.

Mit tesznek azért, hogy a szenvedélybetegekkel foglalkozó munkatársak ne égjenek ki?

Ez is rendkívül fontos. Megterhelő munka ez, különösen akkor, amikor egy-egy kliens nem működik együtt, szabályt szeg, és emiatt el kell mennie. Ilyenkor újra és újra kezdjük elölről. Vannak csendesnapjaink, szupervíziós alkalmaink – vezetőknek egyénileg, munkatársaknak csoportosan. Vannak csapatépítő programok, közös kirándulások, amik kiszakítanak a napi rutinból. Fontos, hogy egymásra is odafigyeljünk, jelezzük, ha valakinek nehéz, ez a közösségi lét része.

Az evangelizáció a gyógyulás mely szakaszában a legfontosabb?

Úgy gondolom, ez folyamatosan jelen van, bár nem mindig direkt módon. A közös istentiszteleteken például ott van az újonnan érkezett és a már felépülő is, nehéz lenne mindenkinek személyre szóló üzenetet adni. De a lelkigondozói beszélgetések során, a személyes találkozásokban igenis van lehetőség mélyebb lelki beszélgetésekre is. A második fázistól például javasolni szoktuk az Alpha kurzusokat, ahol ismerkedhetnek a keresztyénséggel. Az evangelizáció nálunk olyan, mint a szeretet, természetesen van jelen, a folyamat részeként.

Mik történtek, amióta ön vezeti a missziót?

Októberben lettem hivatalosan vezető, és már előtte elkezdtünk egy fejlesztési folyamatot. Egy külső szakemberrel dolgozunk, hogy átlássuk a működésünket, hol lehet fejleszteni. Az elmúlt fél évben kisebb szerkezeti módosításokat vezettünk be, átgondoltuk a működési szabályzatot, és készül egy etikai kódex is. Emellett dolgozunk a víziónkon, a küldetésünkön, ez még egy egyéves folyamat lesz. Voltak váratlan események is, például egy tűzeset vagy az egyik munkatársunk elvesztése.

Van elég szolgálatra kész ember a misszióban?

Hála Istennek kiváló csapattal dolgozhatok együtt. Vannak önkénteseink, gyakornokaink, gyülekezeti kapcsolatokból is érkeznek segítők. Rendszeresen megyünk prevencióra iskolákba, gyülekezetekbe, például a sukorói gyülekezet tókerülő programja vagy a Csillagpont is ilyen alkalom. Persze mindig lehetnénk többen, de azt gondolom, jó helyzetben vagyunk emberi erőforrás szempontjából.

Milyen úgy vezetni ezt a missziót, hogy önmaga nem járta meg azt az utat, amelyet azok, akiknek segít?

Nem tudom, milyen lenne, ha megjártam volna, de talán annak is meglenne a maga hozadéka. Mindenesetre azt tapasztalom, hogy a munkatársak és az ellátottak is bizalommal fordulnak felém. Segítő attitűddel, mentálhigiénés háttérrel, érzékenységgel és alázattal próbálom végezni a munkám. Azt hiszem, ez legalább annyira fontos, mint a személyes érintettség.