„Ne gondoljuk, hogy mi védve vagyunk”

Két elmélet van: az egyik szerint a függésért felelős géneket kell keresni, orvosi szempontból világítják meg a témát, és úgy vélik, hogy aki függő, az az is marad, emellett van egy másik elmélet, amely közelebb áll hozzám, és amely szerint a függőség mentális probléma – mondhatjuk, hogy betegség –, és szakemberek segítségével, feltárva a traumáinkat ki lehet belőle gyógyulni – mondta a Reformátusok Lapjának adott interjúban Orsolics Zoltán Zénó, aki húsz éven át vett részt a Magyarországi Református Egyház drogrehabilitációs és -prevenciós munkájában.

Elmesélte, hogy korábban ő is rendszeres drogfogyasztó volt: tizennégy évesen kezdett kallódni a lakótelepen, a „bandával” először a cigarettát és az alkoholt próbálták ki, később jött a hasis, a fű, a különböző tabletták, végül a heroin. Lassú lecsúszás volt ez – mondta, hozzátéve, hogy a csoportnyomás és a valahová tartozni akarás vitte végig ezen az úton.

A szüleinél három év heroinozás után bukott le, akik őrült kapkodásba kezdtek, és elvitték addiktológiára, kórházba, pszichiáterhez, de ő dacosan ellenállt. Amikor már mindent eladott otthonról, az apja választás elé állította: vagy adja vissza a lakáskulcsát, vagy keressenek egy helyet, ahol segítenek neki. Ő a távozást választotta, az utcán és kábítószeres-tanyákon lakott haverokkal, lopott, csalt és hazudott, hogy megszerezze a napi adagra való pénzt.

Azt is elmondta, hogy a mélyrepülés után a fordulat megvilágosodásszerű volt. Egyik éjjel az Örs vezér terén kinézett egy padot, hogy azon fog aludni, a mellette lévő szemetesből kikandikáló kiflicsücsköt pedig a vacsorának szánta, amikor megszólalt a hangosbemondó: „Örs vezér tere, végállomás”. Utólag úgy gondolja, hogy ez isteni jel volt, mert ott jött rá, hogy be kell fejeznie, amit addig csinált, megkereste az édesanyját, és elment a korábbi pszichiáteréhez. Ott látta a faliújságon, hogy a református egyháznak van egy rehabja Ráckeresztúron, és bár fogalma sem volt az egyházról és a kereszténységről, de adott egy esélyt a dolognak.

Topolánszky Ákos és Bogárdi Szabó István felvételiztette, és kiemelte, hogy ők voltak az elsők, akik nem arra voltak kíváncsiak, mennyit drogozik, hanem hogy kicsoda ő. Mivel több hónapos várólista volt, az utcán élve várta ki a sorát, és akkor vissza is esett. Végül eljutott a kis terápiás házba, ahol heten-nyolcan voltak a bentlakók, a munkatársak pedig elfogadó, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. Az interjúban Orsolics Zoltán Zénó elmondta, hogy itt kezdett foglalkozni a hittel.

Már két évtizede tiszta, és egészen más életet él. Elmesélte, hogy azóta is többször volt már az orra előtt kábítószer, de nem volt rá szüksége:

Azt is elmondta a Reformátusok Lapjának, hogy egy-két évvel a rehab után már a Válaszút misszióban dolgozott, amikor felhívta Erdős Eszter, a ráckeresztúri otthon alapítója, és meghívta mentornak. „Megtiszteltetés és egyben az álmom volt visszamenni oda, úgyhogy vállaltam” – jelentette ki. A felkérésből tíz év szolgálat lett, ami közben azt vették észre, hogy egyre fiatalabbak jelentkeznek hozzájuk, innen jött a tinirehab, avagy a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona program ötlete, aminek ő lett a vezetője.

Emlékeztetett, hogy egy keresztyén család nem több vagy jobb annál, amelynek nem hívők a tagjai, ugyanazokon a fázisokon esik át. Különösen igaz ez akkor, ha kamasz gyerek van a háznál, aki általában lázad a családi normarendszer ellen – ha az épp keresztyén, akkor az ellen fog lázadni. Nincs is ezzel baj, mert ha a hitünk elkötelezett, túl fogja élni ezt a vihart, de szembe kell néznünk azzal, hogy nem elefántcsonttoronyban, hanem a világban élünk – mondta Orsolics Zoltán Zénó.

„Ha azt hisszük, hogy minket ez nem érinthet, vagy struccpolitikát folytatunk, a kezelés elején biztosan sok energiánk megy majd el arra, hogy egyáltalán elfogadjuk: ez velünk is megtörténhet” – figyelmeztetett, de hozzátette, hogy egy dologgal bizonyosan gazdagabb a megküzdéshez felhasználható eszköztárunk: mi már tudjuk, hogy van kihez fordulni.