Nem minden írható le laboreredményekkel

Nem könnyű naponta betegeket kísérni, ott állni mellettük életük nehéz, fájdalmas szakaszaiban.

Egyszer az egyik kórház igazgatója megkérdezte tőlem, hogyan lettem kórházlelkész. Csalódott volt a válaszom miatt, mert valószínűleg valamilyen különös feleletet várt, én pedig csak annyit mondtam neki: hiszem, hogy Isten rendezte így össze a szálakat. Édesapám gyülekezeti lelkész, édesanyám pedig házi beteggondozó volt. Ebben a közegben gyerekkoromtól elkísért a megküzdés a betegséggel és a gyógyítás folyamata, édesanyám gyakran a konyhánkban adta be a betegeknek az injekciót. Orvosnak készültem, többször is felvételiztem, de a nyolcvanas években az egyetemen nem arra voltak kíváncsiak, mit tudok, hanem inkább a lelkészi hátteremre. Miközben arra vártam, hogy felvegyenek az orvosira, az egészségügyben dolgoztam: átéltem, mit jelent három műszakos segédápolónak lenni, hogyan működik a kórházi hierarchia, de szerveztem konferenciákat is. Csak később állt össze a kép, hogy milyen hatalmas segítség lett a kórházlelkészi szolgálatomban az egészségügy sokféle területén szerzett tapasztalat.

Mintha Istennek tényleg pontos terve lett volna az útjával.

Még teológus voltam, amikor egy nyugdíjas kórházlelkész hívott, hogy segítsek áhítatokat tartani a kórházban. A vége az lett, hogy az intézményigazgató elhívott kórházlelkésznek. Ez hatalmas dolog, mert az országban harmadikként alkalmaztak ilyen státuszban, a szüleim alig hitték, hogy ez lehetséges.

Nem érezte, hogy valamiféle csodabogárként tekintenek önre a kórházi dolgozók?

Ó, dehogynem! Harminc év alatt rengeteg stációja volt az utamnak. A kilencvenes években voltak, akiket boldoggá tett, hogy végre szólhat az Ige a kórtermekben, mások meg üvöltve kirohantak, hogy itt munka folyik, azonnal hagyjam abba, mit képzelek. Az orvosok és a betegek is két véglet között mozogtak. Ma már inkább a közömbösség jellemző, mintsem az ellenségeskedés. Az egészségügy gazdasági szempontok szerint működik, hallatlan fejlődés jellemzi az orvostudományt. Mi mindent képesek már „megszerelni” egy emberi testben! Mindennek ára van azonban, folyamatosan mérlegre kerül, hogy mi gazdaságos, hol vannak a határok, és közben az emberi szempontok hátrébb sorolódnak. A lelkész jelenlétét nehezen tudja hová tenni az egészségügy. Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke is beszélt erről a kórházmisszió harmincéves ünnepi konferenciáján, hiszen hiába fejlődik rohamtempóban az orvostudomány, ha közben lelketlenné válik a rendszer.

A szolgálatuk nem választható el az egészségügy működésétől. Mit tapasztal az orvosok, az ápolók között?

A kórházi dolgozóknak szigorú követelményeknek, szabályoknak, időkorlátoknak kell megfelelniük. Az erős lelkiségűek hatalmas terheket visznek, hiszen teljes lényükkel vannak jelen a betegek között, ez jóval több időt és energiát igényel. Hatalmas belső feszültséget okoz, hogyha az orvos vagy az ápoló szeretne két percet beszélgetni a beteggel, de szorít az idő, már mennie kell a következőhöz.

Emiatt talán még inkább felértékelődhet a kórházlelkészek szerepe. Bár az egészségügyi dolgozóknak nincs idejük, a lelkészek megtehetik, hogy fogják a beteg kezét a kórházi ágyon.

Hatalmas igény van a jelen lévő emberre, aki a beteg szemébe néz, időt szán rá, meghallgatja. Emlékszem egy nénire, aki már éppen készült haza, a kórteremben üldögélt az ágya szélén utcai ruhában. Megkérdeztem tőle, hogy van. Azt felelte: „Három dolgot köszönök magának, hogy észrevett, hogy megállt mellettem és hogy fontosak a válaszaim.” Mélyen bennem maradt ez a néhány mondat, mert semmi különös nem történt, mégis rengeteget számított az a röpke figyelem.

Mennyire nyitottak a keresztyén tanításra a betegek?

Sokszor tapasztalom, hogy kell egy ember, de nem kell a pap, vagy legfeljebb csak akkor, ha a beteget a szokásos kapaszkodói már nem tartják meg. Furcsa kettősség ez, hiszen mi azért vagyunk a kórházban, mert erre kaptunk megbízatást Krisztustól. Nem mi vagyunk a fontosak, szeretnénk feljebb mutatni az Úrra. Mi tovább megyünk, de Isten mindig ott marad.

Mit tesz, ha valaki elutasító?

Mindig helyzetfüggő, hogy mi a következő lépés, hiszen sokszor előfordul, hogy a beteg a szíve mélyen érzi, számára fontos dolgokról van szó. Hiszem, a kórházi ágyon zajló beszélgetés csodálatos lehetőség arra, hogy halljon Istenről. Az is előfordult, hogy valakinek olvastam az Igét, és a szomszéd ágyról odaszólt egy néni, hogy „ilyen szépeket nekem is mondjon”. Tisztáztam vele, hogy ez nem az én szép beszédem, hanem Isten Igéjének az ereje. Az Úr akar találkozni a beteggel, ő akar segíteni.

A tomboló Covid-járványban, amikor ijesztően sokan haltak meg a fertőzésben, kilobbizta, hogy bent lehessen a betegek között. Nem féltette az életét?

Az első pillanattól az volt bennem, hogy ott kell lennem a kórházban, akkor még nem volt oltás, és fogalmunk sem volt, mi lesz a járvány lefutása, de futószalagon érkeztek a riasztó számok az áldozatokról. Addig jártam a kórházvezetők nyakára, hogy egy idő után visszaengedtek. Sokat kellett vigasztalnom a dolgozókat is, mert mindenkiben ott volt a félelem: vajon hazaviszi-e a vírust az idős szüleinek, az újszülött unokájának, a gyerekeinek. Ebben a szorongató helyzetben gyönyörű volt látni, ahogyan az orvosok és az ápolók is összefogtak, túlléptek a fáradtságon és a félelmeiken. Bennem teljes bizonyossággal élt a jeremiási történet, pontosan tudtam: az a küldetésem, hogy ott legyek a betegek, a nővérek, az orvosok mellett. Nem attól féltem, hogy megbetegszem, hanem attól, hogy esetleg hazaviszem a vírust. Járványkórházban szolgáltam mindennap, Isten ajándékának tekintem, hogy senki nem lett beteg a családban.

Harmincéves a református kórházlelkészi szolgálat. Hogyan áll össze a csapat?

Vannak „nagy öregek”, akikkel együtt kezdtük a szolgálatot. Már az induláskor éreztük, hogy hajt minket a belső tűz, egyértelmű a küldetésünk. Aztán a következő körben többen is jöttek, akik egy-két év után azt érezték, hogy nem képesek ezt a szolgálatot végezni. Csatlakoztak hozzánk az utóbbi években is, néhányan a gyülekezeti munka mellett járják a kórházakat. A három évtized alatt érdekes volt megtapasztalni, hogy a saját életünk törései még inkább segítenek a meggyötört emberek mellé állni. A kórház mindannyiunkat formál. Közel vagyunk a másik emberhez, rengeteg történetet hallunk, közben hozzuk az Igét, és együtt megyünk az élet egy nehéz szakaszán.

Milyen szerepet tölt be az egészségügy hatalmas tengerében a református kórházlelkészi szolgálat?

A legfontosabb, hogy a jelenlétünkkel emlékeztetünk: nem minden az ember kezében van. Hiszem, hogy gyógyítani csak Isten megerősítő kegyelme által lehet. Amikor pedig kórházlelkészként megszólalunk, minden szavunk mögött ez áll: sokkal több az élet a testi történéseknél, nem minden írható le laboreredményekkel. Muszáj kimondani, hogy Isten teremtményei vagyunk, az Úr irányít és kontrollál mindent, még akkor is, ha rengeteg dolgot adott a kezünkbe. Vannak olyan helyzetek, amikor azért hívnak, mert már nincs emberi segítség, haldoklik a beteg. Lehet, hogy ilyenkor a pap is ugyanúgy eszköztelen, mint az orvos, de egyet tehet: közelebb hozza az Úr szeretetét.

Össze lehet hozni a teológiai és az orvostudományi szálakat?

Biztos, hogy ez még fejlődik a jövőben. Van például olyan kórházlelkész kollégám, aki a meddőkkel foglalkozik, és az adott egészségügyi intézmény nagyon szépen beépítette a szolgálatát ebbe a területbe. A lelkész igyekszik lefordítani az egészségügy nyelvére a pszichés és a hitbeli tényezők gyógyulásra gyakorolt szerepét.

A betegben nem csak annyi van, hogy Istenem, segíts meggyógyulni? Hogy lehet ehhez hozzátenni a teológiát?

Hadd válaszoljak egy történettel: kísértem egy férfit, akinek levágták a lábát. A műtét utáni reggel kérdeztem, hogy tudott-e aludni, és azt felelte, hogy szeretett volna éjszaka megfordulni, és korábban mindig a lábával rúgta át magát a másik oldalra, most pedig nem volt, amin megtámaszkodjon. „Éjszaka rádöbbentem, hogy semmi sem vagyok már” – mondta. A Biblia is ír ilyenről, hogy semmik vagyunk, amikor nincs szeretet bennünk – válaszoltam. – A Szentírás máshová teszi a hangsúlyt, hiszen a lényeg nem változott. Önt ugyanúgy várják otthon, mint korábban, és ugyanaz a szeretet veszi körül. A velünk történt dolgoknak mindig van más olvasata is, és mindig az isteni olvasat a teljes.

Megnyugtató tud lenni egy ilyen felelet?

Sokkal többször, mint gondolnánk, mert az élő Ige hatással van az emberre. Ugyanakkor sok függ attól, hogy a beteg milyen hitrendszert hoz magával, van-e, amire az Ige ráépülhet. Néha elég egy emlék is a nagymamáról, aki azt mondta: „A Jóisten majd gondoskodik rólad, csak imádkozzál!” Nehéz hallani, amikor valaki azt mondja, hogy érte soha senki sem imádkozott még.

Hány református kórházlelkészre lenne szükség Magyarországon?

Negyvenhárom református kórházlelkészünk szolgál, közülük alig a fele főállású. Az biztos, hogy a nagyobb, kétezer ágyas kórházakban, ahol több ezren dolgoznak, egy ember elvész. Vannak osztályok, ahol sokkal fontosabb a lelkészi jelenlét, és vannak intézmények, amelyek jóval nyitottabbak másoknál a kórházlelkészi szolgálatra. Az igazi kérdés az, hogy ahová tudnánk embert adni, ott van-e fogadókészség, mert ez meghatározza a működésünk feltételeit.

Azt szokták mondani, hogy az egyház a gyülekezeteiben él. Hogyan érzik magukat az egyházban intézményi lelkészként?

Nem az a kérdés, hogy mikor ismerik el jobban a munkánkat az egyházban, a krisztusi küldetésünk a fontos. Sokszor megfogalmazódott már, hogy a kórházlelkészek a periférián vannak, valahol lógnak a levegőben. Ezért is volt érdekes rádöbbenni a harmincéves ünnepségünkön, hogy hozzánk hasonlóan a beteg ember is határhelyzetben van: képesség és képtelenség között, erő és erőtlenség között, és ha mi ott vagyunk mellettük, akkor a helyünkön vagyunk.