Nem nosztalgia, hanem hálaadás

Áldás, békesség! Jó napot! – kiáltunk rá az első emberre, akit meglátunk a látszólag üres tahi református konferencia-központban. A férfi visszaköszönve söpröget tovább, de közben egész közel hozzánk feltűnik egy idősebb hölgy és egy „szelíd motoros” ifjú lány, aki lábbal hajtós kismotorján száguldozik. A hölgytől megtudjuk, hogy csak látszólag üres a tábor, a többiek már fent vannak a templomnál. Jelképesnek is tekinthető, hogy a szobáktól és az ebédlőtől egy fák közé rejtőző lépcsőn kell felmenni egy domboldalban, hogy eljussunk a templomhoz. Fent már gyülekeznek a templom előtt a résztvevők a következő programra, amely négy tanúságtevő részvételével egyfajta megemlékezés a négy évtizede működő Iszákosmentő Misszió korábbi éveiről.

1981 novemberében a Berekfürdőn iszákosoknak rendezett első konferencián alakult meg a Református Iszákosmentő Misszió (RIM), amelynek titkára Siklós József lett. A lelkipásztort hatvanéves korában nyugdíjazták, a házaspár Gyömrőre költözött, a titkári teendőit innen látta el egészen az 1983-ban bekövetkezett vasúti balesetéig, amely után két héttel meghalt, de a RIM máig az ő lelkiségét követi. Ezután Balog Zoltán cserépfalui lelkipásztor vette át a misszió vezetését. „Álljatok meg a hitben!” című könyvében így ír erről: „Mi úgy gyógyítunk, hogy a Biblia által hirdetjük az egyetlen lehetőséget, Isten szabadítását. Nagyon nagy öröm látni, tapasztalni, ahogy emberek szabadulnak a szörnyű állapotból.” Már 1981 óta a gyülekezeti munka mellett segítőként vett részt a szenvedélybetegekért végzett szolgálatban. 1982-ben bükkszentkereszti nyaralójukat a misszió tevékenységének folytatására az egyház rendelkezésére bocsátották. 1984-től dolgozott a misszió vezetőjeként felesége, Tapolyai Margit segítségével. 1993-ra újraszervezte a Kékkereszt-mozgalmat, amely ma már kiemelten közhasznú keresztyén szervezetként működik, és Dömösön 40 férőhelyes kórházat, szociális intézményt működtet a szenvedélybetegek gyógyítására, utógondozására és prevenciós feladatok ellátására. Azóta országszerte több helyszínen alakultak gyógyító csoportok. Feleségével együtt nyugdíjasként is, szinte haláluk pillanatáig végezték szolgálatukat. Mindketten 2006-ban hunytak el egy hónap különbséggel. Ma lányuk, Némethné Balogh Katalin vezeti a missziót.

Némethné Balogh Katalinnal a fák alatt ülünk le a templom mellett egy padra beszélgetni. Szavaiban megelevenednek a misszió történetének korai napjai. – Édesapám cserépfalui lelkész volt, nyugdíjba akart menni, már megvette Cserépfalun a házat, amelyet majd valahogy fölújít, hogy ott fog lakni, és aztán eladta, mert Isten ezt a missziót mutatta neki – meséli. – Siklós Józsi bácsi, aki már azelőtt sok éven át segített szenvedélybetegeknek, hívta édesapámat, amikor elindult a misszió. De Józsi bácsi három évet volt a misszióban, duplán élte az életét, óriási lelkesedéssel, szenvedéllyel, hittel kereste az utakat, és tragikusan meghalt. – Némethné Balogh Katalin elmondja, hogy Józsi bácsi felesége, Margit néni, aki mindenben támogatta, ma is él, és még mind a szívében, mind a hitében nagyon friss.

A misszióvezető azt is elmondja, hogy náluk a családban a gyerekek is bekapcsolódtak abba, amit a szülők végeztek. – Valami vonzott ide, pedig szó szerint féltem az alkoholistáktól. Épp a dunaalmási szeretetotthon helyettes vezetője voltam, amikor egyszer csak szabadságot vettem ki és eljöttem ide, Tahiba egy „gyógyítóra”. Nagyon szerettem a diakóniát, de valahogy mégis kötődtem az iszákosmentőhöz is, talán mert itt felelősség nélkül lehettem, és mégis szolgálhattam. Egyébként amióta a misszióba érkeztem, nem élek alkohollal, hogy őszintén mondhassam: szabad nem inni alkoholt. Nekem egy időben evésfüggőségem volt, tehát ahogy ők alkoholt fogyasztottak, én pótcselekvésként ettem. De amikor itt megismertem az alkoholistákat egészen közelről, akkor fedeztem föl, hogy ugyanazok az élményeim, kényszereim voltak a lelkemben, amelyek az ő lelkükben.

Egy „különleges történetet” sem tud kiemelni. Azt mondja, egy-egy mozzanat óriási csoda, például amikor azt adta Isten, hogy merte mondani valakinek: hiszem, hogy Isten téged meggyógyít. Ő erre rácsodálkozott, hogy veszem én a bátorságot, és elindult a józanodásban. – Nem egy élettörténet van bennem, hanem sok-sok élet egy-egy mozzanata.

Arra a kérdésre, hogy mit mondana valakinek, aki most betoppanna, azt feleli: – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Jó helyre jöttél. És kíváncsi lennék rá, hogy mi hozta ide. Volt egy asszony, akivel telefonon egy óráig beszélgettem az Alagi téri központban, már az összes családi esküvőt megbeszéltük, mire kimondta, hogy alkoholista. Istentől való pillanat volt.

Elmondja, szerinte az is fontos kérdés, hogyan éli meg a szolgálatot az ember családilag. A férje is Dömösön szolgál, és van három gyermekük. – Az Isten nagy csodája, hogy megtartott minket, mert azt látjuk, hogy az egyházban és a lelki szolgálatban dolgozók sokszor megterhelődnek.

És hogy fogja-e valamelyik gyermeke vezetni 25-30 év múlva a missziót? – Most nem úgy tűnik. Egy édesanya sok mindent képzel, érez, gondol, vágyik rá, de én ezt próbálom visszafogni. Hogyha Isten úgy akarja, akkor úgy lesz. Az én életem egy kicsit erre minta: édesapám mindenkire gondolt, de rám nem. Azonban elfogadott. Az utolsó három évet együtt szolgáltuk, és ez számomra különös ajándék volt.

Szinte még be sem lépünk a templomba, mégsem érezhetjük magunkat idegennek. Mindenki kedves és vendégszerető, hamar a kezünkbe nyomnak egy papírt az énekekkel, amelyek elhangzanak majd. Nem érződik semmi hivatalosság, az egész esemény inkább olyan, mint egy nagy családi összejövetel. Hamar ránk is szólnak némi magázódás után, hogy itt mindenki tegez mindenkit. De már el is csendesedik a terem, ahogy az első beszélő kisétál és megszólal.

– 1988-ban kerültem Mátraházára, édesanyád fogadott azon a magas lépcsőn – meséli Márkusné Láng Ilona Némethné Balogh Katalinhoz fordulva. – Nekem nagyon sok szenvedést okozott az alkohol, de hosszú évekig tartó mélység után ott Isten véget vetett a szenvedések éjszakájának. Nem voltam nagyon vallásos, de ott, Mátraházán történt, hogy hazataláltam Istenhez. A megtérés hazatérést is jelent – emlékezik Márkusné Láng Ilona. Elmondja, mennyire büszke arra, hogy harminchárom év után is megvan a kis papír, amelyen az első igéjét kapta: „Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy az Úr, az én Istenem!” (Jer 31,18) – Még a megtérésünk is Istentől van. Nem mi döntjük el, hogy megtérünk, hanem ő keres meg minket. A mai igém pedig az, ami végül is történt az életemben Mátraháza óta: „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3)

Szeretett volna egy társat, és pont Tahitótfaluban találkozott 1989 szeptemberében Gáborral, az esküvőjüket is ott tartották. Majd a teológia elvégzése után együtt lettek lelkészek. – Olyan csodás, hogy Isten egy ilyen életből, amilyen a mienk volt, kiemelt, és emberré tett. Ha néha elbizonytalanodom, hogy az ő akarata-e az, ami velem történik, mindig visszanézem az utat, amelyet bejártam, és elmúlik a kétely. Attól, hogy valami nehéz, nem azt jelenti, hogy nem az ő akarata. Istennel járni néha nehéz, de gyönyörű – vallja Márkusné Láng Ilona.

Következőként Jancsicz Ferencné Ági áll ki elénk, és elmondja: kettő helyett beszél, mert a férje nyolc év szabad élet után súlyos betegségben meghalt. Férje, Feri húsz év alkoholizmus után került Dömösre egy szórólap nyomán. Jó szívvel emlékszik arra, hogy a telefont felvevő Nagy Laci érezhette a férje hangján, hogy ez „most vagy soha” pillanat, és megengedte, hogy egy már zajló gyógyító alkalomra becsatlakozzon. – Én nem voltam alkoholista, de nemcsak az alkoholista embernek, hanem egy alkoholista feleségének is szüksége van szabadításra. Sokáig azt hittem, én vagyok ilyen erős, hogy vittem a család dolgait. De aztán rájöttem, hogy Isten adta az erőt. A férjem azt mondta egyszer az Alagi téren: a kocsmák ugyanott vannak, a munkám ugyanaz, a feleségem ugyanaz, mégsem érzem, hogy be kell mennem a kocsmába. Ez a kegyelem. Zoli bácsira úgy emlékezett, hogy amikor az ember belépett Dömösre, végtelen, feltétlen szeretetet tapasztalt. Én addig azt hittem, a hit az emberek butítására való, hogy elfogadják a sorsukat, de Zoli bácsi művelt emberként hitt. Margit néni finoman erőszakos rábeszélése nélkül pedig nem töltöttem volna egy hetet Dömösön. Mert én csak le akartam adni a Ferit, mint egy csomagot, hogy majd visszaadják nem alkoholistaként. Bár az Úr végzi a szabadítást, de emberek segítik a végrehajtását, és őket dicséri most. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) Amikor Margit néni nagyon beteg volt, ezt a zsoltárt kérte, hogy olvassam neki – idézi fel történetüket Jancsicz Ferencné Ági.

– Ateistaként kerültem Dömösre 1995-ben – mondja Marosfalvi Ferencné Dóra. – Zoli bácsi azt mondta, könnyű dolga van az ateistákkal, mert nem kell kigyógyítania őket a vallásos hülyeségeikből. Én sokáig próbáltam fogást találni a Biblián. Mert olyan „szép a menyasszony, hogy nem lehet igaz”. Gyuri bácsi feleségét, Ildikó nénit rendelte mellém Isten, ő csinálta velem végig azt az első csütörtök estét, amikor letettem minden szennyesem az Úr elé, és legördült az a bizonyos kő – idézte fel. Elmeséli a csodát, hogy a gyógyító alkalom közben fel kellett mennie Budapestre, útközben az Árpád hídnál el kellett mennie egy söntéspult előtt, ahol látott egy sört valaki kezében, de nem tudta, és azóta sem tudja felidézni a sör ízét. Akkor tudta, hogy megszabadult. – Korábban az orvosok hiába mondták, csak Istennek hittem el, hogy lehet az ital nélkül is élni – magyarázza. 2020 januárjában lecsapott rá a rák, de augusztusra már megkapta a gyógyulását igazoló leleteket. Nem tudok elég hálás lenni Istennek ezért a második, illetve harmadik születésnapért.

Benedeczky Attila azzal kezdi, ő nem az alkohol miatt került a misszióba. Gyuri bácsi fia, Laci invitált ide, miután egy gyülekezetbe jártunk, hogy mutat nekem olyan helyet, amilyet még nem láttam. Bükkszentkereszten járt először, ahol Zoli bácsi és Margit néni a saját nyaralójukat ajánlották fel missziós célokra. Margit és Aranka nénit ismerte meg elsősorban. – Margit néni őszintén, természetesen beszélt a hitéről, láttam, hogy Krisztusban él. Azt vallotta, szabad nem tökéletesnek lenni, a keresztyén nem azt jelenti, hogy valaki tökéletes. Sokan próbálnak ilyen pózban tetszelegni. De náluk láttam ezt a teljes póznélküliséget – emlékezik. A misszióban gyakran emlegetik azt a mondást, hogy Isten a poharat egy másikra cseréli. Benedeczky Attila elmondja: az ő pohara üres volt. Sokat hallgatott nagy prédikációkat bölcs gondolatokkal, de nem töltötték meg. Itt éreztem azt, hogy megteltem élettel. Ők is olyan emberek, mint én, az én üres poharam nem más, mint az ő teli poharuk. Mind ugyanarra szomjazunk: Krisztusra – mondja. Elvégezte a teológiát, és segédlelkészi szolgálatát a missziónál töltötte, ami elmondása szerint valódi gyakorlati teológia volt. Sokat tanult Zoli bácsi prédikációiból, aki „az evangéliumot a legképzetlenebb, Bibliát legkevésbé ismerő embereknek is úgy adta át, hogy rögtön megérezték, Isten hogyan van jelen az életükben”.

A misszió tagjai ebédre is vendégül látnak minket, és néhány asztal melletti és padon ülős beszélgetés után az autóba ülve elindulunk Budapest felé. Az autóban természetesen a hallottakról beszélgetünk, és fülünkben cseng Némethné Balogh Katalin mondata a misszióról: „Nekünk az elmúlt 40 év nem nosztalgia, hanem hálaadás az ajándékokért”.