Őszinte szavak, nyitott szívek

Hányadik alkalommal lesz jelen kiscsoportvezetőként a fesztiválon, és hogyan éli meg ezt a szolgálatot?

Ez már a harmadik alkalom, hogy kiscsoportot vezetek a Csillagponton. Idén vacilláltam, hogy regisztrációs segítő legyek-e, vagy ismét kiscsoportvezetőként vegyek részt, de végül az utóbbi mellett döntöttem. Ez mindig nagy kihívás, hiszen nem tudhatjuk előre, hogy milyen fiatalok kerülnek hozzánk, még akkor is, ha korosztály alapján próbálják beosztani a résztvevőket. Számomra – az előadások mellett – mégis ez az egyik legfontosabb része a fesztiválnak, hiszen itt tényleg mindenki megszólalhat, kérdezhet, közösen gondolkodhatunk és válaszokat kereshetünk. Visszaemlékezve az elmúlt évekre, bátran állíthatom, hogy régóta bennem volt a vágy, hogy valamilyen formában ifjúsági vezető legyek, de az otthoni gyülekezetben sokáig nem mertem vállalni, végül a tavalyi fesztivál után egy évig otthon (Debrecenben) is vezettem ifjúsági csoportot. A Csillagpont viszont egy másfajta csoportvezetést jelent, hiszen csak néhány napos elköteleződést jelent, így kisebb, megugorható kihívásnak tűnt. Ráadásul szeretek emberekkel beszélgetni, és ez a szolgálat nagyon jól passzolt hozzám.

Hogyan sikerül a különféle személyiségű fiatalokkal kapcsolódni? Mi az, amit a leginkább szeret ebben a feladatkörben?

Az első évben 14–15 éves fiatalokat kaptam, velük kicsit nehezebb volt megtalálni a közös hangot. Az előző alkalommal viszont a saját korosztályomból kértem résztvevőket, és azt tapasztaltam, hogy sokkal gördülékenyebb volt a kommunikáció. Viszont mindkét esetben sok tapasztalatot szereztem, mivel jó volt látni, hogy ki milyen háttérből érkezik és hogyan éli meg a hitét. Ez az, ami számomra igazán vonzó: betekintést nyerni mások gondolataiba és megértésre törekedni.

Miért érezte azt, hogy könnyebb volt az önnel egykorúakkal együtt dolgozni?

Talán azért is, mert akkor én még kezdő csoportvezetőként nem rendelkeztem sok tapasztalattal, de úgy érzem, hogy általában is könnyebben megtalálom a közös hangot a velem egykorúakkal.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Hogy megnyíljanak! Azt vettem észre, hogy sokan közülük nehezebben oldódtak fel, kevésbé szólaltak fel. A tapasztalatlanságuk vagy az ismeretlen közeg lehetett az oka. Azt is tudni kell, hogy természetesen minden korosztályban vannak olyanok, akik visszahúzódóbbak, de a kisebbek között talán nagyobb arányban vannak ilyen emberek.

Felelősség és bizalom. Hogyan jelenik meg ez a két fogalom a kiscsoportos foglalkozásokban?

A bizalom kialakítása gyakorlatilag a nulladik lépés. Már az első találkozásunkkor lefektetjük azokat az alapelveket, hogy ami ott elhangzik, az ott is marad. Ez azért is fontos, hogy a fiatalok bátran kérdezhessenek, megoszthassák, ami bennük van. A felelősség pedig abban áll, hogy jó kérdéseket tegyünk fel, terelgessük a beszélgetést, de közben ne legyünk merevek, mivel alkalmazkodnunk kell a csoport dinamikájához. Ugyancsak a mi feladatunk, hogy példát mutassunk a bizalom terén is.

Mekkora létszámmal működnek a kiscsoportok, és mennyire lehet őket mederben tartani?

Általában 10–15 fős egy csoport, de olykor ennél kevesebb is lehet. Ez nem mindig egyszerű: tavaly például esett az eső, helyszínt kellett váltanunk, ami megnehezítette a foglalkozás kezdését. Ilyenkor különösen fontos, hogy legyenek kéznél játékok, eszközök, amelyekkel újra tovább lehet lendíteni a csoportot. Ezek nemcsak figyelemfelkeltésre jók, hanem a kapcsolatok elmélyítésében is segítenek.

Egy hét alatt meglehetősen sok minden történhet. Mennyire sikerül a foglalkozások során valódi kapcsolódásokat kialakítani?

Ez leginkább csoport- és vezetőfüggő. Tapasztalatom szerint sok esetben kialakul valamiféle ismeretség, ha nem is éppen mély barátság. A nyitottság itt mindenképpen kulcsfontosságú, de a bátorság is, például elmondani valamit, ami fájt, vagy épp azt, amiben Isten segített, ez nem mindig könnyű.

Milyen nehézségek adódtak az évek során, amelyek különösen próbára tették?

Emberileg a legnagyobb kihívás mindig a közös hang megtalálása volt. Az első csoportomban például volt egy lány, aki nagyon nehezen nyílt meg – szinte minden alkalommal csak egy-egy mondatot szólt. Próbáltam őt is bevonni, de mindig tiszteletben tartjuk, ha valaki nem akar megszólalni. Ami nehéz volt, hogy ilyenkor nincs visszacsatolás, ezért nem tudhatjuk, mit vitt magával az illető. Ez gyakran frusztráló lehet. Idővel azonban megtanultam elfogadni, hogy a csend is lehet értékes, és a jeleket kerestem, például azt, hogy ha nem is szólnak, de figyelnek, jelen vannak.

Volt olyan eset, amikor sikerélménnyel tért haza?

Igen, a második fesztiválom kiscsoportvezetőként meghatározó volt. Ott tényleg mindenki megszólalt, a beszélgetések mélyek és őszinték voltak. Az elköszönéskor megöleltük egymást, számomra ez megható és megerősítő volt. Ugyanakkor az első év némileg csalódásként maradt meg, mert úgy éreztem, hogy talán valamit nem jól csináltam, a legutóbbi élmény viszont nagyon feltöltött.

Az idei fesztivál üzenete: „Istenhez fordulhatsz a szorongásaiddal és a küzdelmeiddel együtt.” Csoportvezetőként hogyan látja, milyen elvárásokkal és reménységgel lehet készülni?

Ez egy rendkívül aktuális és fontos téma. Mindannyian szorongunk időnként, akár hosszabb időn át. Sajnos a gyülekezetekben kevés szó esik erről, pedig nem kellene, hogy tabutéma legyen. A kiscsoportvezetők felkészítésekor is sokat beszéltünk erről, mert nem egyszerű kérdés. Ha sikerül bizalmi légkört teremteni, már az is nagy előrelépés. Sokszor az is segít, hogy a résztvevők tudják: lehet, hogy többé nem találkozunk, ez néha biztonságot ad a megnyíláshoz. Saját tapasztalatom is van a témában, így úgy érzem, könnyebben tudok hitelesen beszélni róla. Isten kegyelméből abban bízom, hogy ha a fókusz valóban rajta van, akkor a szorongásból is van kiút, lehet gyógyulni.