Ezekben a napokban van a koronavírus-járvány magyarországi kitörésének ötödik évfordulója. Nehéz téma. Nehéz, mert ugyan mindenki érintett volt benne, de mégsem egyenlő mértékig. Volt, aki megúszta egy megfázással, volt, aki lélegeztetőgépre került, és mintegy negyvenezren bele is haltak. Sokan elveszítettek szülőt, gyermeket, rokont, ismerőst. A bezártság változásokat hozott. Jó és rossz változásokat, amelyek egy részéről azt hittük, velünk maradnak. Czeglédi Péter Pál református lelkész gondolatai.
A családomból senki sem került kórházba, én magam többször voltam covidos, ami kellemetlenséget, időleges – de amúgy komikus – ízlelés- és szaglásvesztést okozott. A bohókás maszkra abszolút nosztalgikusan tekintek, a szigorú karantén pedig a családunk talán legszebb és legbensőségesebb időszaka volt.
De vannak más történetek. Mielőtt ennek a cikknek az írásához hozzáfogtam, épp egy lelkészbarátommal beszélgettem telefonon, és szóba került egy közös ismerősünk. Az ő szülei felől érdeklődtem – anélkül, hogy említettem volna a cikket, amit perceken belül elkezdek írni –, és csak annyit mondott, hogy már csak az édesanyja él, az apja elhunyt covidban. A szóban forgó közös ismerős számára a koronavírus nem kellemetlenséget, komikus szaglásvesztést és vicces maszkokat jelentett, hanem mélységes gyászt. Ez is egy történet. Az évforduló kapcsán pedig helyes, ha innen indulunk. Ebbe a járványba több tízezer magyar honfitársunk halt bele. Emlékeket, fájdalmat és gyászt cipelnek magukkal a hozzátartozóik. Imádkozzunk értük és vigasztaljuk őket, ahol csak tudjuk!
De mi változott a járvány nyomán? Változott-e egyáltalán valami? Egyrészt azt gondolom, hogy semmi. A pandémia idején három lelkipásztor – Lovas András, Harmathy András és Püski Dániel – készítettek egy videósorozatot a keresztyénség iránt érdeklődőknek. A sorozat az Intro nevet kapta. Gyülekezetünk már négy éve ezt az anyagot használja az érdeklődő felnőttek megszólítására. Lovas András az egyik videóban arról beszél, hogy a koronavírus-járvány leleplezte szívünk bálványait és rámutatott gyengeségeinkre. Emlékszem, hogy megrendítettek ezek a szavak a járványt követő egy-két évben. A sorozat felnőtt résztvevői abszolút átérezték az állítás igazságát, rám is teljes súllyal nehezedett annak valósága. Egyre távolabb kerültünk azonban a járványtól, és az életünk kimozdult ingája újra nyugvópontra jutott.
A covid valóban kibillentette szívünk bálványait, de némi billegés után az egyensúly mégis helyreállt. A fogyasztói társadalom és az individualizmus bálványai továbbra is rendületlenül szívünk talapzatán állnak. Aki túlélte, folytatta ott, ahol abbahagyta. Vissza a régi kerékvágásba...
Jött helyette más: 2022 februárjában kitört az orosz–ukrán konfliktus, amelyről azt gondoltam, hogy ez sokkal inkább kibillenti majd a szívünk bálványait, mint a járvány tette. Aztán jött az infláció, és már senkit sem érdekelt Bahmut, csak az, hogy a covid idején volt 300 forint (!) alatt is a benzin. S ezek után és ennek fényében ki emlékszik már az évfordulóra?! Ha beütjük az internetes keresőbe a „covid 5 éves évforduló” szavakat, akkor nem mély visszatekintésekbe botlunk, hanem imázsfilmbe, amely a legyőzésről szól, és a videóra vonatkozó véleményekről. Nincsenek mély gondolatok, gyászfeldolgozás, emlékezés. Talán a tizedik évforduló érdeklődés hiányában el is marad.
Valami mégis megváltozott. Mégpedig az egyházban, ami a járvány nélkül talán nem változott volna, vagy ha igen, akkor nem ilyen dinamikusan. Ez pedig az istentiszteletek és egyéb igei alkalmak közvetítésének a száma és minősége. Sokan elkezdték a közvetítést a járvány idején, és jó néhányan folytatták is azt. Eleinte mindenki aggódott: Mi lesz a gyülekezeti tagokkal? Leszoknak-e a templomba járásról, és az internet kényelmét választva inkább lesznek a díványgyülekezet tagjai? Azt gondolom, ez nem következett be. Az online közvetítések, a különböző felületekre feltöltött istentiszteletek, bibliaórák, elmélkedések megtalálták a helyüket a gyülekezeti struktúrákban és a keresztyének kegyességi életében.
Végső soron mi az, ami a fájó gyászon kívül megmaradt a járvány után? A sokkal több online istentisztelet. Lehet válogatni, keresni, szemezgetni, kutatni, érdeklődni. Persze nem a gyülekezetben való aktív részvétel helyett, hanem amellett. Radikálisan megnőtt a kínálat, ez pedig igehirdetőnek és gyülekezeti tagnak egyaránt hasznos lehet. Nemcsak egy-egy lelkész, hanem mintha az egyház is felismerte volna, hogy minőségi tartalommal jelen kell lennie az online térben. Napi áhítat, beszélgetős műsorok és podcastok kerültek a kínálatba. El tudom képzelni, hogy öt év múlva már teljesen természetes lesz mindez. A pandémia tízéves évfordulóján sokan már csak legyintenek: hiszen ezek mindig is velünk voltak, mindig is közvetítettük, mindig is voltak podcastjaink! Mindig is a Facebookon kommunikáltunk! Mindig is azt kommentelte a kilencvenéves Erzsike néni az élőben közvetített áhítat alá, hogy „áldás, békesség”! Pedig nem! Pedig nem volt ez mindig így! Kevesen emlékeznek majd arra, hogy mindez tulajdonképpen a járvány idején kezdődött el igazán. Akkor kezdődött el, de mindezt nem a covidnak köszönhetjük, hanem annak az Istennek, aki a koronavírus-járvány idején is munkálkodott.