A hajléktalanok már mindennek elhordták, becsapták, meglopták, megrongálták az autóját, de hosszú szolgálata alatt annyi mindent megélt, hogy mindezt nem veszi magára. Liebszter Mária, a református hajléktalanmisszió mellett működő keresztyén szellemiségű éjjeli menedékhely vezetője azt szeretné megmutatni a nehéz sorsú embereknek, hogy van kiút a kilátástalannak tűnő helyzetekből.
Liebszter Mária, a református hajléktalanmisszió mellett működő keresztyén szellemiségű éjjeli menedékhely vezetője
A hajléktalanellátásban dolgozóként mit tesz, ha kéregetőkkel találkozik az utcán?
Az elesett időseknek néha adok pénzt, és elmondom, hol találnak segítséget. Ők eleve a rokkantságuk, betegségük miatt is mélyen vannak, és nem képesek magukról gondoskodni, azonban a fiatalok munkaképesek, nekik még vannak lehetőségeik. Ha már szóba hozta az utcán kéregetőket, elmondom – bár nem vagyok rá büszke –, hogy felbosszant, ha koszos, büdös, elhanyagolt hajléktalanokkal találkozom az utcán vagy a tömegközlekedésen, mert tudom, számos lehetőségük van arra, hogy gondozott, tiszta ruhában járjanak, és ne kelljen az utasoknak a busz egyik végéből a másikba menekülniük, amikor fölszállnak. A munkatársaimmal azoknak tudunk utat mutatni, segíteni, akiknek szándékukban áll változtatni.
Hogyan lehet emberileg utat mutatni?
Szerencsés helyzet, hogy olyan éjjeli menedékhelyen dolgozom, ahová naponta visszatérnek az emberek, így rendszeres kapcsolat alakulhat ki. Azt mindig megérzik a kliensek, ha valaki szeretettel fordul feléjük, és ez nem valamiféle gagyogós, bugyuta szeretet, hanem ahogy egykori lelkipásztorunk, Orosz Feri bácsi fogalmazott, keményebb szeretet.
Azt tudom, hogy önt Smirglinek hívta. Ez volna az említett „keményebb szeretet”?
Valóban elvárom a lakóinktól, hogy tiszták, ápoltak, rendezettek legyenek. Amikor kilépnek a szálló ajtaján, ne lássák a járókelők rajtuk, hogy hajléktalanok. Ez nekik is tartást ad, hiszen megérezhetik, hogy a többséghez tartoznak, akik végzik a dolgukat, dolgoznak, tanulnak, családban élnek. A tisztaság mellett elvárom a normális beszédet, hiszen magam is tisztelettel és szeretettel fordulok a klienseink felé. Előfordul, hogy valaki megköszöni a gondoskodást, és ilyenkor tiszta szívemből mondom, hogy ne nekem köszönje, mert föntről kapom az erőt.
A hajléktalanellátásban gyakran találkoznak koszos, agresszív, részeg emberekkel. Hogy képes őket szeretni?
Nem vehetem át a másik ember indulatát, mert abban a pillanatban elveszítem vele a kapcsolatot, és odalesz az önbecsülésem is. A durvaságra csak még nagyobb durvaság lehet a válasz. Igyekszem kifelé nyugalmat sugározni, így egy idő után higgadtabban tudunk beszélgetni. A szeretetet azonban nem csak szavakkal lehet kifejezni. Az is szeretet, amikor nagyszerű, elhivatott kollégáim megkeresik a megfelelő méretű ruhát valakinek, vagy a nappali melegedőben letesznek a betérők elé egy tál ételt, akkor is, ha részegek és mocskos szavakkal illetnek minket.
Mi jár a fejében, ha durván szidalmazzák?
Huszonöt éve végzem ezt a szolgálatot, úgyhogy már nem lehet szavakkal megsérteni. Az szokott eszembe jutni, hogy ezt a mondatot én már megkaptam, engem már mindennek elhordtak, nem tudnak újat mondani. Tényleg mindent végigcsináltam a hajléktalanokkal: előfordult, hogy becsaptak, megloptak, megrongálták az autómat. Nemrégiben végigkarcolták a szolgálati autónkat is, amellyel a teajáratra visszük a friss ételt és a takarókat az utcán élőknek. Mindezt bosszúból tették a kliensek, mert azt kértük tőlük, hogy előbb egyenek, aztán kint igyák meg a bort, ne a szállón. Ez az eset elkeserített, mert az elmúlt negyed században nem volt hasonlóra példa.
„Ahogy hozzám odafordultak annak idején a keresztyén testvéreim, úgy igyekszem tenni én is, és olyan embereken segítek, akiket régen kikerültem volna.”
Ezt úgy értsem, hogy rossz irányba változtak a hajléktalanok, nem hálásak a gondoskodásért?
Nem a háláról van szó, ezt senki nem várja el. A negatív tendenciát az okozhatja, hogy tíz-húsz éve a hajléktalanok még hoztak magukkal valamit a régi életükből; akár egy emlékfoszlányt arról, hogy asztalnál ettek, család volt körülöttük, ágyban aludtak, vagyis nem a hajléktalanságba születtek bele. Ez fontos alap volt, amire lehetett építkezni, és visszavezetni őket a normális életbe. Most sokan élnek az utcán, akik állami gondozásból jöttek, vagy már a szüleik is hajléktalanok voltak. Ha volt is valamijük, elszedték, ellopták tőlük, velük foglalkozni jóval keményebb dió. Sokszor a fejünkhöz vágják, hogy belőlük élünk, én pedig próbálom elmagyarázni, hogy a mi adóforintjainknak köszönhetően kapják a szociális ellátást, mi pedig nem belőlük, hanem értük élünk.
„A mai napig a telefonomban tartom Orosz Feri bácsi képét, mert belőle folyamatosan békesség sugárzott, és emlékezni akarok a mentalitására.”
Nyugdíjasként dolgozik. Mi motiválja arra, hogy még huszonöt év után is mindennap bemenjen a hajléktalanszállóra? Ragyog az arca, ahogy erről az irgalmatlanul nehéz szolgálatról beszél.
Belső motor hajt, szeretem a körülöttem lévő embereket, tisztelem a fiatalabb munkatársaimat, akik a hajléktalanok iránt érzett felelősségteljes szeretettel teszik napról napra a feladatukat. Nincs bennük fásultság, nem fáradnak meg a segítésben. Amikor hosszú idő után leszálló ágba kerültem, elmentem egy cursillóra (egy egyházi lelkiségi mozgalom hétvégéje – a szerk.), amely megerősített abban, hogy milyen nagyszerű, amit Isten tesz velünk, hiszen úgy szerette ezt a világot, hogy az egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen. Ezen az igén sokszor elsírom magam, mert ez a hatalmas szeretet szinte elképzelhetetlen, és a szeretetből, amit kapok, muszáj valahogy továbbadnom másoknak. Krisztus sem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem azért, hogy ő szolgáljon. Ennek tudatában teszem a dolgom.
Hosszú utat járt be eddig a mondatig, hiszen úgy tudom, hogy nem volt köze az egyházhoz, a hithez.
Nehezen beszélek erről, mert félek, hogy az emberek leragadnak ennél a pontnál. Rendezvények szervezésével foglalkoztam fiatalon, közben az alkohol rabjává váltam, mert Isten nélkül éltem, és a könnyebbik végét fogtam meg az életnek. Jézus Krisztus azonban megszabadított az italtól, hitre jutottam, utána jöttem a hajléktalanellátásba dolgozni. Vallom, hogy mindent Jézusnak köszönhetek: az életemet, a barátaimat, a páromat, a munkámat és az életem minden egyes szegmensét. Viszont, ha a korábbi életemről beszélek, még keresztyén emberek is gyakran csak legyintenek rám, hogy „ez egy alkoholista és kész”.
Mióta nem iszik?
Huszonöt éve nem iszom alkoholt. A történetemet a hajléktalanoknak is el szoktam mesélni, mert csak ezzel együtt lehetek hiteles. Persze előfordul, hogy később a fejemhez vágják: „Te rohadt alkoholista, te beszélsz nekem?” Lehet, hogy egyszerűbb lenne eltitkolni, ami történt, de azért szólok őszintén a nehézségeimről, hogy megmutassam az embereknek: van kiút!
Itt ül előttem egy asszony, aki ateista volt és alkoholista, most pedig tisztán él, hisz Istenben és a hajléktalanoknak szenteli az életét. Mi volt a fordulópont?
Amikor bezárultak mögöttem a kapuk, a főnököm és a bátyám elvittek egy orvoshoz, aki történetesen egy keresztyén doktornő volt, és elküldött a Kékkereszt szenvedélybetegekkel foglalkozó alkalmára. A csoportot Balog Zoltán püspök édesapja vezette, és Zoli bácsi mindig úgy magyarázta az Igét, hogy abból az sült ki, Isten szereti az alkoholistákat. Így hát újra és újra elmentem, míg végül a református iszákosmentő dömösi otthonában kötöttem ki, ahol egy gyógyító héten vettem részt. Úgy készültem rá, mint egy nyaralásra, gondoltam, hogy lesz ismerkedési est, esetleg tánc, vittem csillogó ruhát is, de egészen más fogadott. Körbeültünk és bemutatkoztunk egymásnak az Ige mellett. Egészen más légkör volt, mint amiben korábban éltem, és éreztem, ahogy fokozatosan lemegy rólam a borzasztó nyomás. Olyan nyugalom és békesség költözött belém, hogy az alkohol eszembe sem jutott. Azonban ez nem tündérmese, a hitre jutás jóval bonyolultabb kérdés volt. Nem ment egyszerűen a megtérés és a megszabadulás sem, és egy idő után visszaestem. Sokkal jobban kínlódtam, mint előtte, azt hittem, elpusztulok.
„Vallom, hogy mindent Jézusnak köszönhetek: az életemet, a barátaimat, a páromat, a munkámat és az életem minden egyes szegmensét.” – Liebszter Mária
Tényleg úgy érezte, hogy meghal?
Azt gondoltam, hogy elhagytam Istent, ezért nincs bocsánat, és nem tudtak meggyőzni az ellenkezőjéről, mert nem hittem el, hogy egy hozzám hasonló hűtlent magához ölel. Közben megismertem a férjemet, aki szintén mindenben próbált segíteni, és akkor Márkus Gábor lelkipásztor és a felesége, Ica elhívtak egy szenvedélybetegeknek szóló gyógyító alkalomra Szarvasra. Ott azt mondták nekem: „Mari, maga tudja, mi a dolga, hátraarc, tegye, amit tennie kell!” Jót tett nekem ez a közeg, és hatott ez a mondat is. Gyorsan felhívtam a férjem, hogy a tervezettnél tovább, két hétig maradok. Azt felelte: „Mari, mindegy meddig maradsz, csak gyógyulj meg, és gyere haza!” Akkor már nem volt bennem reszketés, hogy visszaeshetek. Tudtam, hogy egyszer s mindenkorra megszabadított a szenvedélybetegségtől Jézus Krisztus. Ez az erős bizonyosság azóta is tart, és az sem zavar, ha isznak a közelemben, mert megerősödtem belülről Jézus Krisztus által, és ezért örökké hálás leszek. A hajléktalanoknak is mindig azt mondom, hogy este lefekvéskor szedjenek össze tíz dolgot, amiért hálásak Istennek azon a napon. Ha mindennap hálát adnak, akkor folyamatosan meglelik az örömöt az életben.
Mi volt a legjobb az elmúlt huszonöt évben?
Az apró dolgok tesznek igazán boldoggá, például amikor rendbe jön egy kliensünk élete. Ne nagy ívű, milliomos pályafutást képzeljenek el, hanem azt, hogy egy hajléktalan munkát szerez, albérletbe költözik, eltartja magát, emberi kapcsolatokat létesít, megbékül a családjával. Az pedig külön boldogság, ha hitre jut valaki. Legutóbb is volt egy ilyen eset, és mindannyian elsírtuk magunkat a boldogságtól, hiszen mi keresztyén munkatársi gárda vagyunk, és megható látni a csodát, amit Isten tesz az emberek életében.
Néhány éve egy szentestét önökkel töltöttem az Üllői úti hajléktalanszállón, és úgy tűnt, mindannyiuk számára természetes, hogy a hajléktalanokkal ünnepelnek december 24-én. Nem érzi ilyenkor azt, hogy még az ünnepét is beáldozza?
Mi a hajléktalanok között otthon vagyunk, nem kényszerből töltjük velük a karácsonyt. Együtt szolgáljuk ki őket, közösen főzünk velük, és olyanok is vannak, akik már megtalálták a boldogulásukat, de visszajönnek szolgálni. A munkatársak gyerekei is szívesen jönnek, csacsognak a szálló lakóival, és jól érzik magukat.
Nem mondta még a férje, hogy legyen már végre egy közös karácsony?
Nem mondott soha ilyet. Olykor bejön a szállóra, és beszélget a hajléktalanokkal, mint ember az emberrel, sőt, ha arról van szó, hogy valakinek segíteni kell költözködni, pakolja a holmit, hozza-viszi a saját autójával.
Vagyis kapott egy feleséget egy tucat hajléktalannal együtt?
Ervin elfogadta, hogy az egész életünk összekapcsolódik a munkámmal. Talán azért sem tudom letenni ezt a szolgálatot, mert az évek alatt az életünk szerves részévé vált. Gyakorta aggódom az emberekért, felveszem hétvégenként is a telefont, ha egy-egy nehezebb helyzet van, azonban ott van a másik oldal is, mert végtelenül gyakorlatias és problémamegoldó vagyok. Mindig azt mondom a lakóknak is, ne az óriási problémát lássuk, hanem tegyük meg a következő kis lépést a megoldás érdekében. A mai napig a telefonomban tartom Orosz Feri bácsi képét, mert belőle folyamatosan békesség sugárzott, és emlékezni akarok a mentalitására.
Miért ennyire fontos a békesség?
Sokszor türelmetlen vagyok, hajtanám a dolgokat, hogy gyerünk, csináljuk, ezért mindig vissza kell kapcsolnom és figyelmeztetni magam a megállásra, az elcsendesedésre, mert a belső békémet meg kell őrizni ahhoz, hogy hitelesen tudjak szolgálni.
Hogyan merít erőt, amikor valami kudarc éri?
A kudarcokat sosem a hajléktalanok okozzák, mert tudom, tőlük mire számíthatok. A nehézségekben az ad erőt, hogy a keresztyén közösség tart és hordoz engem, és ha elbuknék, tudom, hogy nem engednének lehullani. Ahogy hozzám odafordultak annak idején a keresztyén testvéreim, úgy igyekszem tenni én is, és olyan embereken segítek, akiket régen kikerültem volna. Ez minőségileg már más élet. Sokan azt mondják, szégyellnivaló, hogy hajléktalanszállón dolgozom, de ahol így gondolkodnak, az nem az én társaságom, legyen ott bármilyen guru, híres ember, igazgató vagy menedzser. Az én világom, az én otthonom a hajléktalanok között van, és hiszem, hogy nem véletlenül.