Póla néni

Póla néni élete évtizedek óta merő küzdelem. Mégis: maga a csoda, az élő Isten hatalmának, szeretetének, erőt adó kegyelmének bizonyítéka. Paula néni, vagy ahogy a kis beregi falu népe mondja, Póla néni néhai nagyapámék szembeszomszédja, a nagymamám egyik legkedvesebb barátnője. Élő szent – jobb híján így jellemezzük őt, amikor valamelyik családtagunkat róla kérdezik. Értelmes, olvasott, születetten intelligens, noha nem lett belőle diplomás, tanult asszony. Isten más, a tanulásnál nehezebb feladatot bízott rá, talán azért, mert az iskolapadban ülni más is tud, de arra, amit ő véghezvitt az életében, kevesen képesek. A napjainkban nyolcvanöt éves asszony egy pár száz lelkes faluba született, ott él azóta is. Fiatalkorától reggeltől estig dolgozott a földeken, mellette főzött, mosott, háztartást vezetett mindenféle gép, technikai vívmány nélkül. Megházasodott, lánya született, a siket Livike. A hatvanas években az ukrán határ menti településről vonattal hordta fel a fővárosba a lányt, hogy a siketek iskolájában kitaníttassa. Az út ma több mint hét óra tömegközlekedéssel – elképzelhetjük, milyen lehetett a feljárás bő ötven éve. A fáradozás nem volt hiábavaló, Livike megtanulta a jelbeszédet, idővel önálló életet élt, megházasodott, két fia született, akik szintén hallássérültek. Póla mama őket is segíti, szereti, támogatja születésük óta. Az áldások mellett a tehertételek is érkeztek: Livike felnőttkorában egy szembetegség következtében megvakult, siketen és vakon élt tovább. Természetesen édesanyja viselte gondját, ahogyan saját férjének, Livi édesapjának is, aki idővel egyre többet ivott. Póla néni végül néhány év különbséggel kényszerült eltemetni előbb a férjét, majd szeretett lányát. Közben a gondok nyomása alatt Livi özvegyen maradt férje végképp magába roskadt, az alkoholba menekült, mára Póla néni magához költöztette, nehogy baja essék egyedül. A két fiatal felnőtt unoka gondviselője, pártolója szintén ő: hozzá térhetnek haza, nála találhatnak menedéket, otthont. Együtt dolgoznak a kertben, a fóliasátorban, amelytől sokat vártak, ám a siker elmaradt. Póla néni anyagilag kevesebből él, mint sokan, mégis mindig megtalálja a módját, hogyan adjon. Az esküvőnkre verssel készült nászajándék gyanánt. A szertartás előtti napokban szavalta volna el nekünk, de nem adódott alkalom, így a templomban mondta el a násznép előtt, izgulva, sírva, gyönyörűen. A legszebb áldás volt, amellyel a házasságunk indulhatott, a legkedvesebb útravaló, amelyet újdonsült feleségként kaphattam. Amikor az esküvő másnapján meglátogattuk, sokadjára kért bennünket, hogy vigyázzunk egymásra, fogadjuk el a másikat szeretettel, viseljük közösen a jót és a rosszat is. Tudjunk megbocsátani egymásnak, szeretni akkor is, amikor nehéz. Könnyes szemmel régi fényképet vett elő énekeskönyvéből: testvérével, édesanyjával, lányával, férjével állnak a fotón egymás mellett. „Itt az én családom, minden tagját eltemettem már. Mindennap imádkozom a Jóistenhez, hogy őrizze a lelküket” – mondta. Hiába nyomta, nyomja az élet mindenféle terhe, hiába csak unokái maradtak meg az egykori rokonságból, ő ilyen szépen, szabatosan, hittel telve beszél. Hazafelé tartva nem hagyott nyugodni, miképp juthat egy emberre ennyi nehézség. Eleinte egy másik falubeli asszony szavával nyugtattam magam, aki azt mondta, alkut kötött az Istennel, hogy ha terheket kap, erőt is kér hozzá, és eddig még sosem hagyta cserben az Úr. Igaz ez a gondolat, mégsem oldott fel bennem minden rossz érzést. Talán mert vannak az életben olyan helyzetek, amelyekre nincs emberi megoldás, olyan kérdések, amelyekre nincs emberi felelet, olyan érzelmi terhek, amelyekre nem kapunk ez életben feloldozást. De a tudás a miénk: nem csak az emberi létezik. Póla néni testben megtört, öreg asszony, de szeretettel, jósággal van tele mind a százötven centije. Amikor aprócska, sötétecske konyhájában állva a nehézségeiről esett szó, mielőtt panaszra fordult volna a beszámoló, csak annyit mondott, „mindegy is, velem van az Isten”. Akárhányszor erre gondolok, legyek bármilyen távol, tudom, fényességgel van tele az a konyha, amelyben ő van, és fénnyel telik meg a szív, amelyik vele érez. Hiszem, hogy Póla néni által sokakra ragyogott már rá az Isten fénye.