Saját hagyományokra van szükség

Lassan másfél éve már annak, hogy riportunkból megismerhették a felvidéki Hanva gyülekezeti életét és Tompa Mihály egykori otthonát. Már akkor megtudtuk, hogy a lelkipásztor-költő Keleméren is szolgált, ezért idei első utunk a határ menti településre vezetett – ahol azonban sokkal többre leltünk, mint a múlt egy darabkájára.

Szoboszlai Beáta két éve szolgál Keleméren és Gömörszőlősön, míg férje, Szoboszlai Miklós öt éve lelkész Bánrévén és Hétben. Beáta a Szatmárnémeti melletti Dobráról, Miklós pedig Nyírtétről származik, a Sárospataki Református Teológiai Akadémián ismerkedtek meg. – A családom református, az otthoni gyülekezet aktív tagjai, ezért nekem természetes volt a templomba járás. Nagyon szerettük az idős lelkészünket, de utána egy fiatal lelkészházaspár érkezett hozzánk. Az ő tevékenységük formálta a települést, szolgálatuk számomra is minta lett – idézi fel Beáta pályaválasztásával kapcsolatos emlékeit. Férjét is hasonló élmények indították a lelkészi hivatás felé. – Engem is a lelkészem példája motivált. A mai napig mindkettőnket támogatnak a lelkipásztoraink, azt próbáljuk továbbadni, amit tőlük láttunk – mondja Miklós.

Mindketten úgy látják, hogy sok lelkésznek készülő fiatal számára a teológiai tanulmányok valamiféle burkot jelentenek, amelynek védelmében hajlamosak elhinni, hogy majdani gyülekezetükben tele lesz a templom, és alig akadnak majd nehézségek a szolgálatukban. – Hálás vagyok, hogy a lelkészeink nem ringattak minket ilyen álmokban, hanem őszintén megmondták, mire számíthatunk, milyen ez a hivatás. Sosem készültem rá úgy, hogy minden tökéletes lesz, ezért tudok nagyon hálás lenni az áldásokért, amelyeket ezekben a közösségekben megtapasztalok – magyarázza a lelkésznő. – Engem sem tuszkoltak a teológiára, és sosem titkolták, hogy nem tündérmese a lelkészi pálya. Ez elhívás, amelynek megvannak a maga nehézségei, pont ezért tartom fontosnak, hogy a teológusoknak legyen élő kapcsolatuk a gyülekezetekkel – hangsúlyozza Miklós.

Közösségeik mindegyikének megvan a maga sajátossága: Hét lakosai a tatárjárás előtti időre vezetik vissza származásukat, Bánrévén egy Biztos Kezdet Gyerekház működik, Keleméren a Tompa Mihály Emlékház, a gömörszőlősi gyülekezet pedig aktív kapcsolatot ápol a helyi népművészeti társaságokkal. Emellett a szőlősi templom tetejét olyan egyedi agyagpala borítja, amelyet még Nagyvisnyón, az azóta már bezárt kőbányában fejtettek, és ma már csak Indiából érkező, hasonló palával tudnak javítani. Közös viszont bennük – és az egész vidékre jellemző – a jövő bizonytalansága: az észak-magyarországi falvakban egyaránt küzdenek az elvándorlással és a fiatalok hiányával.

Bár a keleméri parókián beszélgetünk, hamar kiderül, hogy mindketten sajátjuknak érzik mind a négy gyülekezetet, igyekeznek minél több közös programot szervezni, hogy a közösségek tagjai megismerhessék egymást, megoszthassák örömeiket, bánataikat. – Nyaranta a Héti-tó partján rendezünk gyermektábort, amelyen több mint negyven fiatal szokott részt venni, de szerveztünk már erdélyi utazást is mind a négy gyülekezet minden korosztályának. Mivel ezek kis települések, sokszor már látásból ismerik egymást a résztvevők, azt pedig fontosnak tartják, hogy ünnepekkor többen, nagyobb közösségben, együtt adjanak hálát – magyarázza Szoboszlai Beáta.

Az istentiszteleteik mindig családiasak, és a lelkipásztorok igyekeznek ezeken az alkalmakon túl is minél több lehetőséget adni a találkozásra és a beszélgetésre. – Az aktív gyülekezeti tagjaink hálásak érte, ha vannak közösségi programok, de azért is, ha közösségi munkát végezhetnek. Például a héti szolgálatom kerítésfestéssel kezdődött, de azóta több kerítésen is dolgoztunk együtt – idézi fel Szoboszlai Miklós. – Mindig jönnek, ha munka van, nem hagynak minket magunkra. Ilyenkor tapasztalja meg az ember a valódi gyakorlati teológiát – mondja a lelkész.

Az elmúlt évek tudatos gyülekezetépítésének köszönhetően a presbitériumok is „fiatalodtak”, azok lettek a közösségeket vezető testületek tagjai, akik magukénak érzik gyülekezetüket, és elegendő idejük van a szolgálatra. – Mindnyájan érzik, hogy a gyülekezet nemcsak a vasárnapi istentiszteletet jelenti, hanem próbálnak segíteni is egymásnak. Számítanak a gyülekezetre, de magukénak is érzik – fogalmaz a lelkésznő, férje pedig hozzáteszi: – Úgy érzem, akik a gyülekezeteimbe járnak, már azzal is hitvallást fejeznek ki, amikor eljönnek és segítenek.

Gömörszőlős, ez a skanzenre emlékeztető apró falu mindössze két és fél kilométerre fekszik Kelemértől. Bejárva a kazettákkal díszített, különleges hangulatú templomot, majd az egyházközséghez tartozó néprajzi gyűjteményt és kis galériát, megismerjük a falvak történetét is.

Gömörszőlős valamikor négyszáz fős település volt, de a lakosság száma olyan mértékben csökkent, hogy ma már megegyezik a reformátusságéval. Mivel sokan nyaralót vesznek a faluban, és csak időszakosan látogatnak oda, változó, hányan mennek el az istentiszteletre. – Mostanában ideköltöztek néhányan, igazán gyermekbarát település ez, de például az, aki innen dolgozni jár, először átmegy a keleméri buszmegállóba kerékpárral, onnan elbuszozik Serényfalvára, majd átszáll, és úgy megy el Miskolcig – avat be a gömörszőlősiek mindennapjaiba Szoboszlai Beáta.

Másik gyülekezetében, Keleméren az 1300-as években épült a templom, a lakosság többször megfogyatkozott, a tatárjárás idején szinte el is tűnt – épp ezért a templomot sokszor használták menedékként is. – Erre haladt a kereskedelmi út Kassa felé, akkor nem esett ki ennyire a forgalomból ez a régió. Ám az írásos emlékek alapján már Tompa Mihály idején is kicsi volt a gyülekezet és romos a parókia. Akkor építették ezt az épületet, mikor ő Hanvára költözött – idézi fel a lelkésznő.

– Egyik közösség sem számít nagynak, Gömörszőlősön ötven-, Keleméren pedig százfős volt a gyülekezet egy évvel ezelőtt, azóta sajnos volt néhány temetés – magyarázza Szoboszlai Beáta, majd férje hozzáteszi: – Ezek református falvak, ahogyan Hét is, ott az ötszáz lakosból százhúsz református. Bánréve kicsit kilóg a sorból, ott húzódik a határ a református és katolikus települések között, emellett oda főleg a vasút miatt költöztek be egy évszázaddal ezelőtt, így az ezerkétszáz lakosból csupán százan reformátusok.

– Amióta itt lakom, már azt is tudom, hogy lehet hat libát Hét felé terelni – folytatja mosolyogva Szoboszlai Miklós. A hagyomány szerint a tatárjárás alatt hét nemesi család menekült erre a területre, innen ered a falu neve, a lakosok ma is büszkék származásukra. – Bánrévéről azt mondják, nehezen mozdítható a lakosság, de ez a reformátusokra nem jellemző, ők lelkes, összetartó közösség. Sok az idős, sajnos előfordul, hogy van, aki bár szeretne eljönni az istentiszteletre, már nem képes rá. Viszont a legfiatalabb gyülekezeti tagunk másfél éves, és nagyon lelkes – tudjuk meg Szoboszlai Beátától.

A lelkészházaspár azt is elmondja, el tudják képzelni, hogy hasonlóan elődeikhez, akik évtizedeken át szolgáltak a gyülekezetekben, ők is ennyi ideig maradjanak szolgálati helyükön. – Fontosabb kérdés, hogy tíz év múlva lesz-e még itt ember. Mert ameddig ember van, addig feladatunk is van. De vajon meddig? – emlékeztet Miklós régiójuk legnagyobb nehézségére.

Mind a négy település elöregedő: középkorú családok még vannak, de a fiatalok inkább elköltöznek, szerencsét próbálnak nyugaton – az elmúlt években körülbelül negyvenen döntöttek így. Beáta és Miklós tudja, hogy akik álláslehetőség után kutatva elmentek, nagy valószínűséggel már nem költöznek vissza, de azt is hangsúlyozzák: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei települések bőven rejtenek magukban vállalkozási lehetőségeket. – Valóban sok a munka, így van ez lelkészként is, de megéri – foglalja össze a lelkipásztor.

Azért érezhető a változás – teszi hozzá felesége. Amikor nem sokkal megérkezésük után a gyülekezet tagjait a hagyományokról kérdezte, még félig humorosan azt mondták, hogy „templomba nem járni volt a hagyomány” a faluban. Ez akkor elkeserítette, de azóta sokat dolgoztak azon, hogy változzon a helyzet. – Arra törekedünk, hogy megteremtsük a saját hagyományainkat, akár a gyerekprogramokkal, akár a közös, ünnepi előkészületekkel – mondja Beáta.

Arra a kérdésre, mi motiválja őket, hogy ezekben az apró falvakban maradjanak, gondolkozás nélkül felelik: a gyerekek. Vallják, a jövő építéséhez elengedhetetlen a fiatalok között végzett szolgálat, ebben pedig megerősíti őket az, hogy a gyerekek élvezik a programokat, és hogy a gyülekezet részévé válnak. – Ezen a környéken hozzászoktak, hogy a lelkész idős, és ezt sokszor nem könnyű áthidalni, de a gyerekeken látjuk legjobban az elmúlt öt év munkájának eredményét – és ez visz bennünket tovább – hangsúlyozza Beáta.