„Sok helyről jöttünk, de egy közösséggé formálódtunk”

Az imanapon Mészáros László protestáns tábori püspök tartott áhítatot. A lelkipásztor a Bethesda tavi gyógyítás történetét mondta el János evangéliumából (Jn 5,1–9). A püspök kiemelte, hogy ebben a jól ismert történetben Jézus megáll egy harmincnyolc éve tehetetlenül fekvő, mozgásképtelen ember mellett, és megkérdezi tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A püspök szerint, ha a történet mélyére nézünk, felismerhetjük, hogy ez a kérdés itt és most nekünk szól. – Akarjuk-e, hogy valami gyökeresen megváltozzon a gondolkodásunkban, az életünkben? Vagy már észrevétlenül beleszoktunk a saját belső fogságunkba? – elmélkedett. Mészáros László kiemelte, hogy a Biblia a testi betegségeken, a bénaságon, a vakságon keresztül gyakran a lelki állapotról beszél. –Amikor a tó körül fekvő tömegről olvasunk, az olyan, mintha Isten tükröt tartana elénk. Őszintén nézzünk bele a tükörbe, mert Jézus ma nem a testünk, hanem a lelkünk állapotáról kérdez minket! – hangsúlyozta.

A tábori püspök úgy fogalmazott: sok esetben hozzánőttünk egy régi bűnhöz, rossz szokáshoz. – Belső bénultság az, amikor az ember elhiszi a hazugságot, hogy a sorsa megváltoztathatatlan. Jézus viszont megmutatja, hogy minden emberi élet megváltoztatható. Ő nem a külső körülményeket változtatta meg először, hanem magát az embert. Odalép hozzá és azt mondja neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” (Jn 5,8) Jézus Krisztus szavában teremtő erő van, ahol valami új kezdődik. A történetben szereplő ember meggyógyult, mert komolyan vette Jézus szavát. Ez a parancs ma nekünk is. Jézus most is kinyújtja a kezét. Megfog és lábra állít, mert az igazi, valódi szabadság soha nem a börtön kapuinál kezdődik, hanem bent a szívünkben. Kívánom, hogy Isten ezt végezze el mindannyiótok életében, láttassa meg azokat a fontos dolgokat, amelyeket talán most még annyira nem engedtetek közel magatokhoz – fogalmazott Mészáros László.

Kárdási József alezredes, a baracskai Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka megnyitójában kiemelte, hogy az imanapra készített előadások célja nem a versengés, hanem lehetőség arra, hogy együtt legyenek és egymás hite által épüljenek. Az idei eseményt Oláh László református lelkipásztor és a Varga Attila Béla diakónus, római katolikus börtönlelkész szervezték. Az idei imanap után Gottfried Richárd református börtönlelkészt, a Magyar Református Szeretetszolgálat Református Börtönlelkészi Szolgálatának vezetőjét kérdeztük az eseményről.

Milyen előadásokkal készültek a fogvatartottak?

Széles volt a paletta. Versekkel, énekekkel, színdarabbal és bizonyságtétellel is. Szépek voltak az előadások, megérintettek a bizonyságtételek, személyes megélések is. Én a váci büntetés-végrehajtási intézet négy fogvatartottjával érkeztem, akik szavaltak.

Hogyan hat az elítéltekre és a lelkészekre a közös felkészülés az imanapra?

Erősödik a közösség, mert több időt szánunk egymásra, a kiválasztott előadást többször elpróbáljuk. Nehézség is van benne, ha nem úgy megy, ahogy szeretnénk, mégis ajándéknak tartom ezt a lehetőséget. Erősödik hitében, odafigyelésben a lelkipásztor és a fogvatartott is, hiszen így kénytelenek elmélyülni az adott versben vagy énekben, és egymásra is figyelni kell. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy a felkészülés mindannyiunk javára válik.

Tapasztalata szerint a bizonyságtételben okozhat nehézséget megnyílniuk a fogvatartottnak a közönség, a társak előtt?

Igen, okozhat nehézséget. Van az a mondás, hogy a messziről jött ember azt mond, amit akar. A kinti életréről bent mindenki azt mond, amit akar, de a benti életüket látják a többiek is, és ott megméretik a hitük is, ezt megosztani pedig nem mindig könnyű, de megrendítő hallani.

Ez a fajta önkifejezési forma, mint egy előadás az imanapon, segíthet az elítélt gyógyulásában, a hite elmélyítésében?

Úgy gondolom, igen, mert így is munkálkodik Isten. Amikor ki kell állnunk és megvallanunk a hitünket, az jobban erősíti az Istennek való elköteleződésünket. Ez át is formálja, tisztítja, felszínre hozza, csiszolja a fogvatartottakat. Ezért is tartom fontosnak ezt az alkalmat. Szerintem néha szükséges is, hogy rá legyünk kényszerítve arra, hogy megvalljuk a hitünket. Ezáltal megváltozik az ember élete, mint a Bethesda tónál fekvő beteg embernél is történt.

Lelkipásztorként mit jelent az imanap?

Számomra töltekezést. Részben azért, mert látom a fogvatartottak életét. Nemcsak azt a tíz percet, amit a színpadon tölt, hanem az emberi sorsát. Látni és hallani, ahogyan bizonyságot tesz vagy elmond egy verset, elgondolkodtat. Vajon miért fontos neki az a vers? Mi szólította meg? Balog Róbert, a Magyar Református Szeretetszolgálat társadalmi missziókért felelős lelkipásztora mondta az esemény után, hogy jó volt azt látni, hogy együtt álltunk ki a fogvatartottakkal a színpadra. Nekem ez nem tűnik már fel, de a szereplésük közben ott vagyok mellettük, és ha kell, például elakad, akkor igyekszem segíteni. Ebben az imanapban az is szép, hogy nemcsak letudjuk az előadást, hanem közösséget vállalunk, odafigyelünk egymásra. A fogvatartottak is komolyan veszik a felkészülést és az előadást. Számít az is, hogy kimozdulhatnak, de a hitük megvallása és a találkozások ugyanilyen hangsúlyos nekik. Van egyfajta felszabadultsága is az imanapnak. Többször volt spontán taps, amikor elkezdték a ritmust tapsolni a fogvatartottak egy zenei számot előadó társaiknak, vagy jót nevettek egy vicces történeten. Tetszett, ahogyan Szilassy Roland alezredes, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága főreferense fogalmazott: „Sokféle helyről jöttünk, de egy közösségig formálódtunk ezen az eseményen.”