Mindenki tudja, hogy szeptember kilencedike a Vidd sörözni a lelkészed! nap. Nem? Nos, talán nem véletlenül, hiszen ez nem egy több száz éves ünnep, hanem egy a 2010-es évek elején indított kezdeményezés. Egy katolikus blogger hagyományteremtő célzattal akkor arra hívta fel a híveket, hogy a következő hónapban valamikor hívják meg a papjukat, lelkészüket egy sörre, egy ebédre vagy egy kávéra, és beszélgessenek vele egy kicsit a templomon kívül is. „Ha hiszitek, ha nem, a papok is emberek, és ugyanannyira élvezik a társaságot egy jó étel vagy ital mellett, mint bárki más” – írta akkor a kezdeményező, aki szerint a papok és lelkészek hihetetlenül nehéz munkát végeznek, és elismerést érdemelnek.
Arra is emlékeztetett, hogy mindig tudassuk a lelkészünkkel, hogy imádkozunk érte, és hálásak vagyunk azért, hogy a szolgálatot választotta élete céljának. Ennek apropóján meghívtunk egy sörre egy lelkészt, akit arról kérdeztünk, hogy fontosak-e a templomon kívüli alkalmak a gyülekezetben, és mennyire lehet ténylegesen „ember” a lelkész a gyülekezetben. Bereczky Örs budakalászi lelkésszel gyülekezetének településén egy étterem fedett teraszán ültünk le beszélgetni egy sör mellett.
Bereczky Örs budakalászi lelkész szerint korábban az egyháznak létező közösségekben kellett irányt mutatnia, ma viszont sokszor valamiféle közösség megszervezése is a helyi lelkészre hárul
A gyülekezet ma alapjában véve nem közösség, hiszen hét közben, a munkánk során nem találkozunk egymással, nem élünk egy térben. Ennek technikai okai vannak. Hiszen még nyolcvan évvel ezelőtt is az emberek 3-4 kilométeres körzetben éltek-mozogtak és tudtak egymás dolgairól, ha akartak, ha nem. Ma az autó vagy a tömegközlekedés segítségével egymástól távoli helyeken dolgozunk, és a mobiltelefon mellett nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy személyesen találkozzunk – mondta a lelkipásztor, aki szerint az egyház annak idején arra adott választ, hogy a települések magától értetődő, „kényszerű” közösségét hogyan kell megélni. Bereczky Örs szerint még nem volt ilyen időszak a történelem során, hogy ennyire ne ismerjék egymást az egy helyen élők. Tapasztalata, hogy még egy kétutcás ormánsági faluban is előfordul, hogy valaki nem tudja, ki lakik a másik utcában. Ezzel valamit kezdeni kell, és a közösség megteremtésének feladata a lelkészekre is hárul. Korábban egy alföldi mezővárosban is szolgáltak feleségével, ahol a gyülekezeti ebéden adódott alkalom arra, hogy – Bödőcs Tibor humorista szavaival élve – „élő facebook” alakuljon ki, ahol felfedezik az emberek, hogy „te tulajdonképpen XY nagybátyja vagy”.
De a közösség megteremtése vagy újrateremtése csak az első, vagy inkább a nulladik lépés, aztán következik az egyház lényege, hogy hogyan van közösségünk egymással és Istennel.
A lelkész véleménye szerint az is igaz, hogy a technikai fejlődésnek nem csak rossz oldala van. A járvány kitörésekor például a számítógép sokakkal jelentett kapcsolatot. A vírus kezdetén gyülekezeti hetilapot indított, amelyből csak húszat kellett kivinni az internetet nem használóknak, de egyébként kétszáz olvasója lett kicsiny lapjának.
A közösségteremtő
Arra a kérdésre, hogy a lelkésznek érdemes-e elmenni sörözni, vagy más templomon kívüli programon részt vennie a gyülekezet tagjaival, a lelkipásztor azt válaszolta, hogy szerinte mindenképpen, ha igyekeznek továbblépni a következő szintre. Ha ez nem sikerül, az sem teljes kudarc, hiszen „minden közösség jó. Akkor már legalább valami közünk van egymáshoz. Nagyon jó a szó a közösség: közöm van hozzá, megérint a másik, elérem a másikat.” Előfordul, hogy egy szervezett programnak elveszik a speciális egyháziassága, mint elmondása szerint történt egy korábbi szolgálati helyén a gyülekezetinek induló esti focizással, de mégsem tud olyan közösségszervező eseményt mondani, amit teljesen hiába csináltak volna.
A lelkész megmutathatja az emberi oldalát is a gyülekezetnek, de ennek mindig van határa
Bereczky Örs szerint a templomi istentisztelet hagyományosan azt jelenti, hogy a lelkész beszél, a gyülekezet hallgat. Amíg hét közben sokat látták egymást az emberek, addig ez elegendő volt, de ma a templomban ülő húsz, vagy éppen százhúsz ember nem nagyon találkozik egymással a hétköznapokban. Ahhoz, hogy közösséggé váljanak, ahhoz alkalmat, lehetőséget kell teremteni. Olyan csoportokat kell szervezni, ahol meg tudják osztani a tapasztalataikat egymással. Ezeket régen is megvitatták, mert spontán találkoztak nap, mint nap. Ma ez nincs így. Egész egyszerűen meg kell ismernünk egymást, hogy végre tétje lehessen az olyan mondatoknak, hogy „minden dolgotok szeretetben menjen végbe”.
Az a jó, ha a gyülekezetben baráti körök, társaságok vannak, akik olyan emberekből állnak, akik szorosan számon tartják egymást. És az még ennél is jobb, ha ezek a körök egyébként egymással ellentétes jellemzőkkel bírnak: idősek és fiatalok, kormánypártiak és ellenzékiek, és így tovább. És amikor úrvacsorát veszünk, amikor a gyülekezet teljes közösségében vagyunk, akkor azt éljük át, hogy ellentéteinket felülírja Krisztusba vetett hitünk, a megváltás öröme. „És azzal is együtt vagyok, akit egyébként nem bírok.” Ezért volt jelentősége régen az úrvacsorától való eltiltásnak, mert ezt a nagyobb, a település ellentétein felülemelkedő közösséget jelentette az úrvacsora. Jó, ha baráti körökből áll a gyülekezet, de
„Isten népe vagyunk, és nem egy nagy baráti kör. A gyülekezet közössége ezt is jelenti.”
A történelmi múlt miatt mindenhol jelen lévő lelkészektől ma a közösségek szervezésének feladatát is elvárjuk, ám rengeteg a „drukker” a pálya szélén, akik mondják, hogy kell a közösség, de nagyon kevesen lépnek pályára, hogy maguk is beálljanak a szolgálatba – mondta a lelkipásztor. Kevés ember megy lelkésznek, tanárnak vagy vállalja mondjuk egy cserkészőrs vezetését a munkája mellett. Pedig „áldozat nélkül nem megy”.
Az emberi oldal
És hogy a lelkész emberként is jelen lehet-e a közösségben? Bereczky Örs szerint a lelkész professzionális segítőként a személyiségével dolgozik, önmagát kell adja, de mégsem adhat oda mindent. Borzasztó nehéz dolog ez – mesélte –, hiszen amikor mindenedet odaadod, de tovább kell menj a következő szolgálati helyedre, gyülekezetedbe, akkor elszakadnak a szálak, és az olyan, mintha egy kicsit belehalnál a szakításba. Ugyanakkor az ember nem állhat úgy hozzá, hogy egyszer tovább megy, és ezért nem alakít ki igazán mély kapcsolatokat.
Ami szerinte nehéz, hogy egyrészt vannak olyan dolgok a munkájában, amiket nem mondhat el egy baráti összejövetelen, ahol gyülekezeti tagok is vannak – egyébként máshol sem– és ez ad egy távolságot. Másrészt pedig, ha az ember vitás kérdéseket a presbitérium elé visz, könnyen lehet, hogy utána a presbitereknek nincs kedvük már barátkozni.
A lelkész is ugyanúgy ember, mint bárki más, neki is jólesik, ha elhívják egy sörre vagy kávéra
Abban is kettős a tapasztalata, hogy van-e igény az embereknek megismerni a lelkész emberi oldalát. Egyrészt szerinte örülnek, ha megismerik a családját, gyerekeit, a személyes dolgait. Másrészt viszont él a vágy az emberekben a tekintély, sőt, a hősök iránt, akik jobbak, akik meg tudják valósítani az igazán jó dolgokat, ami nekik esetleg nem megy. A hősi képnek nem tud megfelelni a lelkész, és nem is biztos, hogy meg kell feleljen.
Hiszen a reformációnak épp az volt az egyik alapvető gondolata, hogy a lelkész nem áll fölötte a gyülekezeti tagoknak.
Csak az különbözteti meg tőlük, hogy sok teológiát tanult, felhatalmazása van vezetni a gyülekezetet, és hogy főállásban, „profiként” vezeti őket. „Most jövök egy kékkeresztes alkalomról, ahol az ásványvíz mindenkinek műanyag pohárban volt, kivéve nekem, mert a lelkésznek – igazán kedvesen és tisztelettel – üvegpoharat adnak. Elfogadom e régi szokásukat, de mégis nehezen hordozom el: én is ember vagyok, aki tud műanyag pohárból is inni”. Sőt, azt sem esik nehezére kimondani, hogy „nem tudom”, még a presbiterek előtt sem, hogy ne mindig minden választ tőle várjanak. A lelkész képzett, és ő a vezető, de az igazságot mégsem tudja jobban, mint más – vallja a budakalászi lelkész.
A hit
Arról is mesélt, hogy az elmúlt kétszáz évben nagy hangsúlyt kapott az egyéni hit, de a bibliai gondolkodás szerint sokszor inkább a közösségnek van hite, sőt, ad absurdum csak az a fontos. Vagy az egész Izrael lesz az Úré, vagy mindenki elveszik. Sokszor érzi azt az elvárást, hogy a lelkésznek kell a legerősebb hitűnek lennie. A lelkész hite fontos, de itt az a kérdés, hogy a közösségnek van-e hite? Ennek jó kifejezése lehet, ha például az istentiszteleten is többen szolgálnak. „Én szeretem, hogyha más is beszél, imádságot mond, felolvas, sőt, akár igehirdetést tart” – bár sokaknak nehezére esik ilyen feladatokat vállalni a templomban, és a lelkész sokszor valóban gyakorlottabb is e feladatokban. Nem önmagában a sokszínűség az érték, hanem minden megszólalásnak akkor van értelme, ha építi a közösséget, és a közösség Istenbe vetett hitét. A lelkésznek időnként vezetőként kell viselkednie, időnként pedig kovászként kell működnie, hogy a gyülekezet közösséggé váljon, majd pedig közös hite is legyen.
A lelkésznek persze lelkileg erősnek kell lennie, de ha mégis gondja van, az őszinteséget többre tartja annál a titkolózásnál, ami könnyen átcsúszhat képmutatásba. A lelkésznek is jól esik, ha elhívják néha egy sörre, kávéra, vagy csak egy kötetlen beszélgetésre, ezért mindenkit arra bátorít, hogy tegyenek így akár egyénileg, akár gyülekezeti szinten.