Az önkéntesség valódi segítség, vagy inkább önmegnyugtatás? Hol húzódik a határ a szolgálat és saját magunk kizsigerelése között? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Katona Viktória, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezetője, Juhász Noémi, az Ökomenikus Segélyszervezet vállalati és közösségi kapcsolatokért felelős vezetője, valamint Kiss Dávid, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szakértője a március 16-án megrendezett Szólj be a papnak! esten, ahol a szolgálat, az önkéntesség és a személyes határok kerültek fókuszba.
Zila Gábor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetője, a rendezvény moderátora azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést, hogy mi motivál valakit arra, hogy a heti negyven óra munka után a szabadidejében másokért tevékenykedjen. A megszólalók egyetértettek abban, hogy az önkéntesség mögött elsősorban belső motiváció és a segíteni akarás áll. Juhász Noémi elmondta, hogy az Ökomenikus Segélyszervezetnél főként a vállalati partnerekkel és vállalati önkéntesekkel megvalósuló programokat képviseli, viszont az egyéni önkéntesek szerepe is ugyanolyan fontos. Kiemelte, hogy az embereket a belső motiváció, egyfajta cselekvő szeretet hajtja, míg a szervezet abban segít, hogy ehhez megfelelő keretet biztosítson, legyen szó vállalati vagy egyéni részvételről.
Kiss Dávid, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa – húsz év tapasztalattal a háta mögött – főként felzárkóztatási programokkal foglalkozik. Szerinte a mai felgyorsult világban az emberek vágynak arra, hogy részesei legyenek valaminek, és a segélyszervezetek programjai felkeltik az érdeklődésüket. Ha emellett segíthetnek is, az egy kölcsönösen nyertes helyzet, ami akár hosszú távú elköteleződést is eredményezhet.
Katona Viktória, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezetője egyetértett az előtte szólókkal, ugyanakkor véleménye szerint az önkéntesség elsősorban a belső elhivatottságon múlik. Ő is úgy véli, hogy felgyorsult világunkban ez a lehetőség megerősít abban, hogy hasznos tagjai vagyunk a társadalomnak. Emellett a kapcsolódás iránti vágy is fontos, hogy részesei legyünk egy nagyobb közösségnek. Sokan a napi munka után keresik azokat a lehetőségeket, ahol kézzelfogható módon tehetnek másokért, és közben saját maguk számára is értéket kaphatnak.
A következő kérdésben arra keresték a választ, hogyan lehet fenntartani az önkéntességet úgy, hogy az ne váljon „jóemberkedéssé”, vagyis ne csupán a saját lelkiismeret megnyugtatásáról szóljon.
Kiss Dávid szerint nincs probléma azzal, hogy valaki jó érzéssel alszik el aznap este, mert segített valakinek, hiszen ez nem csökkenti a tettek értékét. Juhász Noémi azt emelte ki, hogy a segélyszervezetek programjai valódi segítséget nyújtanak a rászorulóknak, így ha az önkéntes büszkeséget érez és kiposztol egy képet, az nem csökkenti a segítség értékét.
Katona Viktória elmondta, hogy a mai világban sokszor „kifelé élünk”, és közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mi a valódi cél. Hozzátette, hogy természetes, ha örömet érzünk a segítségnyújtás során, hiszen nem lehet anélkül segíteni, hogy ez nekünk ne essen jól. A nehézség akkor jelentkezik, ha valaki ezt kezdi mércének tekinteni, ebben méri saját értékét vagy istenkapcsolatát. A „jóemberkedés” önmagában nem probléma, de fontos, hogy a fő fókusz a valódi segítségnyújtáson és az abból származó tanuláson legyen.
Zila Gábor ezután arra kérdezett rá, hogyan tartható egészséges egyensúly a munka, a közösségi szolgálat és a családi élet között.
Kiss Dávid szerint az önkéntesség egyénfüggő: a szervezet nem kötelezi a munkatársakat, hanem olyan légkört teremt, ahol szívesen vesznek részt a közösségi eseményen. Katona Viktória ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az altruizmus, amikor valaki „kényszeres segítővé válik”, veszélyes is lehet, ha a segítő saját magát kizsigereli. Hangsúlyozta, hogy Jézus tanítása – „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – nem azt jelenti, hogy mindent fel kell áldoznunk. Józsué könyvében az áll, hogy először a mellettünk lévőkről kell gondoskodnunk. A segítségnyújtásban tehát komoly önismeretre van szükség, hogy felismerjük a határokat, és mielőtt segítünk, figyelembe vegyük saját családunk szükségleteit.
Juhász Noémi a másik oldalról közelítette meg a kérdést: az Ökomenikus Segélyszervezetet alapvetően közösségként látja, és úgy véli, a határokat az szabja meg, hogy ki milyen szerepet tölt be abban. A szervezetben a professzionális segítők és az önkéntesek egyaránt jelen vannak, és mindannyian eltérő módon járulnak hozzá a munkához, viszont az egyik nélkül a másik sem tud működni. A közös összefogás erejével képesek csak hatékony segítséget nyújtani.
És mi az, amit rá lehet bízni az önkéntesekre, és mi az, amit már nem? – hangzott a következő kérdés.
Minden résztvevő egyetértett abban, hogy az önkéntesek feladatait mindig alaposan kell meghatározni, különösen érzékeny csoportok – például bántalmazott gyermekek, nők, hajléktalanok vagy szenvedélybetegek – esetében. Fontos, hogy az önkéntesek valódi segítséget nyújtsanak, és ne okozzanak kárt, a professzionális segítségnyújtókra ezért is van szükség. Az önkénteseknek ismerniük kell a szervezet értékrendjét, és csak azokat a feladatokat végezhetik, amelyekhez megvan a megfelelő kompetenciájuk. A szervezet felelőssége, hogy felkészítse, kísérje és támogassa az önkénteseket – például mikroképzésekkel –, így biztosítva a hatékony segítségnyújtást, ami mindig egy önkéntes szerződés keretében történik.
Egy fiatal hölgy a közönség soraiból végül azt a kérdést tette fel, hogy hogyan küzdenek meg a szervezetek az eltűnő önkéntesek problémájával, és milyen bevált módszerekkel biztosítják az utánpótlást.
Katona Viktória szerint az önkéntesek megtartása folyamatos kihívást jelent. Mint mondta, sokan a saját élethelyzetük miatt csatlakoznak, ők is gyógyulni szeretnének, majd, amikor változás következik be az életükben, továbbállnak. Ezt el kell tudni fogadni. A szeretetszolgálat ugyanakkor tudatosan dolgozik a közösség építésén: rendszeres önkéntestalálkozókat szerveznek, bevonják a résztvevőket a szervezet működésének alakításába, figyelnek a visszajelzésekre, és folyamatos kapcsolattartással – például hírlevelekkel – igyekeznek erősíteni az önkéntesek elköteleződését.
Juhász Noémi üzleti oldalról közelítette meg a kérdést. Az Ökumenikus Segélyszervezetnél a vállalati önkéntesekkel szerződésben rögzítik az ígért létszámot és feladatokat, így ha valaki nem tud eljönni, akkor köteles maga helyett mást küldenie, ilyen módon pedig elkerülhető, hogy a projektek meghiúsuljanak vagy félbemaradjanak.
Kiss Dávid szerint a médiában megjelenő idealizált kép miatt sokan jelentkeznek önkéntesnek, de a valóság gyakran nehezebb. Úgy véli, hogy van, aki lelkes, eljön, de nem mindenki alkalmas a feladatra, és ezt ugyanúgy el kell fogadni. Ezért fontos a segélyszervezet megfelelő útmutatása az érintetteknek, hogy az önkéntesség élménye pozitív maradjon.
