Személyiség vagy óember?

Az újonnan megtérők sokszor gondolják úgy, hogy mindent el kell hagyniuk, amik ők addig voltak. Radikálisan megváltoztatják az életüket, eltávolodnak az addigi barátaiktól, abbahagyják a hobbijaikat, elkezdenek másképp öltözködni, és ha megbántják őket, csak magukba fojtják a haragot, mindenért elnézést kérnek, és halmozzák a napi jó cselekedeteket. Felveszik a „bocsánat, hogy létezem” attitűdöt, mert úgy hiszik, ezt jelenti keresztyénnek lenni. A baj az, hogy ez sokaknak csak külső elvárás, olyan maszk, amelyet azért öltenek magukra, mert azt gondolják, keresztyénként ilyenné kell válniuk. Csakhogy Isten nem véletlenül teremtett kit ilyennek, kit olyannak. Nem kell minden személyiségjegyünket bűnnek tartani, óemberinek bélyegezni és mindent kidobni az életünkből, hiszen Pál is azt írja: „…mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…” (1Thessz 5,21) Ha valamit lehet jóra használni, azt nem kell kidobni. Ráadásul időnként éppen abból erednek a legnagyobb lehetőségek, amit elsőként dobnánk ki az életünkből, mert azt látjuk a legnagyobb kísértésnek. Apollós szónok volt, szeretett kiállni az emberek elé. Talán azért alakult ki nála ez, mert élvezte, hogy ő lehet a középpontban, mindenki rá figyel, megtapsolják a szónoki tudását. De elindult a hit útján, és először Keresztelő János tanításait hirdette, majd miután Akvila és Priszcilla maguk mellé vették és elmagyarázták neki az evangéliumot, már Jézus Krisztus Igéjéről kezdett beszélni. Ő a megtérése után letette Isten elé azt, amit nagyon szeretett, a szónoklást. De ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem gyakorolta, hanem éppen ellenkezőleg. Az előadói képességeivel „erélyesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus” (ApCsel 18,28). Továbbra is szónokolt, csak nem a maga dicsőségére, hanem Istenére. Megértette, hogy ez nem óemberi kísértés, hanem olyan talentum, amellyel Istent szolgálhatja. A megtérés nem jelenti azt, hogy soha többé nem mehetünk el a kollégáinkkal egy péntek esti sörözésre, és egész életünkben a templomban kell ülnünk áhítatos arccal. Inkább azt, hogy ha elmegyünk sörözni velük, akkor is Isten országát képviseljük. Így az ő szeretetét visszük el azokhoz, akik talán soha be nem tennék a lábukat a templomba.

„Haragudhattok, de ne vétkezzetek” – írja Pál, aki eléggé heves vérmérsékletű volt. Ő a farizeusok katonájaként Krisztus egyik legnagyobb üldözője volt, és megtérése után sem lett nyugodtabb természetű. Csak épp ugyanazzal a hévvel most már Krisztus katonájaként tevékenykedett. Nem csupán elméleti szinten mozgott, nagyon is gyakorlatias volt. Amikor a hajóval viharba kerültek, nem azt kérte az ott levőktől, hogy csak üljenek és imádkozzanak. Figyelmeztette őket, hogy – miközben bíznak Isten szabadításában – egyenek is, mert a partra úszáshoz emberi erőre is szükség volt. Pál tehát megtérése után is két lábbal a földön állt. Amikor a pogányok között kellett téríteni, inkább Pál merész, bátor, szókimondó természetére volt szükség, mintsem Barnabás szelíd szavára. Akkor is hasznosnak bizonyult Pál hevessége, amikor Elimász, a varázsló igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől, ő pedig Szentlélektől eltelve haragosan rászólt, és így Isten egy időre megvakította a varázslót. A helytartónak éppen ezt kellett hallania és látnia ahhoz, hogy elinduljon a hit útján. Miután Pál odaadta ezt a heves természetét Istennek, hogy az Úr használja azt, Isten hasznos dolgokat tett vele. Hiszen nem csak a szelíd keresztyén a jó keresztyén. Pál apostol tudta, hogy mikor kell szelídnek, mikor hevesnek lenni. Ő írja ezt is: „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!” (Fil 4,5) Ez a szelídség az eredeti nyelven nemcsak a halk beszédet, a visszafogottságot jelentette, hanem türelmet, engedékenységet, előzékenységet, alkalmazkodást. Pál ilyen is tudott lenni, ha ez kellett az Úr ügyének előremozdításához. Ezért verhették meg őt Filippiben, mert bár római polgár volt, így tárgyalás nélkül nem tehették volna ezt vele, de nem szólt, mert nem akarta magára hagyni a szenvedésben Szilászt. Pál számára ezt jelentette szelídnek lenni. De azután újra határozott volt, és kiállt magáért: „Megvertek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, és börtönbe vetettek, holott római polgárok vagyunk; most pedig titokban akarnak elküldeni minket? Azt nem, hanem jöjjenek ide, és ők maguk vezessenek ki bennünket!” (ApCsel 16,37)

Keresztyénként sokszor igyekszünk elfelejteni, elrejteni a múltunkat, a megtérésünk előtti életünket. Még inkább igyekszünk takargatni a megtérésünk után elkövetett vétkeinket, és bele sem gondolunk, hogy Isten még ezt is tudja használni: a minket ért kísértéseket, az őszinte bűnbánatunkat vagy a származásunkat, a gyerekkori vagy transzgenerációs traumáinkat, még akkor is, ha emberileg mi kevesebbnek tűnünk ezektől. Hiszen lehet, hogy Istennek éppen ezzel lesz terve. Letenni mindent az ő kezébe nem felejtést vagy rejtegetést jelent, hanem azt, hogy a múltunkat is tőle fogadjuk el, és átadjuk neki használatra a jövő érdekében. Pál pogány területen született, ami miatt talán le is nézhették, de Isten éppen ezt használta fel ahhoz, hogy a pogányok között is terjedhessen az evangélium. Pál diaszpórazsidó volt, ennek ellenére egy erősen vallásos farizeusi közösségben nevelkedett. Hiszen a diaszpórában még erőteljesebben el kellett különülniük a körülöttük élőktől ahhoz, hogy megmaradjanak zsidónak. És bizonyítani is akarták, hogy ők is épp annyira zsidók, mint akik az ősi Izráel területén élnek. Pál tehát egyszerre értette meg a pogányokat és a keményvonalas vallásosokat. Az Úr testvére, Jakab képtelen lett volna a pogánymisszióra, mert neki nem lett volt meg az a belső szabadsága a bálványáldozati hús kérdésében, amely Pálnak igen. Hiszen utóbbi sokkal keményebb vallásosságban élt, mint Jakab, Krisztus ebből szabadította fel őt, és mutatta meg neki a kegyelem erejét. Isten felhasználta Pál származását. Azért tudott utána felszabadultan mozogni a pogányok között, mert megtapasztalta a szabadságot Krisztusban. Ez pedig nem szabadosság, hanem felszabadultság a görcsös vallásosság alól. És mivel Pál pogányok között nőtt fel, tudta, hogy van, ami a pogányok életének már annyira része, hogy nem okoz nekik semmiféle lelkiismeret-furdalást. Mivel ismerte a szokásaikat, sokkal türelmesebb volt velük, mint más zsidó származású keresztyén lett volna. Az efezusi gyülekezet például varázskönyveket tartott, mert az álomfejtés a kulturális örökségük része volt. Számukra időbe telt, mire elfogadták, hogy Isten előtt ez nem helyes, és ehhez éppen Pál származása és kulturális ismereteiből fakadó türelme kellett.

Ha nem vagy szelíd keresztyén, nem kell görcsösen próbálkoznod, hogy azzá válj, nem kell pánikrohamot kapnod, amiért nem vagy elég jó! Mert Isten nem véletlenül teremtett olyannak, amilyen vagy. Legyél, aki vagy, ne tagadd le a személyiséged, ne tagadd meg a múltad, hanem add át Istennek, hogy ő használja fel azt is, amit ma talán még az óembered kísértéseként értelmezel! Mert a megtérés lényege éppen ez: mindenestül Jézus Krisztust követed, Jézusnak adod magad, hálából az ő szeretetéért, kereszthaláláért. Jézus Krisztus nem uniformizált keresztyéneket akar, hanem azt, hogy őt kövesd, benne higgy, neki add át magad megalkuvás nélkül. Ő pedig tudja, hogy mire akarja használni a természetedet, a múltadat, a kulturális örökségedet is.