– Nagyon érdekesen oszlik meg önök között az elméletiség és a gyakorlatiasság. László mentőorvosként gyakorlatias, a jegyesoktatásban elméleti, Kriszta fordítva: egy helyütt azt mondta magáról, hogy inkább a gyakorlati példákat szokta odatenni az alkalmakon.
Kriszta: Ez így is van. Többféle tevékenységünk is van. A jegyesbeszélgetés sokkal inkább gyakorlati dolgokról folyik: arról, hogyan élünk meg egyes helyzeteket nőként, férfiként, apaként, feleségként. Ez a felosztás, amit említett, inkább a jegyeseknek szervezett hétvégi programjainkra jellemző. Laci ott inkább a tanító részt viszi, én pedig példákat hozok arra, hogy néz ki mindaz a gyakorlatban, amiről a Biblia ír.
László: A történethez hozzátartozik, hogy kezdettől fogva mindig tanítottam. Már gimnazistaként szakkört vezettem, gyerekeket táboroztattunk együtt, egyetemen és főiskolán tanítottam. Mindig szerettem magyarázni, tanítani a gyermekeimet, unokáimat.
– Mintha elszerették volna egymás pályáját – hiszen Kriszta orvos szeretett volna lenni annak idején.
Kriszta: Igen, de azt éreztem, hogy nem tudnám azt a pályát összeegyeztetni a családi élettel. Tanítani is nagyon szeretek.
László: Én polihisztor szerettem volna lenni. Nagyon érdekeltek a műszaki dolgok, és egy időben szerettem volna közlekedésmérnök lenni. Tanítgattam is, érdekelt a pedagógusi pálya, illetve a fizika és a biológia is. Azért lettem orvos, mert azt gondoltam, onnan még sokfelé ágazhat el az út: akár a biofizika, akár a tanítás felé. A baleseti sebészetben találtam meg magam, mint aki fúr, csavaroz, lemezeket szerel be – ilyen értelemben megmaradt az életemben a barkácsolás és a tanítás is.
Randevú egy életen át
Vasárnap elkezdődött a házasság hete; országszerte és a határon túl száz településen több mint kétszáz programmal irányítják a figyelmet a házasság, a család fontosságára. A rendezvénysorozat idei arcai Gorove László mentőorvos és felesége, Gorove Kriszta tanár.
– László egyik előadásában azt fejtegette, hogy sokszor azt várjuk a párunktól, hogy legyen mindig ott, amikor szükségünk van rá, legyen mindig megszólítható, pótolja ki minden hiányunkat – mennyiben reális ez az elvárás?
László: Azt szoktuk elmondani, hogy mindannyiunkban vannak betöltetlen hiányok gyermekkori sérüléseink, rossz élményeink vagy veleszületett hiányosságaink miatt, és azt szeretnénk, hogy ezek betöltődjenek. Amikor beleszeretek a másikba, akkor azt gondolom, hogy ő az, aki engem kiegészít, és aki be tudja tölteni azt, ahol bennem űr van. Aztán a mézeshetek leteltével kezdek rájönni, hogy tényleg nagyon sok minden gyógyul és egészül ki a kapcsolatunkban, de továbbra is maradnak hiányok. Ezek azok a helyek a szívemben, amelyeket tényleg csak Isten tud betölteni, mert az az ő helye. Itt lehet azt a hibát elkövetni, hogy azt gondolom, majd a második vagy harmadik partner betölti ezt a hiányt – de ez nem fog sikerülni. Ezzel párhuzamosan igaz az is, hogy a Teremtés könyvének az a kijelentése, amely szerint segítőtársul adott egymásnak bennünket az Isten, pont arról szól, hogy a házasságban egymás segítőtársai vagyunk abban, hogy olyanná váljunk, amilyennek Isten elgondolt minket az ő tervében. A párom alapvető segítség abban, hogy Isten betölthesse bennem a helyét.
– Előfordul, hogy magukat látják a párokban, akikkel beszélgetnek?
Kriszta: Természetesen – pont ez az egészben a trükk, hogy bennünket is megpiszkál egy-egy ilyen beszélgetés. Huszonöt éve végezzük ezt a szolgálatot, és nyilván sokat változtunk ez alatt az idő alatt, de most is kapunk olyan benyomásokat, amelyekről tovább tudunk beszélgetni és gondolkodni. Ez nekünk is és a hozzánk jövőknek is különleges ajándék. Nagyon szeretem ezt a szolgálatot, mert segít abban, hogy lépést tartsak a fiatalokkal, megértsem a mai világ trendjeit: például tudjam, hogyan reagálnak arra ma az emberek, ha valakik össze akarják kötni az életüket.
László: Ezek a tapasztalatok nekünk is témákat adnak, amelyekről egyébként lehet, hogy másképpen nem is beszélnénk: megvitatjuk, vajon mi hogyan állnánk egy-egy kérdéshez, hogyan oldanánk vagy hogyan oldottunk meg egy-egy helyzetet.
Kriszta: Előfordul, hogy a közösségünkből olyan párhoz kerülnek felkészítésre a jegyesek, akik nagyon hasonló helyzetből jönnek, és nagyon jólesik a házasulandóknak, amikor megismerkednek valakivel, aki már előttük jár egy lépéssel valamely nagyon hasonló problémában. A hozzánk jövők interneten regisztrálnak, és kitöltenek egy adatlapot: mióta ismerik egymást, hol laknak, van-e autójuk, mikor lesz az esküvő, mi a hobbijuk, mennyi idősek, mivel foglalkoznak. Van a közösségünkben egy lány, aki átimádkozza, kikhez küldje a bejelentkezett párokat. Már hetven házaspárral együtt végezzük a házasságra felkészítést, és a Szentlélek titokzatos munkája nyomán újra és újra rácsodálkozunk, mennyi hasonlóság van a felkészítő és a felkészülő pár között a családszerkezetben vagy akár a családtörténetben. A reményt próbáljuk ébren tartani bennük, hogy van megoldás, bármi történjen is. Pont azért tart egy-egy jegyespár felkészítése ideális esetben hat-nyolc hónapig, mert ennyi idő alatt, különösen az esküvőhöz közeledve, biztos történik velük valami, amire rácsodálkoznak – például úgy összevesznek, mint addig még soha –, és ott van a másik pár, akivel meg lehet ezt beszélni. Ott tud elkezdődni valami egészen új.
– Önöknél mikor kezdődött el ez a fajta őszinte beszélgetés egymással?
Kriszta: Az első krízisnél, amikor kerestük a kiutat. Körülbelül tízéves házasok voltunk, amikor mondtam Lacinak, hogy valamit változtatnunk kell, mert sosem beszélgetünk – erre azt a klasszikus választ kaptam, hogy „most is beszélgetünk, mit akarsz többet lelkizni”. Elég nehéz időszak következett: újra és újra megfogalmaztam, mi a problémám, gyűjtöttem az adatokat, tényeket, ahogy a férfiakkal kell, és egy idő után Laci beadta a derekát. Elmentünk a lelki vezetőnkhöz, és beszéltünk vele a problémámról. Ő azt tanácsolta, hogy minden héten tegyünk szabaddá egy estét, amikor egymással foglalkozunk. Ez nem volt egyszerű, hiszen nagyon aktív életet éltünk. Elkezdtük megtanulni, hogyan kell ezt csinálni, és rájöttünk, hogy tényleg életet ment, ha az ember időt szán a másikra, beszélget vele, pihen egy kicsit, randizik.
– Ha már életmentés: Kriszta tanárnő, László pedig légimentőorvos. Mennyire jelenik meg a szakmájuk, a szakmai személyiségük a szolgálatukban vagy a családi életükben?
Kriszta: A mentőorvos nyilván ritkán – nemigen szoktak a jegyespárok összeesni, hála Istennek –, de azért az nagy segítség volt az életünkben, hogy volt orvos a családban. Apósom ráadásul gyermekorvos volt, így sosem kellett várakozni a rendelőben. Mindig mentőautóban utaztunk, akárhova mentünk: a Trabantunk csomagtartójának több mint fele mentőfelszereléssel volt tele, amely lassacskán összement, ahogy nőttek a gyerekeink. Most is mentőautóban utazom: ha azt látjuk, hogy valaki bajba került, nem kérdés, hogy megállunk. Volt olyan, hogy gyerekekkel futottunk bele balesetbe, volt, hogy kettesben – ezek érdekes élmények. De igazából a gyerekek is szerették ezt, természetes volt, hogy nyaralás közben műtőasztal lett az ebédlőasztalból, hogy valakinek valamit ki kellett szedni a lábából – voltak ilyen kalandok az életünkben.
– Sok praktikus tanács olvasható cikkeikben és hallható előadásaikban. Mi az az üzenet, amelyet a házasság hetében tovább szeretnének adni?
Kriszta: Azt szeretnénk továbbadni a pároknak, hogy üljenek le, és merjenek együtt lenni, örülni egymásnak, meg boldognak lenni. Ma is kaptam Lacitól sms-t, ez volt benne: „Itthon várlak szerelmesen.” Ez nálunk így működik. Boldogan jöttem haza – nagyon jólesett, hogy gondolt rám. Minden megoldás bölcsője az, amit a jelmondatunk is kifejez: „Randevú egy életen át.” Időt kell szánni egymásra. Ha nem ülök le egyáltalán a másikkal szembe, ha nem nézek a szemébe, nem mosolygok rá, nem adok lehetőséget arra, hogy valamit mondjon, akkor soha nem indul el semmi. Heti egy randevú a kezdet – ha erre időt találnak, akkor jöhet a többi: havi egy hétvége, évi egy hét, és tízévente egy év, amikor egymásra figyelünk.
– Egy egész év? Ezt önök is megtartották?
Kriszta: Bizony! Amikor tízéves házasok voltunk, akkor Isten kiemelt minket a mindennapokból, és elküldött Németországba, ahol egy évig tényleg csak családi életet éltünk. Ezt úgy kell érteni, hogy Laci természetesen dolgozott, de nem csináltunk különösebben semmit.
László: Mindennap együtt ebédeltünk…
Kriszta: Úgy éltünk, ahogy egy bezárt család élt, ami nekünk új dolog volt. A huszadik évben aztán tudatosan állítottuk le a szolgálatokat, és kettesben, illetve a gyerekeinkkel töltöttük az időt, sok mindent csináltunk, amit egyébként nem szoktunk, feltöltődtünk. Aztán volt még két ilyen évünk, és mindjárt jön a negyedik.
– Van már tervük erre az évre?
Kriszta: Picit messze van ez még, addig még nagyon sok minden fog változni az életünkben.
László: De a terv egyszerű: egy évig semmilyen szolgálatot nem vállalunk. Az év nekünk szeptembertől szeptemberig tart, tanévben szoktunk gondolkodni. A tizedik évben nem beszélgetünk jegyesekkel, nem tartunk lelkigyakorlatot sem.
Kriszta: Ennek az is a nagy hozadéka, hogy az ember továbbadja, amit csinál. Ha azt akarom, hogy akkor is megmaradjon, amit fölépítettem, ha én már nem leszek, ahhoz meg kell erősíteni az apostolokat. Ezek az időszakok arra is nagyon jók, hogy a közösségünk tagjai vegyék át tőlünk a feladatokat, és mindenki gyakorolhassa, amihez adománya van. Nekünk is tudnunk kell elengedni: egy évet mindenki tud várni, vagy elmegy máshova, más közösség programjaira, és rájön, hogy ott is kiválóan meg lehet hallani, mit akar az Isten.
Bagdán Zsuzsanna, fotó: Asszonyi Eszter
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. február 10-i számában.