Tanoda a szegregátum szélén

Ezek azok az utcák, ahol fényes nappal se nagyon andalogj. Az utcák, ahol kóros mozdulatlansággal posztoló vagy felpörgötten autóba ugráló fiatalokat egyaránt látsz, romos házfalak, málló kapuk előtt. Ahol cikázó szemű dílerek várakoznak a sarkon, miközben egy-egy lovas kocsi lommal és törmelékkel robog, hogy terhével elárassza a már nemcsak lakatlanná, hanem lakhatatlanná is vált házak kerítéstől megfosztott udvarát.

Három olyan része van Kecskemétnek, amely mágnesként vonzza magához a mélyszegénységet, a kábítószerezést, a nepperkedést, a prostitúciót és az erőszakos bűncselekményeket. Az egyik ilyen pokoli utcatömböt, a legnagyobb kecskeméti szegregátumot járom, közel a belvároshoz. Idegen szemnek legriasztóbb a Kórház, az Epreskert, a Zöldfa, a Zsinór, a Dankó vagy éppen a Mezei utca. A híradások szerint napokkal ezelőtt az utóbbiban történt késeléses gyilkosság, húszas évei legelején járó két fiatal között. Nem éppen megváltói vér csurgott kevéssel az idei nagypéntek előtt. A bűnügyi tragédia még nincs kellően feltárva, mindenesetre az egyik ütött, a másik szúrt. A járókelők úgy tudják, az eset bizony követelt pénzről és drogról szólt. A lehangoló környékkel való első ismerkedés után a szegregátum peremén található Műkerti sétányra térek, hogy fölkeressek ott – egy kocsmát? Nem egészen… A Kecskeméti Református Egyházközség Hajnalcsillag Tanodájához csöngetek be, amelynek épülete egykor kocsmaként szolgált ugyan, de fél évtizede megvette a gyülekezet. Kapóra jött a diakóniai felelősségüket komolyan vevő reformátusoknak az ivó bezárásával adódó vételi lehetőség. Akkoriban – 2019-ben – újult meg a felekezet tanodahálózata, összhangban azzal, hogy törvénybe foglaltan gyermekjóléti alapszolgáltatássá vált Magyarországon az esélynövelést célzó tanodák és a Biztos Kezdet Gyerekházak intézménye. A város gyülekezetének már 2014-ben megszületett a cigánymissziója. Játszóházat is működtettek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek, a Svájci Protestáns Segélyszervezet (HEKS) támogatásával, a szóban forgó szegregátum mélyén. De a növekedés szükséglete magával hozta a tanoda alapításának igényét. A kecskemétiek a Magyar Református Szeretetszolgálatra ruházták a fenntartói jogokat, ám a tanoda működésének kulcsemberei helybeli reformátusok, és a gyülekezet jelentős összeggel egészíti ki a működtetés költségeit.

– Fontos, hogy egy ilyen, nem normatív finanszírozású intézmény mögött lelki és anyagi értelemben egyaránt erős közösség is álljon – jegyzi meg Kabai Virág, a kecskeméti egyházközség diakóniai igazgatója. – Így tudunk minőségi munkát végezni ezekért a gyerekekért és halmozottan hátrányos helyzetű családjaikért. Az egész várost lefedő, nagy gyülekezetnek az a küldetése, hogy elvigye a helyben élőkhöz Krisztus szeretetét. A szegregátumok lakosai iránt is elkötelezettek vagyunk. Ráadásul nekünk is szükségünk van arra, hogy odaforduljunk nem átlagos élethelyzetű, nagy nehézségekben élő emberekhez. Ez megpezsdíti a hitünket, aminek cselekedetekben, együtt munkálkodásban is ki kell fejeződnie. Krisztus sem válogat, hogy ki a mi felebarátunk! – hangsúlyozza.

Simonné Bakó Mária, az egyházközség diakóniai bizottságának elnöke segít további példákat hozni arra, hogy a közösség mennyire magáénak érzi ezt a szolgálatot és intézményt. Az épületet gyülekezeti tagok újíttatták fel. A presbitérium rendszeresen beszámolót kap a tanoda keretei között folyó diakóniai és missziós munkáról. Minden hónapban más-más presbiter hoz tortát a tanodás szülinaposoknak. Időről időre műsort adnak ezek a gyermekek a templomban, az első tanodás nemzedékből már sokan konfirmáltak, illetve középiskolába kerültek.

E bemutatkozó szavak után egy amilyen rokonszenves, olyan gondterheltnek látszó roma asszonnyal, Rebekával és legkisebbik, kilencéves lányával, Dzseniferrel találkozom a tanodában. Pont az imént bejárt Kórház utca környéki gettóban laknak, beleértve mind a tíz (!) gyermeket, akik egyazon élettárstól születtek. Rebeka két felnőtt lánya részéről egy-egy további gyerek is velük él, azok apukái viszont nem. – Az élettársak már különmentek, pedig szép lány mind a kettő – sóhajt az édesanya. – De hát nem jók voltak, nem tudták őket megbecsülni...

Lám, itt is igazolódik, hogy az újratermelődő mélyszegénységben többnyire a férfiak-édesapák, akik szinte sosem házas-, csak élettársak, a gyenge láncszemek a családban, és sokszor még le is lépnek, a gyermeknevelés minden terhét „átengedve” a nőknek.

Rebeka magasztalja a tanodát, mennyire nagy segítséget jelent a három legfiatalabb gyermeknek elsajátítani a tananyagot. Hiszen ekkora családban egy anyának nem sok ideje marad a kicsikkel együtt tanulni, neki egyébként is csak nyolc általánosa van. Ráadásul a háztartás vitele mellett vagy ellenére szombatonként tizenkét óra nehéz fizikai munkát vállal. Párjával piacoznak is, hogy kiegészítsék a család összjövedelmét négyszázezerre.

Eljutunk a beszélgetésben Rebeka két nagy félelméig. Először is rozoga a ház, amely ma már egy eszközkezelő tulajdonában van, mert nem tudták fizetni a 2012-ben a megvásárlására fölvett hitelt. – Bárcsak ne kellene rettegni minden éjjel – így a családanya –, hogy mikor dűlik meg a fal, mert ha az megtörténik egyszer, nekünk végünk. Egyszer ültünk az előtérben, mint most itten, s a mennyezet akkorát durrant, hogy biztosan nagy szakadás lett benne... A másik félelmem a drogosok, akik a szomszéd házakban laknak…

Itt el is hallgat, érződik, nagyon tart tőlük, ezért sem engedte, hogy a Zöldfa utcai lakásukban találkozzunk. Rápillantok a kilencéves kislányára, de az ő arcán semmi felhő nem jelent meg, szemében az élet iránti nagy bizalommal figyeli a beszélgetést.

Végül ismét szóba kerül a református intézmény, amelynek a termében ülünk, s ahonnan évente többször segélycsomagot is kap, vagy ha nagyon kifogyott a tűzifából, azt is intéznek neki. Élete legszebb pillanatai közé tartozik, ha ünnepekkor – mint majd most, húsvétkor is – szeretetvendégséggel egybekötött családi napon vehetnek részt a tanoda szervezésében.

– Megmondom az őszintét, már ha csak ide belépek, itten olyan nyugodtság van, hogy a lelkem valahogy megtisztul, a szívem megkönnyebbül, és ha valami problémám van, mindig segítenek, legtöbbször az a hölgy – mutat a családja mellé rendelt fiatal tanodai munkatársra, Simon Edinára.

Dzseni, akinek a matek a kedvenc tantárgya, és „körmösként” szeretne majd nagykorában dolgozni, szintén nagyon kedveli az édesanyja által szóba hozott szociális munkást, meg is indokolja: mert „kedves és jószívű”. Ez a kislány tényleg könnyen mosolyog, harmóniát sugároz a lénye. Egy másik negyedikes kislánynál ugyanezt tapasztalom. A Kórház utcában lakik, neki „csak” hét testvére van. Hogy hányadik a sorban? Ramóna bizonytalan a válaszban, ezért a nevüket angyali hangon sorolva megszámolja őket: – Jocika, Melissza, Milán, Krisztofer, Vanessza, én, Rikárdó és Kira… Hatodik vagyok! És járok református hittanra is!

Egy másik számolási jeleneten is meghatódom: az egyik korrepetált elsős fiúcska a munkafüzet matematikafeladványát a szociális segítő lány eléje tartott ujjain oldhatja meg. Ez a tanoda megmutatja, hogy szeretetközegben a cigánysori kicsinyek milyenekké formálódhatnak valóságosan.

– Rám azt mondják a tanodába járó gyerekek, hogy Edit néni az, aki cigány szeretne lenni. Edináról meg egyszerűen el sem hiszik, hogy nem cigány, annyira szokatlan nekik az a fokú elfogadás, amellyel feléjük fordul – meséli derűvel Bárdos Péterné Edit tanodavezető, a kecskeméti gyülekezet tagja.

Kabai Virág elmondja, egyszerre törekszenek arra, amit Pál apostol úgy fejteget, „Krisztusban nincs se zsidó, se görög”, vagyis hogy ne támasszanak itt szakadékokat az etnikai különbségek, illetve arra, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű roma gyerekek lássák meg, cigánynak lenni érték, ugyanúgy vannak autentikus és általános értékek a cigány közösségből származókban is, mint másokban. – Fontos – fűzi hozzá –, hogy vállalják magukat, és abból, amilyennek teremtette őket Isten, ki akarják hozni a legtöbbet és legjobbat.

A diakóniai igazgató szavait erősíti fel Edit, a tanodavezető megható története: – Egy környékbeli nagymama jött be kétségbeesve tanév vége felé, hogy meg akarják buktatni az unokáját, segítsünk. Megkértem a város egyik legjobb, már nyugdíjas tanító nénijét, gyülekezetünkbe járó hívő reformátust, hogy mérje fel a kislány tudásszintjét. Elfogadták Lilla nénitől, hogy jobb, ha ismétel a gyermek; cserébe viszont ez a tanító megígérte, hogy már nyáron is foglalkozik a kislánnyal, ha behozzák a tanodába, így majd amikor újrakezdi az első osztályt, nem azzal a hátránnyal indul, mint először. Vállalta azt is, hogy majd az egész tanévben hétről hétre önkéntesen bejár a tanodába a kislány kedvéért. Így történt, hogy amikor a lányka másodszor járta az elsőt – miközben mélyen kötődni kezdett a nyugdíjas korrepetálójához –, rövidesen ő lett az osztályban a legeslegjobb tanuló. Amikor megkérdeztük tőle a tanév végén, mi szeretne lenni, ha felnő, azt mondta nagy határozottsággal: „Lilla néni szeretnék lenni.” Igen, aki idejár, nem morzsolódik le, helytáll az iskolában… A nagymama pedig olyan hálás az unokája fölkarolásáért, hogy minden héten bejön hozzánk és ingyen kitakarít. Így van ez már harmadik éve.

A benti helyiségben közben az erősségfejlesztő foglalkozás összegzésénél tartanak.

– Mikor vagyunk kreatívak, gyerekek? – kérdezi Lévai Julietta, az erősségekről szóló képzés felelőse. – Amikor szépen festünk és jól színezünk! – pillant föl bájos állatrajzokkal megtelő papírlapjáról egy öntudatos, másodikosforma kisfiú. Fölfedezem az „erősségkertet”, amely egy fél falat betakaró kartoncsík, például ilyen fogalmakat hordozó virágok nyiladoznak rajta: hála, megbocsátás, kreativitás, tanulás szeretete. Egy-egy lehetséges erősséggel egy hónapig foglalkoznak a tanodások. – Nem a gyengeségekre helyezzük itt a hangsúlyt, mert sokkal inkább előreviszi, boldogabbá teszi a gyerekeket, ha azt tudatosítjuk bennük, amiben jók – szól a koncepcióról a képzés felelőse, Julietta. Főállása szerint a kecskeméti Család- és Gyermekjóléti Központ iskolai szociális segítője.

Ami Julietta tapasztalata szerint közös a mélyszegénységből jövő gyerekekben, hogy traumatizáltak. Hiszen sokszor jelen van a családban az alkoholizmus, a káoszba forduló sokgyermekesség, a munkanélküliség, hiányzik az egyik szülő. A drogveszélyeztetettség mindennapos. Egy közeli iskolában nemrég derült ki egy Zsinór utcai ötödikes kislányról, hogy egyik rokona drogterjesztő, akitől nyíltan meg lehet vásárolni a kristály nevezetű kábítószert, de az olcsó dizájnerdrogok legújabb, még ismeretlen hatású mutánsait is. A lányka mint közeli rokon ingyen juthatott hozzá a kristályhoz, eredmény: majd egy hétig föl sem tudott kelni az ágyból…

Ilyen értesülésekkel telítődve még inkább kapiskálom a Hajnalcsillag Tanoda szükségességét abban az alföldi nagyvárosban, ahol – nem messze a középosztály lakóhelyeitől – nyomortelepeken kénytelen felnőni több ezer gyerek. Nagy fegyvertény, hogy közülük hetvenen ide járhatnak.

A délutáni gyerekfoglalkozások után a kicsinyek által külön is dicsért Simon Edina szociális munkatárssal megyünk vissza a szegregátumba rövid családlátogatásra. Négy, tiszteletünkre megkötött kiskutya csahol az udvarban, pont amennyi gyermeke van Jolinak, szívélyes házigazdánknak, aki miután beenged minket, már hajtja is be a kapu szárnyait.

– Most is ez a gyilkolódzás, kábítószer… Mi nem foglalkozunk ezzel, bezárjuk a kaput, a gyerekeim tanulnak, dolgoznak, nem csavarognak – mondja, és egy lakószobába vezet minket. Edinától, aki nemcsak fejleszt és korrepetál, hanem kollégáihoz hasonlóan a szülőkkel is élénk kapcsolatot tart, úgy hallottam, sikersztori a Jolikáéké, odaadóan és igényesen nevelte a gyermekeit, és tényleg ez igazolódik.

Ezt hallom az asszonytól: – Alexandra összeházasodott Szabolccsal, mindketten keresnek, ott már van kisunoka. Joci a Gáspár András Szakképzési Centrumban építőipari szakmát tanul, és most érettségizik. Rominám most végez a Széchenyiben, cukrásznak ment, érettségizni fog, de mellette dolgozik is. Jázminom most került a pécsi Gandhi-gimnáziumba, öt évre, ösztöndíjjal. Úgy tudom, szépen fejlődik a tanulásban. Mindez nagyon fontos nekem! Én árva voltam, állami gondozásban nevelkedtem. Nem akartam, hogy ők is egyedül legyenek. De azt igen, hogy meglegyen nekik mindenük. Ehhez nagyon sokat kellett dolgoznom. Annál is inkább, mivel a párom füvezett, hét éve elváltak útjaink… Egy visszérműtét után most állok vissza a gyári munkába.

Az, hogy a legkisebb lány, Jázmin, jó tanulmányi eredménye révén a roma nemzetiségi Gandhi-gimnáziumba bejutott, ráadásul saját elhatározásából konfirmált is, talán meg sem valósul, ha 2017-ben nem hal meg pár naposan Joli legkésőbb született gyermeke. A református hitoktató az iskolában értesült a nagy családi szomorúságról, és átlátta, átérezte, hogy a temetéshez anyagi segítségre van szükség. A kecskeméti gyülekezet diakóniai bizottsága megadta ehhez a támogatást, de abban is segített, hogy a gyászban búskomorrá váló és a tanulásban emiatt rosszul teljesítő Jázmin a tanodába kerülhessen. A lánynak így sikerült felzárkóznia a továbbtanuláshoz.

Jolikáék régi parasztháza kezdi fölmondani a szolgálatot. A tető az előszobában négyzetméternyi területen hiányzik, a kémény pedig már vészesen megdőlt. Mégis abban a reménységben van a már nem hit nélkül küzdő édesanya, hogy Isten a lakhatási helyzetre is ad majd valami megoldást.

Megint az utcára lépve egyszer csak ezt halljuk csengő gyerekhangokon: – Áldás-békesség, áldás-békesség! – Három szomszéd cigány gyermek köszönti református módra Edinát, aki hozzájuk is kijár családlátogatásra. Ők is tanodások. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ugyanazon az aszfalton rollerezik és labdázik ez a három apróság, ahol pár napja egy idevalósi drogos megkéselte a társát.

Íme, a jelentősége egy reformátusok által fenntartott tanodának, amely éppen ebből a városrészből toborozza kis védenceit.