Térkép a változásunk útjához

Hogy értsük a könyve címében szereplő változást?
Ha akarjuk, ha nem, a változás az életünk része. Vannak olyan változások, amelyeket észre sem veszünk, mert napról napra, lassan történnek, de vannak olyanok is, amelyek belehasítanak az életünkbe. Ebben a könyvben azzal foglalkoztam, hogy mi történik akkor, amikor én magam szeretnék elérni valamilyen változást az életemben. Úgy is értelmezhetjük a változást, hogy én csinálom, meg úgy is, hogy történik velem. De igazából egyszerre lehet igaz a kettő: Isten tenyerébe kerül az életem, és átvisz akár siralomvölgyeken és mélységeken is, de közben nekem is van dolgom ezzel.

Nem úgy kellene elfogadni magunkat, ahogy vagyunk? Hiszen Isten is úgy szeret minket, nem?
Isten úgy szeret, ahogy vagyunk. De a változás elég komplex dolog az életünkben, és van egy olyan része, amit én a könyvben a harmadik fordulatnak nevezek, ez pedig a szembenézés a saját sötét oldalunkkal. Mindjárt meg is magyarázom, mit értek ez alatt, de egy kicsit messzebbről kezdeném. Amikor még a teológia diplomamunkámat írtam, akkor a megtéréstörténetekkel foglalkoztam. Felkeltette ugyanis a figyelmemet, hogy amikor a kilencvenes években egyházi iskolába jártam, azt láttam, hogy egész évfolyamok térnek meg. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy hol van a titok, mi az a pillanat, amikor megfordulnak a dolgok. Mi a tű foka? Hiába olvastam utána, nem láttam azt, hogy a titkot meg lehetne fejteni. Pár évvel később a szupervizorképzésen is változásokról írtam a diplomamunkámat, most pedig, amikor családterapeutának tanulok, újra szembetaláltam magam a kérdéssel. A sokféle modell összeállt a fejemben egy rendszerré, és a titkot ugyan nem fejtettem meg, de részekre bontottam a nagy elefántot. Minden, életünkben sorsfordító nagy változásban több fordulópont van. Az első a felébredés, amikor beengedem a világomba azt, hogy azon kívül is lehet világ, mint ahogy én eddig értettem. Ezt nem feltétlenül akarom, de ekkor tör be az életembe a gondolat, mert nem biztos, hogy csak úgy lehet látni az életet, ahogy eddig láttam.

Nemcsak a megtérésekre érti ezt, hanem mindenféle változásra?
Ebben a könyvben a megtérések is benne vannak, de az életünk minden nagy változásának ez a forgatókönyve. Az alapmodellem az, amit a hős útjának hívnak. Joseph Campbell még a hetvenes években vallásantropológiával foglalkozott, és ő írta le az ősi monomítoszoknál, hogy melyek azok a lépések, amelyeken egy szereplőnek át kell mennie, hogy valódi hőssé váljon. Erre a kalandra indultam ebben a könyvben, hogy a hős útja mellé odatettem még sok változástörténetet, változási forgatókönyvet, mert ezeken sok generáció, rengeteg elődünk átment már, és nekünk is segíthetnek, hogy tudatosítsuk, hol tartunk, és merre lehet továbbmenni. Ezeket egyesítve jutottam el négy fordulathoz, az első ilyen fordulat a felébredés. Ez sem egy pillanat, mert lehet, hogy ellenállok, nem akarok változni. Sok esetben találkozom lelkigondozói beszélgetésekben azzal, hogy a változás jó, ha a másik csinálja, de nekem ne kelljen. A komfortzóna sokszor nem enged, és vissza akarok oda térni. Úgyhogy van egy fejezet a könyvben, ami erről a fontolgatási időszakról szól, hogy érzem, hogy valami már nem szuszakolható be a régi keretekbe, de még nem tudom, mi is az új, ami felé elindulnék. Egy fejezetet szenteltem azoknak a mentoroknak is, akik ilyenkor át tudnak lökni a határponton, hogy ne maradjunk a kényelmes megszokottban. Ez jöhet ilyen mentorok vagy közvetlenül Isten képében. Ők szurkolnak nekünk, löknek minket tovább, de nekünk kell ezeket a lépcsőket megugrani.

Mi a második fordulópont?
A következő fordulat az elindulás. Amikor nemcsak fejben gondolom végig, hogy mit kellene tenni, hanem lépést teszek a változás felé, egy ismeretlen világba. Sokszor azt látom, hogy az emberek vagy közösségek úgynevezett elsőfokú változásban gondolkodnak, ami azt jelenti, hogy minden maradjon a régi, álljon helyre a béke. Viszont ha valaki átlép ezen és hajlandó mélyebbre menni, ez adhat lehetőséget a másodfokú változásra, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy másképp fogok kijönni az erdőből, mint ahogy bementem. A hős útján ez az a szakasz, amikor bolyong a sötét erdőben, vagy a népmesékben a fiatalnak ki kell lépnie az otthoni házból, és elindul, különböző készségeket sajátít el, segít ennek, tanul attól, megtanulja a kardvívást, csupa olyan dolgot, ami majd segíti később. Ebben a szakaszban meg kell tanulnom elengedni az irányítást, és ez félelmetes. Lehet, hogy éveket töltök az életemnek egy-egy területén azzal, hogy szeretnék változni, mert a test ugyan kész, de a lélek erőtelen. De ha az Isten megsegít, akkor eljuthatok a harmadik fordulatra, ez pedig a szembenézés. Szembenézni azzal, hogy nem biztos, hogy az vagyok, akinek megálmodtam magam. Ez nehéz és fájdalmas dolog, mert mindig védjük a mundér becsületét, és szeretnénk a jó arcunkat mutatni, de eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni azzal, hogy van árnyékom, ami része az életemnek. Az egyházban is sokszor találkozom ezzel a félelemmel, hogy az önismeret veszélyes, és elválaszt Istentől, ha túl sokat nézem a saját életemet. Szerintem pedig az önismeret rendkívül fontos a hit útján való járáshoz, mert a megtérésem is más szintű lesz, ha különböző élethelyzetekben újra meg újra Istenhez kell térnem. De felszínes lesz, ha nem merek mélyre ásni, és nem vallom be magamnak, hogy még mindig van olyan ajtó, amit az Istennek nem engedtem, hogy kinyisson, és magam sem merek oda benézni. Minden fordulat nehéz, de talán a szembenézés a legnehezebb, a mélypont.

A népmesékben, történetekben is majdnem mindig van egy mélypont.
Igen, a népmesékben is szembe kell nézni a sárkánnyal, de ha vesszük például az említett Joseph Campbellt, ő tanácsadó volt a Csillagok háborúja filmek készítésénél. Luke Skywalkernek is szembe kell néznie az apjával, és így a saját örökségével is. Az önmagunkkal való szembenézés során be kell lépnünk egy ajtón, ahol lehet, hogy sötétség van, de ha mégis megtesszük, Isten tenyerébe eshetünk. A könyvben minden fejezetet egy történettel kezdtem el, és a szembenézésnél azt meséltem el, hogy tériszonyos vagyok, de a legjobb barátom és a fiaim egyszer rávettek, hogy elmenjünk canyoningozni a hegyekbe. Ez egy olyan sport, ahol ugrálunk a vízesésekben és patakokban, és úgy megyünk le a hegyről. És volt egy olyan vízesés, ami egy barlangba torkollott, tehát egy sötét lyukba kellett beugrani. Tériszonyosként akkor az jutott eszembe, hogy én ezért még fizettem is. De el kellett hinnem, hogy minden rendben lesz, és le kellett ugrani. Az életben is van, amikor el kell engedni a kötelet és hagyni, hogy az Isten vegye át a kontrollt. Aztán egyszer csak megjelenik a fény. A szembenézés után jöhet el a pillanat, amikor már a sötéten túl vagyunk, elindulhatunk kifelé, és hogy az Isten megadja azt, hogy fény gyúl. Lehet, hogy csak egy gyertyalángnyi, de legalább megvan az irány kifelé. Ez a fejezet szól a reménység szerepéről, ami sokkal fontosabb a változás útján, mint talán azt elsőre gondolnánk, mert ez lesz az, ami erőt ad továbbmenni a legnehezebb fordulaton is.

És hogy ér véget a történet?
Vár még ránk a negyedik fordulat, ami a felülemelkedés. Ez a hősi történetben az az eseménysor, amikor megérkezik a hős, megnyerte az elixírt, és ott a kísértés, hogy megtartsa magának. Ezért én harcoltam, én dolgoztam, ez az enyém, én akarom élvezni a gyümölcseit. És ott a kihívás, hogy meg tudom-e lépni azt, hogy átadom, amit megszereztem. Ez a saját egónkon való felülemelkedést jelenti, hogy a közösség hasznára lesz-e mindaz, amit megszereztem és elértem. Mert egy szereplő akkor lesz igazán hős, hogyha amit ő elért, az a közösség javára van. A monomítoszokban a hős visszatér oda, ahonnan indult, de már két világ mestere: ismeri azt, ahonnan indult, de már pár kapun túl van, és új világ nyílik előtte. Ez egyfajta bölcsesség, amire hív minket az Isten, hogy fölül tudjunk emelkedni a saját hozott, kapott, szerzett mintáinkon és berögződéseinken.

Amikor az ember azt mérlegeli, hogy kell-e változnom, akkor hol van a határ a fontolgatás, reális értékelés és az önmarcangolás, önostorozás között?
A változásokban fontos, hogy egy másik fél, Isten vagy másik ember adjon visszajelzéseket. Szükségünk van arra, hogy megosszuk a küzdelmeinket. Ha azt érzem, hogy keresem az utam, ezt jó, ha Isten előtt imádságban teszem, de jó, ha vannak ebben társaim is. Két fejezet is foglalkozik ezzel, az egyik a mentorok szerepével, akik már valamiben előttünk járnak, mutathatnak lépéseket, visszajelezhetnek, és van egy fejezet, amely a támogató hálózatokról szól, a szövetségeseinkről, ellenségeinkről az úton, ha mesebeli metaforánál maradunk. Lehet, hogy egyedül nem tudom eldönteni, hogy ez már önmarcangolás, és már sok lesz ebből, vagy éppen még mindig hív az Úr arra, hogy tovább kell lendülnöm és mennem. De nem olyan egyszerű megtalálni ehhez azokat a hiteles vezetőket, akik tudnak segíteni, amikor az életünk valamelyik területén változáson megyünk át. A Gyökössy Intézet vezetésével pár éve volt egy kutatás lelkészek körében, amelyet több mint nyolcszázötven lelkész töltött ki, és abban volt egy kérdés, hogy szükségük van-e a református lelkészeknek lelki vezetőre. A válaszadók ötöde körülbelül azt mondta, hogy van embere, akivel megoszthatja a gondjait, kérdéseit, ötöde azt, hogy nem kell neki lelki vezető, a többiek nagy része pedig azt mondta, hogy nincs, de kellene. Ne csak én legyek valakinek az embere, hanem az a jó, ha nekem is vannak embereim, akik szurkolnak, támogatnak a fordulatokban! Persze az ellendrukkereknek is van szerepe, mert ők lehet, hogy újabb tettekre sarkallnak.

Bő irodalma van ma az önfejlesztésnek, fejlődésnek. Miben más ez a könyv, mint a hasonló kiadványok?
Minden könyvnél jó, ha van egy elképzelt olvasó, akinek készül. Az előző könyvemet a gyülekezetem tagjainak írtam, ez viszont azért különleges, mert olvasóként saját magamat képzeltem el húszévesen, meg a gyerekeimet és az egyetemi hallgatóimat. Eredetileg úgy gondoltam, a felnőtté válás forgatókönyvét írom meg, de mire elkészült a könyv, kiderült, hogy bár ez a felnőtté válás forgatókönyve is, de életünknek sok területe van, ahol felelősséget kell vállalnunk és felnőtté kell válnunk. Nemcsak a húszéveseké a változás lehetősége, hanem minden korosztályé. Törekedtem rá, hogy ne kánaáni nyelven írjam a könyvet, hanem úgy, hogy olyanok is értsék, akik talán távolabb állnak a keresztyén hittől, de nyitottak rá. Tehát nem a keresztyén terminológiával, nyelvvel indul a könyv, de elérkezik oda. A fordulatokban ott van az, aki én vagyok: egy hívő ember, és ezért egy bizonyságtétellé is válik a könyv.

A címben azt olvassuk, hogy kalauz, de közben számos jegyzetet, hivatkozást tartalmaz. Ez szakkönyv vagy könnyed ismeretterjesztés?
Ez lényegében egy tankönyv. Amikor professzor lettem, nagy kérdés volt számomra, hogy hogyan akarok írni. Megtaláltam az elmúlt pár évben a tudományos esszé műfaját, ami azt jelenti, hogy nem az a tudományos könyv, ahol felsorakoztatok minden véleményt, ütköztetem őket és megpróbálom a lehető legjobb megoldást megmutatni, hanem egy útra hívom az olvasót. Nem szállok vitába mindenféle elmélettel, hanem egy-egy gondolati ív mentén haladok, de mindemögött sok kutatás és eredmény van. Fontosnak tartottam, hogy tudományosan megalapozott legyen, ugyanakkor jól olvasható. A bátyám mondta, hogy egyszer elolvasta egyben, utána meg elkezdte még egyszer, és részenként olvasta. Ezt a könyvet nem jó egyszerre egy ültő helyben elolvasni, hanem párbeszédbe kell kerülni a könyvvel, és hagyni, hogy hasson rám.

Tankönyvnek nevezi, miért döntött mégis úgy, hogy egy történetet állít a középpontba?
Fontos szerepe van a mentális képeknek. Az előző könyvemben egy kertes ház metaforáján át kalauzoltam az olvasót. Szeretem, ha egy könyvben van egy térképünk arról, hogy hol tartunk. Ezért választottam ehhez a hős útját, hogy bármelyik fejezetben kalandozom éppen a könyvben, tudjam, hol járok a nagy egészben. Erre jók ezek a mentális képek. Kicsit olyan ez, mint amikor felnézünk a csillagos égre, és látjuk azokat a formákat, amelyekbe elődeink összeállították a csillagok képeit, és ha egymással beszélgetünk, akkor tudjuk, melyikről van szó és merre járunk. Ez a könyv egy ilyen térképet, forgatókönyvet próbál adni a változásokhoz.