Több mint betegség elleni küzdelem

Tavaly emlékeztek meg arról, hogy az 1800-as években felfedezték a lepra kórokozóját, két évvel ezelőtt pedig azt ünnepelték, hogy már húsz esztendeje gyógyítható is a betegség. Idén kettős évfordulónak örvend a kór elleni küzdelem: százötven esztendős a Nemzetközi és ötvenéves a Magyar Lepramisszió. De épp hét évtizede annak is, hogy Raoul Follereau francia újságíró kezdeményezésére január utolsó vasárnapján hívják fel világszerte a figyelmet a leprával fertőzött emberekre.

– Ez a misszió imádságban született, abban ringott a bölcsője, és a fohász ereje tartja meg – hangsúlyozza Riskóné Fazekas Márta mind az ír Wellesley Bailey, mind Dobos Károly missziós lelkületével kapcsolatban. Az elkötelezettség azóta sokakat bevont a szolgálatba. – A lehető legtartalmasabban szeretnénk megünnepelni az évfordulókat, számos eseményünk lesz országszerte, ezekről majd hírt is adunk. Az év első felében a nemzetközi szervezet lesz a figyelmünk középpontjában, és az év második felében összpontosítunk erősebben a magyar szervezetre és munkára – tájékoztat jubileumi terveikről.

A hősidőket jellemző fáslikötést más segítség váltotta fel. – Az engedelmesség útja az, hogy amint a szükség változik, úgy módosul a lepramisszió munkája is. A hetvenes évek nehézségei között Dobos Károly felismerte, hogyan lehet többeket mozgósítani emberbaráti segítségre. Akkor az imádság és a fásli volt a válasz. Ezek a korabeli Magyarországon, a lehetőségek maximumát jelentették. Már harminc évvel ezelőtt is, amikor én vettem át a missziót, kerestük a lehetőségek teljességét. Olyan szervezetet állítottunk fel, amely megfelel a nagyvilágban végzett lepramisszió követelményeinek, hiszen különutasként nem sokra lehet menni. Ez az én „harmadik gyermekem”. A mai segítés módszere összetett: a lepra okainak és következményeinek megszüntetésén dolgozunk – hívja fel a figyelmet Riskóné Fazekas Márta.

– A betegség több mint egy fertőzés, amelyet antibiotikumokkal meggyógyítunk. A kiváltó okok megszüntetése fejlesztési tevékenységet igényel. Részt veszünk azokban a projektekben, amelyek tiszta ivóvizet, elfogadható higiénés körülményeket biztosítanak. Kongóban illemhelyeket és kutakat építünk. Emellett a mélyszegénység, túlzsúfoltság, munkanélküliség is az okok között szerepel, ezért szívügyünk az oktatási program, hiszen az írástudatlan tömegek termelik ki vagy termelik újra a többi között a leprabetegséget is. Bangladesben háromszáz kisgyerek oktatását végezzük. Helybe visszük a segítséget, ráadásul a helyiek megvalósításában – mutatja be a lepramisszió tevékenységét.

A következmények megszüntetését pedig a testi, lelki, anyagi ellehetetlenülés gátolja Mianmarban, Kongóban, Indiában, Bangladesben. – A missziónak óriási többlete a puszta egészségügyi tevékenységhez képest, hogy nem a diagnózissal kezdődik, és nem a gyógyulttá nyilvánítással fejeződik be. Akár életük végéig segítjük azokat, akik a látókörünkbe kerültek – hangsúlyozza Riskóné Fazekas Márta. Ahogy mondja, Jézus nyomdokán járnak ezekkel a törekvésekkel, aki nemcsak betegséget kezelt, hanem jogilag is rehabilitálta és lelkileg is integrálta az embereket. Márta megtapasztalta, hogy Isten tudatosan használja a missziót az evangélium hirdetésében, olyan országokban tevékenykedhetnek, ahol különben üldözik a keresztyéneket. – Erre emberi magyarázat nincs, csak isteni. Nem a testi gyógyítás az elsődleges feladat, hanem hogy általa az evangélium eljuthat oda, ahova máshogyan nem – mondja.

Hogy mennyien leprabetegek világszerte, nagyon nehéz megválaszolni. Ennél könnyebben számosítható kórok becslésével is küzd a világszervezet. A lepra pedig a legmélyebben lévő néprétegeket sújtja, azokat, akikről nemcsak a statisztikák nem szólnak, de akár személyazonosságuk sincsen.

– Csak a diagnózisok számát ismerjük, és minél több lesz a szűrés, annál több a diagnózis. Hiába sikerül szerfölött gyorsan meggyógyítani a betegeket, rohamosan nő a diagnózisok száma, mert a WHO elkezdte a szisztematikus szűrést. 2035-re szeretnénk elérni, hogy ne legyen új diagnózis, ne váljon mozgássérültté lepra miatt újabb ember, és senkit ne érjen hátrány, megbélyegzés a kór miatt. Messze vagyunk ettől, de lényegesek a célok – vázolja terveiket.

Riskóné Fazekas Márta úgy látja, a missziós munkában legalább akkora feladat idehaza érzékenyíteni, mint külföldön kutat fúrni, oktatni és gyógyítani. – Sokan elintézik a rászorulókat annyival, hogy az ő hibájuk, hogy ilyen helyzetbe jutottak: dolgozni kellene vagy megszervezni az országukat, nem pedig segítségre várni. Ilyen cinikus megjegyzést könnyű tenni. Nemrég mi is megéltük, hogy a kórokozó nem válogat, nem aszerint működik, hogy milyenek a körülményeink, vagy mennyire vagyunk tisztességes emberek. A törékenységünkről nagy tanulságot adott a járvány – jegyezte meg. Emlékeztetett arra, hogy az a fajta állami gondviselés, amely számunkra a tb vagy a közoktatás, a világ nagyobb részén ismeretlen. Ha ott valaki beteg lesz, akkor vagy meggyógyul, vagy meghal, de segítségre nem számíthat. – Sokan mondják, hogy még az utcáig se kell menni, mert a lépcsőházban is van nagyon sok rászoruló. Az a tapasztalatom, hogy ők a lépcsőházi rászorulón – meg egyébként senkin – sem segítenek – állapítja meg. Az a véleménye erről: először mindenkinek magának kell megharcolnia, hogy hogyan viszonyul az adományozáshoz.

– Az is lehet válasz, hogy én nem tudok segíteni senkin, az is, hogy a közeli koldus kalapjába teszek időnként aprópénzt, meg az, hogy az emberiséget egynek látom. És úgy tekintek a borneói kisgyerekre, hogy az én gyerekem is lehetne, és én is születhettem volna oda, vagy ő is ide. Amikor a leprával érintett területeken járok, mindig elszorul a szívem: bármelyik utcagyerek lehetne Nobel-díjas, mert biztosan sokuknak adott Isten olyan képességeket, amelyek sosem fognak napvilágra jutni. De jó lenne mégis látni, mi lehet belőlük. Aki ennek az ízére rákap, azt hajtani fogja, hogy de jó lenne mindenkin segíteni. Teréz anya azt mondta: ha fájlalod, hogy nem tudod megoldani a világ sorsát, akkor oldd meg egy emberét! – árulja el motivációját. Az ürügykeresőkre visszatérve emlékeztet: a kommunizmus nehéz éveiben a holland meg svájci keresztyének nem azt mondták, hogy ez a magyarok belügye, meg hogy rosszul politizáltak, és oldják meg ők. És nem az „okosságot” fújták, hanem számolatlanul adták a segítséget.

Minden szokásos lerázó érv ellenében azonban csak jókat tud mondani arról, mennyi nagylelkű magyar ember van. Úgy tartja, nélkülözhetetlen is a bizalmukat meghálálni azzal, hogy a misszió becsületes, egy fillér sem kerül más célra az adományokból, mint ahova szánták. – Mivel ezek mérhetetlenül szegény országok, a lepramisszió világában a magyar forint nagyon kemény valutának számít. Egy beteg meggyógyítása körülbelül nyolc-tíz ezer forint. Ebből kapja meg azt a gyógyszert és ellátást, amely kitisztítja a szervezetéből a fertőzést. Akinek már a kezét, a lábfejét deformálta a kór, 35-40 ezer forintból tudják helyrehozni, hogy visszakapja a munkaképességét. Egy kis egészséges vályogház, hogy ne tehéntrágyából döngöljék maguknak, 120-150 ezer forintba kerül. Egy néhány száz fős falu vízvezetékének a kialakítása 300-400 ezerbe – avat be a segítés részleteibe. De a számokon túl szerinte messze több motivációnk lehet a segítésre. – Számomra az is cél, hogy annyival kevesebbet foglalkozzam önmagammal, inkább a világ ügyéhez járuljak hozzá. Az elhunyt támogatóink szeretteinek le szoktam írni: édesanyjuk, édesapjuk a világ jobbá formálásához járult hozzá, és ahhoz is, hogy visszaállítsuk a megroppant istenképűséget. Ennek bárki részese lehet, nincs olyan kicsi cselekvés, amivel ne járulhatna hozzá – hívja fel a figyelmet személyes felelősségünkre.