Szülőként az egyik legnagyobb próbatétel, hogy gyermekeink rendesen táplálkozzanak. Lényegében „szemetet” akarnak enni. Amikor pedig elérik a tizenéves kort, a kedvenc ételük nem a főzelék vagy a brokkoli, hanem a McDonald’s-féle sült krumpli és a hamburger. Amikor pedig középiskolába kezdenek járni, a mindennapi chips és csokoládé teljesen természetes. Be kell vallanom, én is szeretem ezeket az ételeket. Édesszájú lévén képes vagyok bármilyen mennyiségű finomságot elfogyasztani. Mivel azonban vannak gyermekeim, próbálok odafigyelni a bevitt étel minőségére és a lehetőségekhez képest jól táplálkozni.
Ebben a világban mi, keresztyének nagyon sok „szemetet” megeszünk, amiről a világ azt mondja, hogy finom. Mocskos szórakozást tesz elénk a moziban vagy a számítógép és a telefon képernyőjére, és azt mondja nekünk, ez valójában nagyon jó. Mi pedig fogyasztjuk. Az internet útján a kísértések garmadája válik elérhetővé számunkra, miközben minden azt súgja nekünk: ülj le az asztalhoz, és csak élvezd!
Hatalmas bennünk a küzdelem, hogy ne együnk meg mindenféle mocskot és egészségtelen táplálékot. Pedig a világ folyamatosan azt sugallja, hogy nincs ezzel semmi probléma. Jézus azonban a következőket mondja: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6) Keresztyén emberek is, sokszor látom, a „lelki” éhséget gyakran azzal csillapítják, amit a világ kínál. A Szentírásban is számos példát látunk ezekre. Gondoljunk csak a Józsué könyvében szereplő Ákánra, aki Jerikó aranyaira és ezüstjeire vágyott, miután Izráel elfoglalta a várost, ezzel altatta el a „lelki” éhségét. Lót felesége visszafordult menekülés közben, hogy megnézze Szodomát és mindazt, amit hátrahagyott, még azután is, hogy Isten angyala figyelmeztette őket.
Miért van az, hogy nem éhezzük és szomjazzuk Isten igazságát? Ha egy étteremben elfogyasztunk egy kétfogásos menüt, majd a pincér újra megjelenik ugyanennyi mennyiségű ennivalóval, valószínűleg visszautasítjuk, hiszen már jóllaktunk. Ugyanígy nem fogunk éhezni és szomjazni az igazságra, ha tele vagyunk a világ dolgaival. Hiába hallottuk már olyan sokszor, és tudjuk, hogy nem töltik meg a szívünket, mégis elfeledkezünk róla.
Pár évvel ezelőtt vettünk egy kis parasztházat vidéken, életünk első saját ingatlanát, a feleségemmel. Azt reméltük, hogy majd örvendezést és boldogságot hoz az életünkbe. Tervezgettük, hogyan rendezzük be, milyen jókat pihenünk ott nyáron. Azóta eltelt néhány hónap, de még mindig nem kezdtük el a munkálatokat. A lelkesedés alábbhagyott, és amitől azt vártuk, hogy beteljesít minket, ott áll üresen. Emlékszem életem első autójára, biztos voltam benne, hogy hatalmas örömet fog szerezni. Vigyáztam rá, többször kitakarítottam, hogy szép legyen azoknak, akik majd utaznak benne, és persze elmondhassák, hogy milyen ügyesen tisztán tartom a járművet. Született két gyermekünk, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb felfordulás és a legkevesebb tisztaság maradjon utánuk az autóban. Kénytelen voltam elfogadni, jelenleg nem az a legfontosabb kérdés, hogy tökéletes rend uralkodjon a járműben (természetesen nekem sincs kedvem kétnaponta takarítani a gyerekek után). Amitől derűs életérzés átélését feltételeztem, ott áll az utcán parkolásból eredő karcolásokkal, és belül úgy néz ki, mint egy gyerekszoba, ahol egy hónapja nem tettek rendet.
A világ igyekszik csillapítani a „lelki” éhségünket különféle kísértésekkel, de soha nem tudja pótolni azt, amit Urunk akar adni nekünk. Mégis újra és újra felkelti az érdeklődésünket a sok földi izgalom, és azt hisszük, hogy majd a következő az igazi beteljesülésünket fogja eredményezni. Jézus ezzel szemben a következőt mondja: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!