Van valami a levegőben – lelki utam a Csillagponton

Hétfő reggel nyolc óra. Hamarosan indulnom kell. Vajon mindent bepakoltam, amire szükségem lesz? Lássuk csak: jegyzetfüzet, mobiltelefon, töltők, laptop, diktafon, mikrofon, fejhallgató, Bibliaolvasó kalauz, ruhanemű, egy nyári ing, tisztálkodási szerek. Igen, azt hiszem, hogy minden a táskában. De vajon a szívem is elkészült? Ezzel a kérdéssel a fejemben szálltam fel a vonatra, úton Zánka felé. A Csillagpont fesztivál programját böngészve éreztem, hogy ez a hét más lesz, mint a többi, és nem tévedtem.

Átnéztem még egyszer a programkínálatot, készítettem napi lebontású jegyzeteket, miközben megszólalt a gépi hang: „Zánka-Erzsébettábor” következik!“ Az állomás hamar megtelt élettel – hátizsákos fiatalokkal, guruló bőröndökkel. A cél közös: néhány perces séta után máris megjelent előttünk az „Isten hozott!” felirat, Csillagpont fesztivál.

Az első nap a beköltözés és a logisztikai egyeztetések jegyében telt. Az esti megnyitón már több ezren gyűltünk össze a nagyszínpadnál, majd a Halott Pénz energiával teli koncertje zárta az estét. Már ekkor érezhető volt, hogy valami különleges történik itt, ahogy a Halott Pénz megénekelte: „van valami a levegőben” itt, a Csillagponton.

Másnap reggel meglepődtem, hogy a korai óra ellenére a fiatalok lelkesen és jókedvűen vettek részt a reggeli istentiszteleten. A fesztivál minden napját ezek az áhítatok keretezték, reggel és este. A délelőtti szabad sávban feltérképeztem a környéket – csaknem harminc programhelyszín, több mint százféle lehetőség várt mindenkire.

Rendszerint az ebédidő után, péntekig minden délután szabad programok közül lehetett válogatni, így mindenki megtalálhatta az érdeklődési körének megfelelőt. A programkavalkádból nekem kedden a Hogyvagykör? című beszélgetéssorozat egyik „állomása” jutott, itt minden nap egy-egy izgalmas témában lehetett találkozni ismert személyekkel, akiknek a szakmai mellett az emberi, lelki oldalát is megismerhették az érdeklődők. Ezen a napon rögtön két ilyen beszélgetés is volt, én a Rakonczay Gábor kétszeres Guiness-világrekorder és hatszoros óceánátkelő hajós, extrém sportolóval folytatott pódiumbeszélgetést választottam.

Egy sikeres sportoló általában egyfajta példaképként áll a többiek előtt, Rakonczay Gábor maga is hiteles képet mutat magáról. Éppen ezért az előadás után arra voltam kíváncsi, szerinte mi lehet az, ami segíthet a fiataloknak az útkeresésben, illetve abban, hogy rájöjjenek, mire vannak teremtve. Ezt először a félelem – bátorság – szorongás háromszög segítségével fejtette ki. Szerinte a félelem nem ellenség, hanem figyelmeztető jel, ami fejlődésre ösztönöz, a bátorság nem velünk született adottság, hanem tanulható erő, míg szorongani akkor kezdünk, ha nem merünk elindulni.

Rakonczay Gábor elmondta, hogyan veszítette el – majd találta meg újra – a hitét egy hajóbalesetet követően. 2012-ben nemcsak a hajó süllyedt el majdnem, hanem addigi meggyőződései is. De ez az összeomlás egy új építkezés kezdete is lett számára: új hit, új alapok, új célok születtek benne.

A mai fiatalokat foglalkoztató keresés, útkeresés kérdésével összefüggésben szerinte a legnagyobb akadály az, hogy túl sok irreleváns információ körül forognak a gondolataink, és ezek elvonják a figyelmet a valódi kérdésekről. A kereséshez tér és csend szükséges, egy olyan belső tisztaság, amit nem lehet rohanva vagy az információáradatban görgetve elérni.

Rakonczay Gábor ma már nem keresi a túlélés határán egyensúlyozó kihívásokat. Mint elmondta, a „vagy túléljük, vagy nem” típusú expedíciók ideje lejárt. A tizennyolc évnyi extrém kihívásra ma már úgy tekint, mint egy szilárd alapkőre, amire fel lehet építeni a következő életszakaszt, kevesebb kockázattal, de ugyanazzal az elhivatottsággal.

Amikor elbúcsúztunk, egy gondolat sokáig velem maradt: „hit nélkül az ember súlytalan”. Mert nemcsak teljesítményekről szólt, hanem arról, hogyan lehet embernek maradni, kapaszkodót találni és úgy haladni előre, hogy közben ne csak célokat érjünk el, hanem Isten vezetésével magunkra is rátaláljunk.

A fesztivál gazdag programkínálatában mindenki megtalálhatta, amit keresett: imasátor, e-sport, kalandpark vagy éppen a lehetőségek piaca, ahol református szervezetek készültek különféle interaktív programokkal.

Akik pedig még este is bírták szusszal, őket kedden a 2016-ban alakult Platon Karataev indie folk, posztrock zenekar pezsdítette fel.

A napok teltével egyre inkább kialakult a fesztivál sajátos ritmusa, amelyben a lelki és közösségi élmények váltakoztak. Szerdán a kissé borongós, esős hajnal után a nagyszínpadon ezúttal Harmathy Balázs, a Református Fiatalok Szövetségének igazgatója hirdette az Igét, Liverpool mezben állt a mikrofon mögé. Hamar kiderült, hogy ez nem a véletlen műve. Nemcsak tanítást kaptunk, hanem egy történetté szőtt vallomást. Dávid és Góliát történetét, de nem bibliaórás stílusban, hanem úgy, mintha a saját életünkről lenne szó. Arról a titkos vágyról is szó esett, hogy bárcsak lenne valaki, aki mellénk áll, amikor úgy érezzük, hogy nehéz. De volt és van is valaki! Dávid mellett és mellettünk is. Mert, ahogy Harmathy Balázs mondta, Jézus a jó pásztor. Aki nemcsak vezet, hanem az életét is adta értünk. És ha valaki ennyire szeret, abban érdemes bízni. A Liverpool szurkolói azt éneklik: „You'll never walk alone” (magyarul: sosem jársz egyedül). – Ha Jézussal jársz, ez valóban igaz. Soha nem vagy egyedül! – tette hozzá az igehirdető.

Mivel ezekben a napokban közeleg az egyetemi felvételi ponthatárok kihirdetése, délután úgy döntöttem, hogy ideje ellátogatnom a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Chill Zone nevű sátrába, ahol egy izgalmas előadással várták az érdeklődő fiatalokat: „Z generáció és alfák a felsőoktatásban – régi és új értékek”. Kapva kaptam az alkalmon, és még az előadás előtt beszélgettem Tolnai Ágnessel, a KRE Pedagógiai Karának dékánhelyettesével, aki pontosan tudja, mit jelent évről évre új generációkat fogadni. – Nemcsak statisztikailag mások ezek a hallgatók, hanem mentalitásban, motivációban, kommunikációban is más pályán mozognak, mint akiket tíz vagy akár csak öt évvel ezelőtt tanítottunk. És ez nem panasz, ez tény, és egyúttal kihívás is, amelyhez az oktatónak ugyanúgy alkalmazkodnia kell, mint a diáknak a rendszerhez – összegezte gondolatait arra a kérdésemre válaszolva, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a hazai felsőoktatási intézményeknek a két új generációra való tekintettel.

Az első félévek, mint mondta, gyakran nem az oktatásról szólnak, hanem a ráhangolódásról. Minden csoport más nyelvet beszél és más közös hangot kíván. A dékánhelyettessel beszélgettünk a levegőért kapkodó elsőévesekről, akik a középiskolás biztonságot keresik az egyetemi világban, és a levelező hallgatókról, akik munkatársként ülnek be az órákra, tudva, hogy az idejük a legdrágább taneszközük. Ő úgy látja: ma már nem elég tanítani – pásztorolni is kell. Bár ez a szó egyházi közegben mást is jelenthet, itt egyszerre volt benne a figyelem, a jelenlét és a gondoskodás. Az analóg gondolkodás újraértékelése is kiemelt feladat szerinte: a digitalizáció nem ellenség, de az emberi dimenzió megőrzése kulcsfontosságú.

Ami engem mélyen megérintett ebben a beszélgetésben, az nem pusztán az, amit Tolnai Ágnes mondott, hanem ahogyan: őszintén és hitelesen gondolkodva az oktatásról. A beszélgetést követően az oktatói énem is rezonált az elhangzottakkal, de sok időm nem jutott a töprengésre, hiszen az esti istentisztelet, majd a Bagossy Brothers Company koncertje várt rám és a több ezer fesztiválozóra egyaránt.

Csütörtök reggel Krisztován Márton lelkész vezetett végig minket azon, hogy döntéseinkben hogyan lehet jelen Isten – még akkor is, ha néha bizonytalanok vagyunk. A fesztivál mottója, a „Lélegezz fel!” itt mélyebb értelmet nyert: nemcsak egy felsóhajtás, hanem egy Isten felé forduló mozdulat.

A központi üzenetét – amely szerint az élet, a hit, a követés nem sodródás, hanem tudatos odafordulás Krisztushoz – sokan magukkal vihették, és tovább beszélhettek róla a kiscsoportos foglalkozásokon. Én pedig siettem egy újabb interjúra, miközben a fesztivál mottóján töprengtem a saját életemre vonatkoztatva.

Ez a mottó – „Lélegezz fel!” – ugyanis szinte minden csillagpontos pillanatban visszaköszönt, de talán egyik beszélgetés során sem öltött olyan mély, tartalmi alakot, mint amikor Püski Gáborral, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség ifjúsági beosztott lelkipásztorával ültem le beszélgetni.

Már az első mondataiban világossá tette: ez a fellélegzés több mint egy lazítás vagy megkönnyebbülés – ez egy Isten felé fordulás. Püski Gábornak a fiatalokkal való kapcsolódás nem teológiai feladvány, hanem jelenlét kérdése. Újra és újra hangsúlyozta: időt kell rájuk szánni. A mai fiatalok ugyanúgy nyitottak, mondta, csak el kell nyernünk a bizalmukat. Ő pedig hisz abban, hogy ha valaki kíváncsi rájuk és hiteles keresztyén életet él, akkor megszületik a párbeszéd.

Szóba került a szorongás is és ezzel együtt az a túlingerelt világ, amiben a fiatalok nap mint nap próbálnak eligazodni. Az ifjúsági lelkész nem a „bezzeg a mi időnkben” hozzáállásban hisz, hanem abban, hogy segítenünk kell nekik kiszűrni az értékeset a zajból. Hogy visszataláljanak a gyökerekhez, és közösségben, elfogadó légkörben legyen lehetőségük fellélegezni, keresni és formálódni.

Külön kiemelte az általuk működtetett Láthatatlan Színház élményét, ahol a résztvevők Péter szemszögéből élhetik át Jézus történetét, bekötött szemmel, vezetve, saját lelki utat bejárva. Az itt megtapasztalt személyes hatások különleges élményt nyújtottak a szolgáló csapatnak is.

A beszélgetés végén szó esett arról, mit visznek innen haza a fiatalok. A lelkész válasza meglepően személyes volt: saját csapatából hozott példát, ahol voltak, akik a strandolás helyett a lelki alkalmat választották. Ez mutatja, mondta mosolyogva, hogy valódi, mély hatásban lehet részük, amit talán nehéz szavakkal visszaadni, de annál inkább érezhető a szemekben, a gesztusokban, a csendekben. Szerinte nem túlzás azt állítani, hogy vannak, akik innen új emberként indulnak haza. Mert még ha csak bulizni is jöttek, a találkozások, a közösség, az Ige és az őszinte odafigyelés olyan tereket nyit bennük, ahol elkezdődhet valami több, valami mélyebb.

Püski Gábor gondolatai és jelenléte egyértelművé tették számomra, hogy a „Lélegezz fel!” nem csupán egy fesztiválmottó. Ez egy lelki hívás, ami mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy az igazi fellélegzés akkor történik meg, amikor Isten felé fordulunk, és közben egymás felé is nyitunk.

Még az ebédidő előtt sikerült leülnöm beszélgetni négy debreceni fiatallal, kíváncsi voltam, a fesztivál célközönségeként ők miként élik meg ezeket a napokat.

Csenge negyedik alkalommal vett részt a fesztiválon, második éve önkéntesként. Elmondása szerint a Csillagpont neki egy élményt jelent, de nem csupán a programok vagy találkozások miatt, hanem azért, mert jó látni, ahogy egy történet, amit végigvisznek a Láthatatlan Színházban, megérinti, sőt néha könnyeket is fakaszt egy-egy résztvevőnél. Csenge hitvallása egyszerű és tiszta: – Soha nem vagyok egyedül, mert Isten mindig ott van, ha más nincs is.

Az élmény mélységéről beszélt Borka is, aki először szolgált idén, de harmadik alkalommal vett részt a fesztiválon. Elmondása szerint különleges látni, ahogy valaki meghatódik egy történet végén, és érezni, hogy ez a szolgálat valóban elér valamit az emberekben. Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnia, mit jelent számára a Csillagpont, akkor az nem más, mint fellélegzés: kiszakadás a hétköznapokból, valamint az értékek újrafelfedezése egy elfogadó közegben.

Levi és Béci idén első alkalommal csatlakoztak a Csillagponthoz, de mindketten olyan természetességgel beszéltek róla, mintha régóta a közösség részesei lennének. Levi a kérdésemre válaszolva úgy fogalmazott, hogy a Csillagpont neki egyenlő Isten jelenlétével. Bár programokra nem sok ideje jutott a szolgálat miatt, a találkozások és az igei alkalmak máris mély hatással voltak rá. – A hitem nem kedv kérdése, hanem meggyőződés. Akkor is keresem Istent, amikor nem érzem a kedvet hozzá, mert tudom, hogy az életem csak vele teljes – hangsúlyozta.

Béci, akit természetközeli lelkület jellemez, szintén a színházi szolgálat révén csatlakozott a fesztiválhoz. Számára a „Lélegezz fel!” mottó szó szerint is működik: – Sokszor csak ki kell menni a természetbe imádkozni, és ott találom meg a megoldást – fogalmazott. Neki a Csillagpont közösségépítést jelent. Nem csupán az ismerkedésre gondolt, hanem arra a belső építkezésre, amit az itt megélt közös szolgálat ad: önmagukkal, egymással és Istennel kapcsolatban.

Ahogy a négy debreceni fiatallal beszélgettem, újra és újra az a gondolat tért vissza bennem, hogy ezek nem „csak” fiatalok, hanem valóban komolyan gondolkodó, mélyen hívő emberek. A szavaikban ott volt a keresés, a szolgálat öröme és a felelősség.

A péntek reggel a Sófár zenekar dicsőítésével kezdődött, majd Margitics János, a beregszászi fiatalok lelkipásztora úgy hirdette az Igét, hogy az nem került ki sem fájdalmat, sem bizonytalanságot. – Rendezetlen, fáradt, szétszórt – lehet ilyen ember is csoda? – tette fel a kérdést, és őszinte szavai sokunkban a saját kérdéseinket szólaltatták meg. A háborús valóságból érkezett lelkész egyszerre hozott terhet és reményt.

A nap folytatásaként a Multicsarnokban Fogy-e a levegő? címmel egyházi kihívásokról szólt a Colloquium Iuvenum beszélgetése. Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes megfogalmazása találó volt: az egyház peremlétben él – de ez nem a vég, hanem a hitelesség lehetősége.

A fejemben még ott zsongtak az egyház jövőjéről szóló mondatok, de éreztem, hogy most valami könnyedebbre van szükségem. Így jutottam el a szomszédos színházterembe, ahol először azon töprengtem, hogy milyen híres énekes, színész, netalán sportoló érkezik, hogy szinte tömve vannak a sorok, aztán a program alapján rájöttem, hogy sokan azért jöttek, hogy megtapasztalják azt, hogy milyen helye van a stand-up műfajnak a Csillagponton. Nagy István Zoltán lelkipásztor – vagy ahogy sokan ismerik, Sumo – készült fellépni a színpadra, hogy megmutassa, a humor is az élet része.

A Nevetni isteni dolog! című stand-up nem csupán poénok sorozata volt, hanem egy mélyen emberi, szeretetteljes bizonyságtétel, amolyan nevetve sírós, őszinte üzenet. Sumo családi történeteivel, öniróniával átszőtt megjegyzéseivel végül ugyanoda érkeztünk, ahová a Colloquium Iuvenum által szervezett beszélgetés is vezetett: az élő hithez. Csak most nem statisztikával és teológiai fogalmakkal, hanem mosollyal, fotókkal és egy-egy találó szófordulattal. Hazavihető, meleg szívű üzenet volt ez: Istennek valóban van humora, és a nevetés is lehet lelki gyógyír.

Este, az ünnepi istentisztelet alatt az erdélyi CrossYounity dicsőítésével és Pálfalvi Viola igehirdetésével zárult a nap. Amikor közösen tapsoltunk csaknem háromezer-ötszázan, hirtelen megértettem, mit jelent az, hogy egy közösség együtt mozdul Isten Lelkével. A hálaadás, a CSP Band dicsőítése és az ifjúság szolgálatának éve ünnepi pillanatai egyaránt megerősítettek abban, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy amit itt átéltünk, az nem ér véget a fesztivállal. Ezt követően a hazai keresztyén hip-hop műfaj egyik meghatározó szereplője, Tibes, majd a brit LZ7 együttes tette feledhetetlenné a Csillagpont utolsó estéjét.

A szombat keserédes hangulatú volt, kissé csendesebb, letisztultabb, mintha mindenki érezte volna, hogy valami véget ér, de közben valami el is kezdődik. Helyet kerestem a nagyszínpad előtti téren. Az úrvacsorás istentisztelet alatt nemcsak kenyeret és bort vettünk magunkhoz, hanem mindannyian közelebb kerültünk valamihez, ami több mint közösség: Isten jelenlétéhez.

A záróvideóval felidézett pillanatok engem is visszaemlékezésre késztettek: az indulásom pillanatától a helyszínre való érkezésen át egészen a napi élményekig.

Ahogy a vasútállomás felé vettem az irányt a látható és láthatatlan csomagjaimmal, egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy dalt dúdolok: