Lassan lenyomtam a jéghideg kilincset, noha tudatában voltam, hogy a kintről betóduló csípős levegő pillanatok alatt lehűti majd a kicsi, gondosan átfűtött lakást. A küszöbre lépve, nyitott ajtónál hallgattam a belvárosi bérház falai közé lopózó, ismeretlen irányokból érkező neszeket.
Átlagos vasárnap volt. Pár perccel ezelőtt még a szobában álltam, azon gondolkodva, vajon hogyan fogom leszedni a mennyezet sarkában napról napra kényelmesebben elterülő pókhálót – amelynek lakója mintha pontosan tudná, hogy nincsen a lakásban létra (csak ez magyarázhatja vakmerő bátorságát). Ekkor siklott szemem az ablakon beszűrődő fényre, az égbolt vérnarancsban játszó, különös színére, és kiléptem az ajtón.
A 21. századi ember legnagyobb ellensége az idő. Harcba szállunk vele, próbáljuk lassítani, vagy tehetetlen dühvel figyeljük múlását. Túl sok mindent kell megértenünk túl kevés idő alatt, a rohamos fejlődés pedig belénk kódolta a lemaradástól való félelmet. A közösségi média, a temérdek applikáció, a techcégek számos „emberközpontú” vívmánya elhitette velünk, hogy megfigyelőkből a társadalom irányítóivá válhatunk, így a legtöbben fontosságuk teljes tudatában szentelik életüket roppant kötelességük teljesítésének.
Csakhogy az idő nem akar velünk versenyezni – sosem akart. Nem lett sem gyorsabb, sem lassabb. Kiszúrni sem akar velünk. A fiatalok közt egyre gyakoribbá váló korai kiégést, a megszállottsággal határos félelmet az öregedéstől vagy épp a siralmas demográfiai mutatókat gyakorta századunk sajátosságaival magyarázzuk, máskor a rendkívül gyors modernizáció mellékhatásaként fogjuk fel. De mi van akkor, ha ezek a – sokszor tudományosan is alátámasztott – magyarázatok csupán a fejlődésnek mindinkább áldozatául eső ember menekülését palástolják?
Mert előbb-utóbb be kell látnunk, hogy körülményeinkkel együtt mi magunk is megváltoztunk, és hogy nem minden változás jó. Hogy a haladásba vetett hit nem üdvözít, és senki nem ígérte meg nekünk, hogy ha kezeinket szemünkre tapasztva követjük a hangját, feltétlenül a fény felé vezet minket. A szemlélődő ember, aki az imént még nem legyőzendő akadályként érzékelte, hanem bölcsen elfogadta és megbecsülte az időt, hirtelenjében kevésnek találta a gyönyörködést, erőteljesebb, izgalmasabb ingerekre kezdett vágyakozni. Egy pillanat alatt elfeledte, hogy a teremtett világ odaadó fürkészése, a környezetünkkel szemközt ébredő rácsodálkozás mélyebb és igazabb megértéshez vezet, mint bármilyen modern találmány.
Nem, az ember nem tudott ellenállni az ízes-szagos-vibráló ingereknek, és úgy látta, a termelés és fogyasztás korszakában semmi szüksége többé Istenre. De csalódnunk kellett: nem érkezett el a várva várt lelki-szellemi kielégülés, sőt minél több mindent fogadtunk be, öleltünk át, bizonyítottunk és digitalizáltunk, annál inkább üresnek és boldogtalannak éreztük magunkat.
Talán érdemes lenne néha hátrafelé is nézni, miközben haladunk előre – hogy észrevegyük, mennyi értékes élményről mondtunk le az esztelen rohanásban. Így lassacskán megértenénk, hogy a legelemibb élményeket tálcán kaptuk a teremtésben, s hogy az oly gyakran ránk telepedő ürességet nem tölthetjük be földi hívságok kergetésével.
Megborzongok. Öt percig álltam a nyitott ajtóban? Vagy tizenöt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy teljesen átfagytam, és alig várom, hogy puha plédbe burkolózva a radiátor elé kuporodjak a könyvemmel, pontosan oda, a kedvenc helyemre, a pókháló alá, a sarokba. És még valami: észrevették, hogy a naplemente még soha nem volt kétszer ugyanolyan? Ezerarcú égboltunk változatos színeivel kacérkodik, és még az ajtón is kicsalogat.