Adventi koszorú, grincsfa, fényfüzér: ezek nélkül nincs várakozás. Már októberben díszkivilágításban pompáznak a házak, és lett az adventi koszorú már a nem keresztyén családok asztalán is – szinte – kötelező elem. Vajon ismerjük ezeknek a néphagyományban betöltött szerepét? És ha nem, akkor miért csináljuk? Divat? Megfelelési kényszer? Verseny a szomszéddal? Kun Ágnes Anna református lelkész gondolatai.
Az értelmező szótár így határozza meg a műveltség fogalmát: „Azoknak az anyagi és szellemi értékeknek összessége, amelyeket az emberi társadalom történelme folyamán létrehozott.” Ahogy haladunk előre az időben, úgy egyre kevésbé tapasztalhatjuk ennek a megnyilvánulását, sajnos.
Még a múlt században a paraszti műveltség, a paraszti kultúra magas színvonalú, hagyományokra épülő tudásanyag volt, mára – fogyasztói, modern korunknak „hála” – silány árnyai maradtak csupán valamikori értékeinknek.
Miért is vagyok ily borongós? Hadd magyarázzam meg!
Advent a szembenézés időszaka. Akkor most nézzünk szembe azzal, hol tartunk!
Eleink életében ezekben a napokban volt a legsötétebb. Egy rendben lévő világban tehát ezek a napok lennének a legalkalmasabbak arra, hogy végre befelé forduljunk, hogy a belső önvalónkkal találkozzunk, hogy az őszi számvetést követően megszabaduljunk a minket lehúzó, sötét erőktől, hogy böjttel és imával jussunk el a jászolhoz, a megszülető Fiúisten bölcsőjéhez, s ott immáron megtisztultan állva bennünk is megszülessen a Fény-Krisztus.
Ehhez képest még el sem kezdődik az advent, már csillogó, szikrázó, fényárral vesszük körül magunkat. Már októbertől minden arra szólít, hogy vásároljunk. Villódzó díszek, üvöltő Jingle Bellsek harsognak. Se sötét, se csend, csak a minden ingerre ható, az idegeket szanaszét szaggató, állandó stimulálás öli méregként minden egyes sejtünket.
A régiségben, mikor a rendelt időben, a rendelt rítusok mentén megtartó közösségekben éltek, nem volt annyi neurotikus beteg száz esztendő leforgása alatt sem, mint amennyit most hetente kell ellátnia a rendszernek. Széttárt kezekkel való csodálkozás helyett ismerjük fel, hogy nem is lehet ma másként, hiszen mindennel szembemegyünk!
Amikor 1818-ban először felhangzott a Csendes éj, akkor egy sötét és valóban teljes csend uralta hónapot követően angyali szózatként hatott az éjféli misén részt vevő híveknek. Ma hol van csendes éj, hovatovább csendes advent?!
Hol maradt az áldott készülődés? Helyette van fejvesztett rohangálás, őrült ajándékbeszerzési láz, nyomasztó megfelelési kényszer, mázsás súlyú elváráscunami, kibírhatatlan stressz. Észrevétlenül az ősemberi „fuss vagy üss” idegállapotba kerülünk, és mire felszabadult lélekkel a Dicsőség mennyben az Istennek kezdetű dicsérethez juthatnánk, azon kapjunk magunkat, hogy túlélő üzemmódban már csak azért számoljuk a perceket, hogy legyen már vége az ünnepnek. Millió és egy pót- és kényszercselekvést választunk, még a totális kimerülést is preferáljuk, csak hogy ne kelljen elcsendesedni, ne kelljen magunkkal időt tölteni. Persze ezt nemhogy nyilvánosan, de magunknak sem valljuk be. Helyette beszerezzük az ünnep kellékeit, a dekorokat, engedve a társadalmi nyomásnak, a reklámok hatására akár még adósságokat, hiteleket is vállalva mindent megveszünk, amit erre kijelölnek. Minek?! Minek teszünk adventi koszorút, ha a jelentését már nem ismerjük?! Mert trendi dísz az asztalon, és jól mutat a közösségi médiás képeken?!
Hogy csinálták ezt a mai, túlcivilizált közegünkben lenézett paraszti kultúrában?
András napján letették a zeneszerszámokat, s belesimultak a csendbe. Nem volt csillagfüzér, nem volt karácsonyi vásár üvöltő stücc-stüccel kísérve. Advent első vasárnapján összeült a család, s elkészítették közösen az adventi koszorút, melynek minden egyes részlete fontos jelentést hordozott. Nem az számított, hogy mikulássapkás bólogató kiskutyák csaholjanak rajta szárnyukat rázó angyalokkal, hanem hogy minden apró alkotóelem emlékeztesse őket az örömhírre, az Eljövendőre.
Az adventi koszorú körét fűzfavesszőből szorosan fonták, s ez a Boldogasszony, azaz Mária ölét és ölelését jelképezte. Ennek a körnek a közepébe, szintén fűzfából, keresztet helyeztek. A kereszt volt maga az Ige. Ez az az Ige, melyről János evangéliuma így ír: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,1–5)
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy eleink a keresztszemes hímzés keresztjét is igének hívták, s varrásuk is istentiszteletté nemesedett…)
A koszorú emlékeztetett Mária ölére és a méhében emberi testet öltő Fiúistenre. Mi már évtizedek óta kifelejtjük a keresztet. Végül is csak a lényeg marad ki belőle, és meddő öleket helyezünk az asztalunkra. Bár, ha csupán dekoráció, talán nem is számít annyira…
A leányok ezután az örök életet jelképező örökzöldet tűztek körben a koszorúba, majd ahol a kereszt metszette a kört, négy gyertya kapott helyet. De nem ám akármilyen gyertya! Elő nem fordulhatott másból, csak méhviaszból. A magyarságban a méhek a szorgalomnak, a szolgálatkészségnek a jelképei voltak, s mint ilyenek, Krisztus rovaraiként tartattak számon. (Ezt az a legenda is táplálta, mely szerint a kereszten függő és szomjazó Krisztusnak a méhek vittek vizet, aki hálából megáldotta a méheket, hogy gyümölcsük édes legyen.)
Így tehát a méhviaszból készített gyertyák Krisztusra utaltak. Ahogy a gyertyatest elégett, feláldozta magát, miközben fényt árasztott, Krisztus áldozatára emlékeztek eleink. A láng magának az Istennek a képét, a kanóc a Szentlélek összekötő erejét idézte fel szívükben.
A koszorú közepén a kereszt két szára metszette egymást. Ide csipkebogyót fűztek, hogy ne feledjék, Isten hogyan választotta ki népét és szólt Mózeshez először. Erre a keresztre térjünk vissza még egy pillanatra: vízszintes szára figyelmeztetett, hogy fontos az ember–ember közti kapcsolat, függőleges szára pedig utat mutatott, hogy ez az időszak lehetőség a spiritualitásra, a befelé tekintés után a felfelé nézésre, az Istennel való kapcsolat elmélyítésére.
A kész koszorút a mestergerendáról lógatták az asztal fölé, s a Nap útja szerint, a keleti gyertyától haladtak a délin át, a nyugatin keresztül az északiig, vasárnapról vasárnapra.
Bár örökzöld ágat, mint az örök élet jelképét, már jóval az adventi koszorú megjelenése előtt lógattak eleink a házi oltár fölé, melyre almát és diót aggattak, a karácsonyfa-állítás szokása meglehetősen későn jutott el a paraszti kultúrába, s ennek nem csupán a szegénység, hanem sokkal inkább az élő fa tisztelete volt az oka. Onnan kezdve azonban, hogy mégis elterjedtté vált, nagyon szerényen díszítették, s azokat a díszeket sem l’art pour l’art választották, hanem minden egyes fára helyezett tárgynak jelentőséget tulajdonítottak. Az életfa, zöld ág, az új, Krisztus kegyelméből örök életet hirdette, az alma mind a teljességre, mind a bűnesetre emlékeztetett, a dióbelek az angyalszárnyakat mintázták mint az evangélium hírhozói, és a csillag a fa tetején a betlehemi csillaghoz hasonlóan mutatta az utat a mennyei királyság felé.
Mindezek ismeretében kérdezem újra, hogy minek teszünk ki adventi koszorút?! Vajon a hungarocell alap, a dudáló, piros orrú rénszarvas, a dekor piros gomba, a Mariah Carey hangján éneklő mókuskák és a kétóránként tűzijátékot pöfékelő kamugyertyák mire emlékeztetnek? Milyen utat mutatnak? Milyen üzenetet közvetítenek?
Megvesszük, mert trendi, mert divatos? Kitesszük, mert feldobja a szobát? És hol marad a tartalom? Hol marad a lényeg?
És innen csak egy lépés a grincsfa, amit szintén beszerzünk, hiszen a szomszédnak is van. Kitesszük az ajtó elé, a szobába, hovatovább sokan már a karácsonyfa helyett is grincsfa alá helyezik az ajándékokat.
Pedig a grincsfának is minden eleme jelentéssel bír: összekötözött fenyő, de még inkább a mérgező zsurló az alapja, hiszen gúzsba vagyunk kötve a bűn által e jelen világban, a csúcsán nemhogy nincs csillag, de nem is az égre, hanem a mélybe, jobb esetben csupán az emberiségre, rosszabb esetben a pokolba mutat, egy lehúzó gömb segítségével. A grincsfán nincs se gyertya, se világítás, csak a komor, a Fény nélküli sötétség világát hirdeti. S bár az eredeti mesének pont az lenne a csattanója, hogy hiába is kötözi meg és próbálja elrabolni a Grincs az ünnepet, végül fel kell ismernie, hogy a karácsony lényege nem a tárgyakban, hanem a szívekben van. S valamiért mégsem erre összpontosít a fogyasztói társadalom, hanem a Mammont tisztelve veszik, mint a cukrot mindazt, amit le akarnak nyomni a torkukon.
Büszkék vagyunk, milyen felvilágosultak és modernek vagyunk. Büszkék vagyunk rá, hogy a világ bármely pontjának bármely aktuális hullámára felülhetünk, és azt kedvünk szerint követhetjük. Civilizáltnak és haladónak nevezzük magunkat.
Csak egyet nem szabadna elfelejteni: a civilizáltság napjainkban sajnos legtöbbször nem egyenlő a műveltséggel. Őseink még csupán a kútból húzott friss vízzel mosakodtak, amit esetleg valamelyest megmelegítettek, mielőtt a teknőbe öntötték. Ezzel szemben mi ma csodálatos fürdőszobákban tisztálkodunk a vezetékeken azonnal zubogó meleg vízzel, parfüm illatú szappanokkal. Bár triviális a példa, de talán érthetővé teszi, hogy ettől civilizáltnak ugyan mondhatjuk magunkat, de műveltnek már nem biztos. A fürdőkád és luxus nélkül is boldogan és hálával élő, kvázi civilizálatlan eleink sok szempontból nagyobb műveltséggel bírtak, mint mi, akik oly nagyra vagyunk mai tudásunkkal, és meglehetősen magasra emelt fejjel, eltartott kisujjal tekintünk a régi hagyományokra.
Lehet választani, vajon hol van a valódi érték! Mi a lényeg, az esszencia?
Teljesen értéktelen, talmin csillogó kellékekkel akarjuk feldíszíteni az ünnepünket, végig akarjuk harsogni az adventet, vagy kellő ékekkel a szívünkben óhajtunk találkozni szenteste a világ Megváltójával? Krisztus elénk jön. A választás pedig a miénk, hogy elfogadjuk-e az Úr kegyelméből felénk nyújtott kezet.