A feszültség és béke szigete

A szigeten élő ősi népcsoport leginkább a malájokkal mutatott hasonlóságot, míg nyelvük az ausztronéz nyelvcsaládba tartozott. Az első feljegyzett kapcsolatfelvétel Kína és Tajvan között Kr. u. 239-ben történt, amikor a kínai császár tízezer főt küldött Tajvanra, hogy kémleljék ki a szigetet, ám a területtel ezután nem törődött. 1517-ben egy portugál hajó suhant át a Tajvani-szoroson, miközben a hajónaplóba feljegyezték: „ilha formosa”, ami portugálul annyit tesz: „szép sziget”. A Formosa elnevezés a mai köznyelvben is fennmaradt. A hajó azonban nem állt meg, a portugálok nem tartottak igényt a felfedezett szárazföldre. A XVII. századtól kezdtek ide tömegesen bevándorlók érkezni Kína több pontjáról, az őslakosok pedig visszahúzódtak a hegyvidéki területekre. Ez az elkülönülés tette lehetővé, hogy a bennszülöttek majdnem a XIX. század végéig megőrizték sajátos életmódjukat. Naturalista és animista világnézettel, törzsi társadalomban éltek, a kínai bevándorlók pedig hagyományos vallásaikat, a konfucianizmust, a taoizmust és a buddhizmust hozták magukkal.

A keresztyénség a hollandokkal és a spanyolokkal érkezett a 36 ezer négyzetkilométeres területre az 1600-as években. 1622-ben hollandok szálltak partra a Tajvan fő szigetétől nyugatra eső Penghu-szigeteken (amelyeket a portugálok Pescadores, azaz halászok néven emlegettek, a lakosság nagy részének foglalkozása alapján). A következő évben a kínaiak kereskedőállomást ajánlottak a hollandoknak Tajvanon, cserébe a Penghu-szigetek elhagyásáért. 1626-ban megjelentek a spanyolok, és elfoglalták Csilung kikötőjét. 1642-ben a hollandok kiűzték a spanyolokat, leverték a kínai lakosok lázadását, és az őslakosok segítségével megszilárdították uralmukat az egész sziget fölött: Tajvan holland gyarmat lett, amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság irányított. A kereskedőket a kínai és a japán kapcsolatok csalogatták a térségbe. Ettől kezdve került Tajvan az ázsiai–csendes-óceáni óriások közötti geopolitikai rivalizálás középpontjába és a mindenkori pekingi kormányzat látóterébe.

A hollandok modern pénzérméket vezettek be, fejlett földműves technikákat terjesztettek el, meghonosították a rizsés cukornádtermesztést, amelyet bekapcsoltak a világkereskedelembe. Jelenlétük a terület demográfiai összetételét is átformálta. Számos kínai bevándorlót alkalmaztak, akik keveredtek a sziget őslakosaival. Ide vezethetők vissza a szigetre vonatkozó kínai igények csakúgy, mint az önálló tajvani identitás gyökerei.

A hollandok végeztek itt először missziós munkát. A Holland Református Egyház több lelkészt is küldött, akik közül Georgius Candidius, Robertus Junius és Antonius Hambroek a legismertebbek. Mintegy harmincöt éven át dolgoztak, és közben felismerték, mennyire fontos a helybeliek nyelvének ismerete. Lefordították a Biblia egy részét, valamint a tízparancsolatot. Munkájuk nyomán néhány év alatt több bennszülött falu is áttért a keresztyénségre. A holland lelkészek tartós, hosszú távú változást akartak elérni, rájöttek, hogy ez csak akkor lehetséges, ha már gyermekkortól elkezdik az evangélium hirdetését. Ezért a falvakban iskolákat alapítottak, ahol írást, olvasást és a hit alapjait oktatták. Amikor a holland gyarmatosítás 1662-ben véget ért, már számos iskola működött, a lakosok fele tisztában volt a katekizmussal, és mintegy tizenhétezer élő hitű keresztyén élt a szigeten. Mindez a rendelkezésre álló misszionáriusok létszámát tekintve meglepően szép eredmény. Ezt az is elősegítette, hogy helyiekből vezetőket képeztek, lelkészeket neveltek ki.

Ebben az időszakban a spanyolok is bázist hoztak létre Északkelet-Tajvanban, és megpróbálták gyengíteni a hollandok egyeduralmát. A kínaiak között végeztek missziós munkát, azonban rendkívül rosszul viselték a helyi klímát, és a kereskedelemmel kapcsolatos reményeik sem igazolódtak. Végül 1642-ben a hollandok mindössze ötszáz katonával megtámadták és kiűzték őket, velük együtt a katolikus misszionáriusok is távoztak. Közben Kínában dinasztiaváltás történt, a mandzsuk által megdöntött Ming-dinasztiát a Csingek követték, aminek nyomán újabb kínai menekülthullám érkezett Tajvanra. Miután a Ming-dinasztiához hűséges Cseng Csenggong – más néven Koxinga – elűzte a hollandokat, és először hozott létre kínai típusú adminisztrációt Tajvanon, a keresztyén vallás gyakorlását is betiltották a XIX. század közepéig. Koxinga, majd fia halála után a Csing-kormány olyan tisztviselőket küldött Tajvan kormányzására, akik nem tartották sokra a feladatukat. Úgy vélték, Tajvan messze túl van a civilizáció határain. Ezt az időszakot így gyakori lázadások jellemezték, amelyek miatt a kormány, a rend fenntartása érdekében, súlyos büntetéseket szabott ki.

Eközben Kínát egyre jobban fenyegette a nyugati hatalmak térhódítása, és az első ópiumháború (1839–42) után – amelynek során a brit csapatok legyőzték a kínaiakat – a Csing-kormány felismerte Tajvan stratégiai fontosságát. A régió kereskedelmi forgalma gyorsan nőtt, és a sziget egyre inkább a nagyhatalmak, köztük Japán látóterébe került. Ez a nyitás egyúttal a keresztyénség történetének újabb fejezetét is jelentette a területen. A skót presbiteriánus misszionárius, James L. Maxwell 1865-ben érkezett meg Tajvanra, és a déli részen kezdett dolgozni. Hét évvel később, 1872-ben kezdett missziót a sziget északi részén George L. Mackay, a Kanadai Presbiteriánus Egyház misszionáriusa. A Csing-korszak végén a misszionáriusok stratégiát váltottak, és tevékenységüket elsősorban a betegek gyógyítására összpontosították, miközben az igehirdetés munkáját sem hanyagolták el. Tevékenységük nyomán a kezdeti ellenséges magatartás lassan oldódni kezdett, a lakosság elfogadóbb lett, közel egy évtizedes növekedési hullám indult el. Hatalmas energiákat fektettek a gyülekezetbe járó helybeliek tanítványozására. Bibliafordítók álltak szolgálatba, nyomdát állítottak fel a lelki irodalom terjesztésére, templomot építettek, iskolákat, főiskolákat alapítottak. Ezek az intézmények váltak a tajvani felsőoktatás alapjaivá, amelyek közül számos mind a mai napig működik.

Az első kínai–japán háborút 1895-ben lezáró simonoszeki békeszerződésben a vesztes Csing-uralom átengedte a japánoknak Tajvant, akik az egyezmény egyik rendelkezésének értelmében örökre birtokba vehették. A nyugati hatalmak jogilag kötelező érvényűnek tartották a megállapodást, Kína azonban úgy tekintett rá, mint amit kényszerből írt alá. A tajvani nép, kihasználva az átmeneti állapotot, kikiáltotta Ázsia első köztársaságát, amely azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mert a japán hadsereg tíz nap leforgása alatt gyarmatosította a területet. Három év elteltével a katonai szorítás megszűnt. A szigetország lett japán első gyarmatosítási kísérlete, amellyel hatalmas sikereket ért el: rendet teremtettek, felszámolták a betegségeket, megbízható infrastruktúrát építettek ki, és megteremtették a modern gazdaság alapjait. Tajvan számára lehetőséget adtak bizonyos fokú önigazgatásra, bár az ottani lakosságot a japán nyelv és műveltség elfogadására kényszerítették. Ezzel egyben hozzáférést biztosítottak a helyieknek a korszerű tudomány és technológia eszközeihez, ugyanakkor ezek az előnyök a helyi kultúra elnyomását hozták magukkal. Tajvan hamarosan Kelet-Ázsia legfejlettebb országa lett Japán mellett.

A japán uralom kezdetén Krisztus követőinek helyzete még labilis volt, de hamarosan kedvező változás következett be, mert szorgalmuk miatt megkedvelték őket. A japán adminisztráció 1925-ig nem engedett be a presbiteriánusokon kívül más protestáns felekezetet. Ebben a védett környezetben a presbiteriánus egyház Tajvan minden részén növekedésnek indult, és a misszió nagy előrelépést tett az önigazgatása terén. 1920-ra nagyrészt önálló, helyiek által vezetett egyház bontott szárnyat, amely a külföldi misszionáriusok státuszát is megváltoztatta, hiszen már nem voltak az egyház vezetői. Az első feszültségek akkor alakultak ki, amikor a japánok saját kötelező iskolahálózatot hoztak létre a szigetországban, hogy elérjék céljukat, vagyis a japán nyelv, kultúra és vallás széleskörű elterjesztését. A keresztyének hamarosan ráébredtek, hogy a japán iskolák tönkretehetik a tajvaniak körében végzett munkájukat. Mást nem tehettek, vasárnapi iskolai mozgalmat indítottak. A feszültség tovább növekedett az 1930-as évek közepén, amikor Japánban erősödni kezdett a nacionalizmus és a militarizmus. A keresztyén egyházak helyzete rosszabbodott, egyre inkább fenyegetésként tekintettek rájuk és gyanakodtak, hogy együttműködnek az amerikaiakkal. Újabb és újabb korlátozásokkal szembesültek.1940-ben minden külföldi misszionáriusnak el kellett hagynia Tajvant, a helyi egyház azóta csak saját magára támaszkodhatott.

1948-ban mindössze három protestáns egyház, a katolikusok, valamint a hozzájuk tartozó misszionáriusok voltak jelen Tajvanon. Amikor a kommunisták kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, teljesen megváltoztatták a keresztyénség státuszát a szárazföldön, és megpróbálták a párt égisze alatt kínai hazafias mozgalommá alakítani. Ezért a mintegy négyezer protestáns és hatezerötszáz katolikus misszionáriust kiutasították. A kínai polgárháború és a Kínai Népköztársaság 1949. októberi kikiáltása után, 1949 decemberében a Kuomintang-párti köztársasági kormány Csang Kaj-sek vezetésével és másfél millió menekülttel Tajvan szigetére vonult át, ahol létrehozta a Kínai Köztársaságot, és Tajpejt tette meg fővárossá. A Kínai Köztársaság (Tajvan) azóta de facto független, az 1970-es évekig a Nyugat és az ENSZ egész Kína törvényes kormányaként ismerte el. Ma már Tajvannak csak 13 országgal van diplomáciai kapcsolata, többségük szegény afrikai, csendes-óceáni és közép-amerikai állam; Európából egyedül a Vatikán ismeri el. A Kínai Népköztársaság területe részeként tekint a szigetre, és az a 182 ország is, amellyel diplomáciai kapcsolatot tart fenn, az egy Kína-elv elismerésével elfogadja Peking fennhatóságát felette.

Az 1950-es években az egyházak Tajvanon növekedtek az egyik legnagyobb mértékben a világon. A tagok száma húszszorosára emelkedett, és elérte a lakosság több mint négy százalékát. Az 1960-as években azonban visszaesés volt érzékelhető, ami váratlanul érte a misszionáriusokat. A helyzet értékelése során megállapították, hogy a jelenséghez a különböző felekezetek közötti versengés erősen hozzájárult, és visszavetette a bizonyságtétel és a szolgálat hatékonyságát. Annyi bizonyos, hogy ezek a közösségek addigra jól meggyökereztek a tajvani társadalomban, bár számarányuk alacsony. Az 1865 óta létező Tajvani Presbiteriánus Egyház folyamatosan szervez missziói programokat. Jelenleg közel ezerötszáz gyülekezetük van.