A mosoly és a töretlen hit földjén

Nemrég tért haza Nigériából, de hamarosan megy is vissza. Most éppen min dolgozik kint?
Az Afréka Alapítvány huszonharmadik orvosi misszióját készítjük elő, amely március 26-án indul. Egy négyfős csapatot viszek ki Nigériába, de ez nem úgy működik, hogy hopp, kimegyünk, és ellátunk tízezer beteget, hanem hosszú hónapok logisztikai munkája kell az előkészületekhez. Az előző misszió novemberben volt, arról visszatérve azonnal hozzáláttam a körülbelül hatvanezer dollár összegyűjtéséhez a tavaszi misszióra, mert ennyibe kerül egy hónapunk kint. Egy nap nagyjából kétszáz beteget látunk el, ez betegenként legalább tíz dollárba kerül, de vannak esetek, amikor sokkal többe. De ha tíz dollárral számolunk, akkor az napi kétszáz beteggel kétezer dollár egy nap, egy hónapra pedig hatvanezer. Vagy hát még több, mert kell tankolni is a kocsikba, áramforrást kell szerezni, meg el is kell látni a csapatot. A gyógyszereket az ottani katolikus atyák rendelik meg hónapokkal előre, hogy biztosan megérkezzenek. Ők az előkészítésben rengeteget segítenek, naponta többször beszélek velük telefonon. Ők intézik el, hogy legyen áram, kivigyék a sátrat a megfelelő napon a megfelelő helyre, és hogy minden napra legyen személyzet. Van kint egy négyszáz férőhelyes nővérképző iskola, amelyet a Hungary Helps program segítségével építettünk fel, innen szoktak jelentkezni a diákok nekünk segíteni, nagyon édesek. A misszió idején mi is a kórházban alszunk, és minden reggel onnan járunk terepre egy húsz-harminc fős csapattal csillagtúraszerűen, mert egy lázas, maláriás beteg nem fog tudni hetven kilométert sétálni a kórházhoz. Egy ilyen misszió megszervezése három hónap, ahogy visszatértünk a márciusi körről, kezdem szervezni a nyárit, aztán az őszit, nincs megállás.

Hogy áll össze a missziós csapat?
A négyfős csapat összeállítását mindig a Jóisten dönti el, nem én keresem meg az embereket, hanem ők jelentkeznek. Amikor pap is jön velünk, akkor az evangelizációra több hangsúlyt helyezünk, de a mostani csapatban három doktornő jön velem: egy neurológus és belgyógyász, egy gyógytornász és mozgásterapeuta és egy szemész, szemsebész. Tartottunk egy szemüveggyűjtési akciót is, kétszáz kilónyi bevizsgált szemüveget már kivittem, de sokaknak szürkehályogműtétre lenne szüksége, ezért a végső cél egy szemsebészet felállítása lenne, de ez nagyon sokba kerül. Úgyhogy most kimegyünk, akinek a látásjavító szemüveg segít, annak odaadjuk, akinek pedig műtétre lenne szüksége, azokat felírjuk egy várólistára, és amikor összejön a szemsebészeti műtőre a pénz, akkor segítünk nekik. Ez most a nagy álmom. De így jött létre az idegsebészeti műtő is, arra is összegyűlt a pénz. Ha a Jóisten megáldja ezt az alapítványt, és eddig megáldotta, akkor valahogy csak meglesz.

Hogy reagálnak a helyiek, amikor a falujukban megjelenik egy csapat fehér bőrű orvos?
A nigériai városban, ahova járunk, Onitshában az agglomerációval együtt körülbelül nyolcmillió ember él, sokan északról menekültek délre a keresztyének elleni erőszak miatt. Szóval a város környéke majdnem akkora lakosságú, mint egész Magyarország, de szinte mindenki tudja, ki az a Doktor Réka, mert már annyiszor voltunk ott és annyiszor segítettünk. Amikor tíz éve elkezdtük itt a missziókat, a helyi katolikus érsek hívott meg minket, és ő is mutatott be, elmesélve a helyieknek, hogy olyan európai országból érkeztünk, amelynek nem voltak gyarmatai. A helyiek azt hitték, hogy nincs ilyen ország a világon. Onitshában egyébként általában csak akkor találkozom fehér emberekkel, amikor én magam viszem őket oda, szóval nem egy turistaparadicsom, de a helyiek mérhetetlenül hálásak, és érthetetlen nekik, hogy érdek nélkül segítünk. Mostanra a helyieknek már bizonyítottunk, legalább negyvennégyezer beteget láttunk el a missziókkal. Jó hírünk van. De a tizennyolc eddigi nigériai út mellett voltam több másik afrikai országban is: kétszer Ghánában és egy-egy alkalommal Ugandában, Csádban és Kongóban. Azt tapasztaltam, hogy önmagában attól nem esnek hasra, hogy valaki fehér, mert lehet, hogy csak ki akarja használni őket, ezért a bizalomépítés nagyon fontos. A többi országban, ahol nem volt így felépítve a szereplésünk, akadt, ahol meg se köszönték a gyógyszert, sőt sokan szerintem be sem vették, de nem azért, mert gonoszabbak lennének, csak nem bíztak meg bennünk. Ezért megyek mindig ugyanoda vissza mostanában, mert ott már bíznak bennünk, mérhetetlen nagy szeretetet, hálát kapunk, és ha az ember látja, hogy segít és hasznos, és a másik ettől jobban van, az motiválja arra, hogy többet segítsen. Szinte még túl sok is a hála meg a dicsőség, és nagyon figyelni kell, hogy a Jóistennek tulajdonítsuk ezt a dicsőséget, és ne azt gondoljuk, hogy magunk értük el.

Hogy tapasztalta, más az, ahogy az ottani emberek megélik a hitet és a hálát?
Nagyon más. Katolikus vagyok, ezért leginkább a helyi katolikus egyházról tudok beszélni. Egy szentmise vasárnap akár tízezer fős is lehet, és van, hogy a szántóföldön tartják. De egy vasárnapra akár egy tucat mise is jut: az iskola aulájában, a templomban, a mezőn. A mise háromórás. Az elején el se tudtam képzelni, mit lehet ennyi ideig csinálni, de kapásból a prédikáció egy óra. Egyszer egy pap húsz perc alatt befejezte, és odamentek hozzá, hogy beteg, vagy rosszul van-e. A többi időben pedig énekelnek, táncolnak, de nem profán módon, hanem így dicsőítik Istent, és elképesztő, mennyire feltöltődnek egy misén. Magyarországon sokszor az emberek alig várják, hogy vége legyen az istentiszteletnek, mert odaég az ebéd, vagy valami nagyon fontos dolguk van, de Nigériában a teljes napot rászánják, és a mise után is maradnak beszélgetni, együtt esznek, együtt nevetnek. Persze kevesebb a szórakozási lehetőség is, sokaknál nincs internet, áram, de mozi se nagyon van, szóval nekik a vasárnap egy program is, amit nagyon várnak. A katolikus kórházban is úgy kezdődik minden reggel, hogy hatkor a kápolnában tartanak misét, és ott van a teljes személyzet. Ők benne élnek a hitben. Egyszer kérdeztem egy nigériai pap barátomat: hogyhogy ti nem panaszkodtok? Nincs út, nincs egészségügy, nincs oktatás, vagy csak sok pénzért. Szociális háló nélküli világban élnek, gyakori a keresztényüldözés, ott a Boko Haram, a terrorizmus fenyegetése, a szegénység, a korrupció és sok más, és hogy lehet az, hogy az ő hitük erős, hálásak, énekelnek, nem káromolják az Istent és nem elégedetlenkednek? És akkor ezt válaszolta a pap barátom: „Nálatok van valamilyen egészségügy, oktatás, szociális háló, ezért ha valami probléma van, akkor az államtól várjátok, hogy megoldja, de mivel nekünk úgysincs semmink, csak Istenben tudunk bízni.”

Sokkal könnyedebben veszik a hétköznapi nehézségeket?
Itt mi Xanaxot meg mindenféle szorongéscsökkentőt szedünk, pszichológushoz járunk, ami persze nem butaság, csak azt mondom, hogy nekünk mindenre van valamilyen megoldásunk. Nekik csak a hitük van: Isten elé viszik a gondjaikat. Mondok egy példát: egy átlagos családban hat-nyolc gyerek születik, ahogy nálunk a dédszüleink idejében, de közülük legalább egy-kettő nem éri meg a felnőttkort. Én is anya vagyok, ha meghalna az egyik gyerekem, akkor nem mondom, hogy nekem se kellene pszichológus vagy gyógyszer, azt érezném, hogy itt a világvége. Ehhez képest ők elgyászolják a gyermeket, eltemetik, és mennek tovább. Nem mennek pszichológushoz, nem szednek gyógyszert, mert nincs. De valahogy túlélik, és ott vannak a misén. Nincsenek is akkora elvárásaik az élettől, Nigériában a várható élettartam 52 év, és nagy a gyermekhalandóság, elsősorban állítólag a maláriától, mert nincs pénzük a gyógyszerre. Azért „állítólag”, mert ha valakinek nincs pénze, akkor lehet, hogy a gyermek nem is kórházban születik, nem oda megy betegen, semmi biztosat nem lehet tudni. Egész mások ott a dolgok, mégis azt tapasztalom, amikor hazajövök, hogy sokkal több szomorú embert látok Magyarországon, mint Nigériában. Ezt a legnehezebb megértenem. Nem azt mondom, hogy itt minden szuper, de ezerszer jobban és biztonságosabban élünk, az utcára kilépve például nem arra gondolok, hogy elrabolhatnak. Itt is vannak bűncselekmények, de arányaiban össze sem lehet hasonlítani őket az ottaniakkal. És mégis látom itt a panaszkodó, szomorú embereket. Miközben egy olyan országból jövök, ahol persze vannak nagyon gazdag emberek, de a többségnek az is nehézséget jelent, hogy egy nap háromszor egyen. Itt a nagyböjt: tavaly pont kint voltam ilyenkor, felolvastam az egyik papnak ott a tavalyi katolikus iránymutatást a böjtre, és néztek a helyiek, hogy ez több millió ember álma, hogy így egyen, mint ami nekünk a böjtölés. Az emberek többsége nem hal éhen, de amint bejön egy nehézség, például egy malária- vagy tífuszjárvány, akkor nincs miből fizetni a gyógyszert. Ha ilyenkor nincs ott például egy missziós csapat, akkor sokan meghalnak. Valószínűleg azóta is sokan meghaltak, hogy mi beszélgetünk. De ha minden percben erre gondolnék, összeomlanék, szóval muszáj megtanulni kezelni ezt a dolgot. Inkább úgy mondanám, hogy alig várom, hogy kimenjek, és minél több embernek segítsek.

Mi az a dolog, amit leginkább meg kellene tanulnunk a nigériaiaktól?
Örülni. Nem tudom, mennyi nigériaival találkoznak szemtől szembe, de van az a mosoly, amikor az összes foguk látszik. Azt mindenképpen meg kellene tanulni tőlük. És a hitüket, hogy amikor nagyon nagy baj van, azt is odaadják Istennek, viszont ha jó történik velük, akkor azt is, és neki adnak hálát azért. A magyarok el szokták felejteni Istent, amikor minden jól megy, mert akkor az olyan természetes. Általában mi akkor kezdünk rohanni Istenhez, amikor valami nagy baj van, hogy jaj, segíts! Ők mindent Isten elé visznek. És ezt a hálát nem csak Istennek mutatják ki. A látogató mindig Isten küldötte, akkor is, ha rossz velük, mint mondjuk a gyarmatosítók voltak. Ha meg missziós orvos, akkor meg pláne az Isten küldötteként kezelik, és amikor én kimegyek hozzájuk segíteni, abban is annak a jelét látják, hogy Isten nem feledkezett el róluk.