„A zenét nem kitaláljuk, inkább megtaláljuk”

Hogyan látja, mennyiben fakadt a szülőföldet segítő tevékenysége saját belső igényéből, illetve mondhatjuk-e azt, hogy édesapja önre terítette a „palástját”, miként Illés Elizeusra, tehát az általa megkezdett szolgálat stafétabotját az ön kezébe tette?

Bár ez a hasonlat túlontúl megtisztelő mindkét Gárdonyi számára, engem valóban azok a meghatározó impulzusok vezettek el az egyházzene feladatainak és problémáinak a megértéséhez, amelyeket édesapám munkásságában éltem meg. Az abban megtapasztalt állandó törekvés a minőségre független az országhatároktól és a zenei műfajoktól, ez sokkal inkább egy adott, illetve elfogadott művészi-lelki „halmazállapot” kérdése. Gyermekéveim és ifjúkorom élményvilágához ugyanolyan szorosan hozzátartoznak édesapám kórusműveinek bemutatói a különböző református, evangélikus és baptista templomokban, mint az ő több évtizedes küzdelmei a genfi zsoltárdallamok vezetőhangjaiért, lenyűgöző előadásai a tahi zenei heteken, vagy például az 1959-ben közreadott magyar református korálkönyv létrejöttének – szinte kalandos – körülményei.

Annak a korálkönyvnek a megjelenése óta már több mint hatvan év telt el, és a 2021-ben bevezetett új énekeskönyvünkhöz éppen most készül az új korálkönyv. Az ideszánt és jórészt frissen megírt kísérőletétek első példáit még advent kezdete előtt feltöltötték egyházunk központi honlapjára, ezek így már a karácsonyi ünnepkörben szerte az országban felhangozhattak templomainkban. Az 1959-ben megjelent korálkönyv „spiritus rectora” Gárdonyi Zoltán volt, 2022-ben pedig Gárdonyi Zsolt vállalta magára a készülő kiadvány lektori munkáit. Milyen különbségek vannak ennek a két kiadványnak a fogantatása között?

A mai lehetőségekkel szemben Gárdonyi Zoltán számára a korálkönyv létrehozásakor nem álltak rendelkezésre Zeneakadémiát végzett, diplomás muzsikusok. Legjobb munkatársa Kalocsay Ferenc volt, egy lelkes és tehetséges kántortanító, aki 1948-ban, amikor a tanítóknak választaniuk kellett az iskolai és az egyházi tevékenység között, az állami szolgálat előnyeiről lemondva inkább a szerény fóti kántorság mellett döntött. Rajta kívül három zenekedvelő lelkész vett részt az orgonaletétek megírásában. Édesapám ezt a négy munkatársát a kétszoba-hallos lakásunkban számtalan letétírási gyakorlaton készítette fel arra, hogy ők is részt tudjanak vállalni az 1948-as énekeskönyvhöz kapcsolódó korálkönyv munkálataiban. Ezek alatt az otthoni összhangzattanórák alatt nekünk, gyerekeknek a szomszéd szobában mindig szép csöndben kellett maradnunk, így édesapánk tanításának az ajtón átszűrődő, zongorás-éneklős „akusztikája“ mindmáig pontosan a fülemben van. Ez a letétíró szerzőgárda édesapám vezetése alatt később aztán a mátraházi református üdülőben is összejött egy-egy munkahétre. 1959-ben végül megjelenhetett az a korálkönyv, amely több mint hat évtizeden keresztül a kántori szolgálat alapja volt a magyar református gyülekezetekben. A most készülő új korálkönyvünk szinte mindegyik szerzője hivatásos muzsikus. Azonban a legkülönbözőbb (például hegedű, ütőhangszer, zenetudomány, orgona) tanszakokon annak idején folytatott tanulmányaik alatt, a tanterveik eltérő igényei miatt jó néhányuk korábban sajnos még egyáltalán nem foglalkozott korálkönyvi kísérőletétek megírásával, így ők ezt a speciális tevékenységet csak évekkel később, többnyire nálam sajátították el.

Itt nagyon érdekes párhuzamok válnak láthatóvá a két korálkönyv előkészítésének folyamataiban.

Valóban így van: az új korálkönyvünk szerzőgárdájának egy részét édesapám nyomdokain haladva én készítettem fel erre a munkára. Ennek a hosszú folyamatnak az előtörténete egy véletlen találkozás volt. 2001-ben a Zeneakadémia zeneszerzői doktoriskolájának meghívására éppen háromnapos mesterkurzust tartottam Budapesten, amikor ennek folyamán megismerkedtem a zenetudományi tanszak egyik hallgatójával is. Kiderült róla, hogy református, és vasárnaponként Székesfehérváron kántorizál. Hamarosan összebarátkoztunk, és elkezdtünk dolgozni mindazon, ami később aztán elvezetett az ő orgonaletéteihez, valamint a két Gárdonyi-kompozícióit elemző, korszakos tanulmányaihoz. Két évtizedes közös munkálkodásunk eredményeképpen így neki eddig már száznál több korálkönyvi letétje és intonációja keletkezett. Örömömre szolgál, hogy időközben már éppen ez a kolléga, Szabó Balázs vezeti a Zsinat korálkönyvi bizottságát.

Az elmúlt évek folyamán további egyházzenészek is bekapcsolódtak ebbe a munkába, miután a Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösön működő pedagógiai kara már 2005-ben megnyitotta az istentiszteleti zene jobbítására törekvő magyarországi Gárdonyi-kurzusok sorát. E háromnapos rendezvényen harmincöt szakember és egyetemi hallgató vett részt.

Ezt követték a móri, budapesti és kenesei kurzusaim (2007, 2009, 2011, 2014, 2017, 2021), amelyek révén örvendetes módon további fiatal református kántorok kezdtek el korálkönyvképes kísérőletéteket írni. Hetvennyolcadik életévem küszöbén mindig szívesen tekintek vissza ennek a kedves és motivált körnek a tanítására, illetve távtanítására. Ez utóbbi munka jórészt digitális levelezésekkel zajlott, illetve a gyakori magyarországi utazásaim során a budai cukrászdákban eltöltött hosszú délelőttökön, vagy például Székesfehérváron és Balatonkenesén zongora és orgona mellett vált lehetővé.

Tavaly a zeneszerzői, orgonaművészi és zenepedagógusi pályafutása, valamint a protestáns egyházzenei művészetben évtizedek óta betöltött meghatározó szerepe elismeréseként Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta önnek. Hogyan határozná meg ennek jelentőségét?

Igen nagyra értékelem ezt a kitüntetést, amely átfogóan és legmagasabb szinten dokumentálja a szülőhazámmal ápolt kapcsolataimat. Számomra ez annak a jele, hogy a magyarországi kollégák és a saját egyházzenei elképzeléseim egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és egyre többen átérzik az istentiszteleti zene minőségének fontosságát.

A legújabb Gárdonyi-kompozíció, a Károli Gáspár Református Egyetem megalapításának 30. évfordulójára írt Áldáskívánás vegyeskarra és orgonára bemutatója néhány hét múlva, március 31-én Budapesten, a Zeneakadémia Nagytermében lesz. Szeretnénk bepillantani zeneszerzői műhelyébe! Hogyan készül el egy ilyen ünnepi kompozíció? Milyen szerepet játszik a munkafolyamatban az ihletettség a szakmai tudatosság mellett?

A zeneszerzői munka ihletettsége mindig Isten különleges ajándéka, még az olyan esetekben is, amikor az alkotó ezt nem ismeri fel. A zenét mi nem kitaláljuk, hanem sokkal inkább megtaláljuk: az örömteli meglepetésként kapott zeneszerzői gondolatok átáramlanak a belső világunkon, és csak arra várnak, hogy kottapapíron rögzítve, majd felcsendülve, mások számára is hallhatóvá váljanak. A zenei kifejezőerő ehhez szükséges mesterségbeli eszköztárának megszerzése erkölcsi kötelesség. Az élőlények között csak az embernek adatott meg az, hogy a szépség igényével és tervszerű tudatossággal alkothasson, ahogyan ezt a zeneművészet mellett a képzőművészetben, az irodalomban és a technika csodáiban is tapasztalhatjuk. A zeneművészet akkor nyeri el az igazi értelmét, ha ez az ajándék valamilyen módon visszamutat a Teremtőre, és válaszol Isten bennünk megszólaló szavára. Ennek felismerése teszi lehetővé, hogy a mindnyájunkban lakozó „istenarcú üresség” rendeltetésszerű tartalmat kapjon.