Lesslie Newbigin 1989-ben írta meg az Evangélium a pluralista társadalomban című könyvét, amely 2006-ban jelent meg magyar nyelven a Harmat kiadó gondozásában. Felvetődik a kérdés, hogy miért foglalkozunk egy ilyen régóta elérhető művel. A válasz egyszerű: mert azóta is időszerű, sőt talán még aktuálisabb is, mint korábban volt.
A könyv alapfogalma a pluralista társadalom, amely jellemzően a nyugati világban létezik, legalábbis elvi szinten. A valóság azonban azt mutatja, hogy ezt a fajta pluralizmust – többelvűséget, egymás mellett létező nézetek egyenrangúságát – pusztán az „értékek” világában érvényesítjük. Ezzel szemben létezik a tények és a tudomány világa, amelyben a vallásnak nincs keresnivalója – legalábbis korunk felfogása szerint. A pluralista világkép alapja, hogy mivel a különböző hitvilágok között tudományosan, tények alapján nem tudunk igazságot tenni, ezért egyenrangúként kell kezelnünk őket: döntse el mindenki, melyiket tartja valósnak. Ezzel létrejön a „tények” és az „értékek” külön világa – ez azonban nem mindig volt így. A pluralista elképzelés alapjai a görög–római gondolkodásban, az azt felelevenítő humanizmusban, illetve a felvilágosodásban gyökereznek, amikor is elkezdték letaszítani a trónról az addig uralkodó keresztyén világképet, és helyére szépen lassan a rációt ültették. Newbigin azonban felhívja a figyelmet arra, hogy ez egy hamis szembeállítás, mert nem a ráció és a keresztyén dogmák között kell döntenünk. Szerinte a vallásos meggyőződések annak idején olyan mélyen beitták magukat a társadalom szövetébe, hogy azt csak egy hasonlóan hitalapú meggyőződés válthatja le. Szokás azt mondani, hogy a keresztyénség dogmákon alapul, amelyet a hívők azok megkérdőjelezése nélkül elfogadnak, tehát a gondolkodásuk nem racionális. Ezzel szemben a tudomány mindent megkérdőjelez, így éri el a folyamatos fejlődést. A szerző hangsúlyozza, hogy ez ebben a formában nem állja meg a helyét, hiszen a rendszerben történő gondolkodás alapját képezik a dogmák és az axiómák. Amennyiben ezek nem léteznének, a végtelenségig megkérdőjelezhetnénk az alapokat, ez azonban nem vezetne sehová. Ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjunk, szükséges elfogadnunk alapfeltevéséket. A dogma azonban egy szitokszóvá vált, a maradiság és a bezárkózás szimbóluma lett, ha valaki dogmaként jelöli meg hitének alapjait, az bizalmatlanságot kelt.
A mű másik kulcsfogalma a „plauzibilitási struktúra”, amely tulajdonképpen a társadalom által elfogadott hit- és cselekvésminták készleteit jelöli. Ez alapján határozza meg egy közösség, hogy számára egy hit valószínűsíthető-e. Ezek a berögződések olyanok, mint a szemüveglencse: magunk nem érzékeljük, hogy csak ezen keresztül vagyunk képesek szemlélni a világot, míg kívülről mindez egyértelmű. Newbigin leszögezi: az értelem nem légüres térben működik, az nem egy önálló módszer, hanem egy eszköz. Ennek ellenére a racionális gondolkodás hamar egyeduralomra tört a felvilágosodás után, olyannyira, hogy a keresztyén gondolkodók is elkezdték – akarva-akaratlanul – pusztán ebből a szempontból képviselni és védelmezni a hitüket, bizonygatva, hogy az racionális, tehát a társadalom számára elfogadható. Ez a fajta defenzív álláspont pedig előbb-utóbb meghátrálássá, majd kivonulássá vált. Mára már a keresztyénség visszaszorult a magánszférába, a nyugati ember szemében pedig az egyház nem „tényekkel” foglalkozik, hanem jó ügyeket szolgál, tulajdonképpen egy karitatív-szociális szervezet.
A szerző Indiában szolgált misszionáriusként, és hindu szerzetesek között tanulmányozta többek között a vallásuk szent iratait. A kolostor egy részét a nagy vallási tanítók portréjával díszítették, köztük volt Jézusé is. Minden karácsonykor istentiszteletet tartottak előtte, mint az istenség egyik történelmi megtestesülését tisztelték személyét. Newbigin viszont hangsúlyozza, ezzel nem kerültek közelebb a keresztyénséghez, csupán betagozták Jézust a hindu világképbe. Ugyanezt tesszük mi is, amikor a keresztyénséget pusztán a nyugati társadalom által elvárt „tudományos” és „racionális” elvárásokhoz igazítjuk.
Mi sem ékesebb bizonyítéka annak, hogy a keresztyénség is elfogadta szerepét a pluralista társadalomban, hogy az evangelizáció már csak a fehér embereknek szól, mindenki mással a párbeszédre és a kölcsönös tiszteletre törekszünk, feltételezve, hogy más vallásúak (a tisztelettel önmagában természetesen semmi gond nincs). Tanulunk egymástól, és gazdagítjuk a másik felfogását – hangzik gyakran keresztyének szájából is. Mindez azonban már a pacifikált evangélium megnyilvánulása, amely feladta azon törekvését, hogy kizárólagos világmagyarázatot nyújtson.
Lesslie Newbigin 1909-ben született Angliában. Végignézte, ahogy a brit társadalom lépésről lépésre multikulturálissá válik, mostanra muszlimok, hinduk, szikhek és buddhisták is nagy számban élnek a szigetországban. Magyarországra ezek a folyamatok ebben a formában nem jellemzőek, a szekuláris, szcientista világkép azonban egyértelműen meghatározó, tehát a keresztyénséget hazánkban is a magánügyek körébe száműzte a társadalom.
A pluralista világkép szélsőségesen individualista, felfoghatatlan számára, hogy a mindenkitől független egyénnek szüksége legyen valamiféle külső segítségre, többletinformációra ahhoz, hogy hozzáférjen az igazsághoz (ha egyáltalán elfogadja az egyetlen igazság létét). Ebben a plauzibilitási struktúrában a keresztyénség az értelem és a lelkiismeret ítélőszékével szemben elbukik, hiszen a kinyilatkoztatás forrásának a Bibliát tekinti. Ez azonban a pluralizmus és a szcientizmus szemüvegén keresztül nézve erkölcstelen és igazságtalan, hiszen nem egy általánosan hozzáférhető forrásról beszél, amely emberi mivoltunkból fakadóan mindenki számára egyenlő módon elérhető.
Newbigin ezzel meghatározza a keresztyénség helyzetét korunkban. Ezt követően felteszi a kérdést, hogy mi is az evangélium. Tisztázza, hogy az örömhír nem az, hogy valaki csatlakozhat a keresztyénséghez, vagy az életét beteljesítő vallási élményben lesz része, és még csak nem is az, hogy a halálunk után a mennybe kerülhetünk. Az evangélium egy konkrét történelmi tény: Isten – aki a világegyetem teremtője és fenntartója – a történelem egy pontján eljött közénk, megismerhettük Jézus Krisztusként, aki halálával és feltámadásával megtörte a bűn hatalmát, és lehetőséget teremtett arra, hogy mi, bűnös emberek kapcsolatba kerüljünk a szent Istennel. Ezek a tények számítottak és számítanak megbotránkozásnak. A szerző szerint a legőszintébb és leginkább célravezető mindezt úgy felfogni, hogy a keresztyénség is egy „plauzubilis sturktúra”, amelyen keresztül a világot nézzük, azonban ez az, amelyik magyarázza a mindenséget.
Newbigin kifejti, hogy a keresztyénség tartalma és üzenete kortól és kultúrától függetlenül ugyanaz. Ez az üzenet azonban a Szentíráson, illetve embereken, közösségeken keresztül hat, tehát ebben az értelemben igenis változik a kontextusa. Az evangélium nem valami tiszta, kultúramentes üzenetként terjed, hanem nyelveken és hagyományokkal rendelkező közösségeken keresztül, tehát mindig egy kultúrában testesül meg, ez azonban nem szabad, hogy megváltoztassa a tartalmát.
Newbigin könyve összességében elutasítja a modern világ által a keresztyénségnek szánt szerepet. Egy kompromisszumok nélküli, nem pacifikált keresztyénséget vetít elénk, amely többek között éppen ettől lehet vonzó a kívülállóknak. A mű erőssége, hogy jelentős missziós munkával a háta mögött a szerző nem választja el az elveket a megvalósulástól. A keresztyénségről csak közösségben megélhető vallásként beszél. Gyakorlatiassága miatt az Evangélium a pluralista társadalomban egy rendkívül jól olvasható könyv, amely nem filozófiai mélységekre törekszik, inkább egyfajta eligazodási pont akar lenni.