Bátorság és elszántság a hit mellett

Milyen szolgálatot látott el nigériai missziója során?

Egy kis csapattal, két orvossal és három nővérrel utaztunk Nigériába a miskolci Velkey László Gyermekegészségügyi Központból, hogy egészségügyi segítséget nyújtsunk a helyieknek vendéglátónk, a nigériai központú, holland református misszió által alapított NKST Református Egyház két kórházában. A többiek kettő, én összesen tizenegy hétig voltam kint. A többhetes misszió alatt azt tapasztaltuk, hogy a nigériai keresztyének komolyan veszik Istent. Nem csak vasárnap, hanem a hétköznapjaikban is jelen van a hitük. Például az egyik kórházban, ahol szolgáltunk, a falra is kitették gyógyításuk alapelvét: „Mi kezelünk, Isten gyógyít.” Mi is reggelente bibliaolvasással és imával kezdtük a napot, és este visszatekintettünk fáradozásainkra a Biblia fényében. Miután a többiek hazamentek, heti két alkalommal látogattam a gyermek és felnőtt betegeket. De az NKST árvaházában töltöttem a legtöbb időt: a nagyobbaknak bibliai és kézműves foglalkozásokat tartottam, a kisebbeket és a tanítójukat játszani tanítottam. Gyülekezetekben is bizonyságot tettem a gyermekek között, éneket és aranymondást tanítottam nekik, majd kézműveskedtünk. Még idehaza mondogattam, hogy odakint kedvenc gyümölcsfám, a mangófa alatt fogok bibliai történeteket mesélni a gyermekeknek. Csak mosolyogni tudtam Isten humorán, amikor a szomszéd házigazda a családi, árnyas mangófa felé mutatott, hogy ott foglalkozhatok a környék gyermekeivel. Ebben a családban élt Bridget is, akit daganatos betegként élete utolsó heteiben kísérhettem végig látogatásaimmal, imáimmal vele és családjával. Az ő kísérése volt utam során a legmegrendítőbb szolgálat. A lánya végtelenül hálás volt, hogy bátorítani tudtam hívő édesanyját a Biblia vigasztalásával, úgy, ahogyan ő, nagy szomorúsága miatt, nem tudta, bár szerette volna.

Más beszámolók örömünnepnek írják le az afrikai keresztyén istentiszteleteket. Edina mit tapasztalt?

Lelkipásztor ismerősömet – aki összekötött minket a meghívó helyi NKST Református Egyházzal – megkértem, hogy küldjön egy éneket a helyi tiv törzs nyelvén, amit megtanulhatunk az utunk előtt. Amikor már kint voltunk, több gyülekezetben is be kellett mutatkoznunk, és az ének mindig nagy sikert aratott. Amikor az emberek meghallották, hogy az ő nyelvükön éneklünk, felvidultak, és mosolyogva velünk énekeltek. Csak úgy zengett a templom. Ilyennek képzelem, amikor a mennyben más népekkel együtt énekelünk majd. Valóban olyan volt, mint egy örömünnep, mert énekelnek, táncolnak az istentiszteleten. A templomban több persely is van, bemondják, hogy mire gyűjtik az adományokat – például a lelkész édesanyjának a temetésére vagy gyermek-istentiszteleti hangszerekre –, énekszóval mennek oda a hívek, és bedobják az adományokat. A legutolsó alkalommal nekem is gyűjtöttek, megható volt, hogy ők a szegénységükből adnak, amit nagyon bibliainak éreztem. Csak könnyezni tudtam. Szintén megszívlelendő adományozási szokás, hogy megosztják az ajándékaikat. Volt egy tizenegy éves kislány, Naomi, aki a szállásom közelében lakott. Megtudta, hogy lakik ott egy fehér asszony, bekopogtatott, és hozott narancsot többször is. Egy nap mangót hozott, amit ő is ajándékba kapott a szép éneklésért a kórusában. A közösség Nigériában jobban működik és összetart. Ha egy gyülekezeti tag megbetegszik vagy meghal, a családnak mindig gyűjtenek adományokat a gyülekezetben a kórházi költségekre vagy a temetésre. Támadás esetére pedig azt a tanácsot kaptam, hogy csak kiáltsak hangosan, és rögtön odafutnak az emberek, körülveszik és akár meg is ölik a támadót. Mondták, hogy volt már erre példa, mert a nigériai törvények ezt megengedik. Én a magam részéről azt tanultam az ajándékokról, hogy amikor kapok valamit, akkor az nem csak az enyém: azért kapom, hogy szétoszthassam, adjak belőle a biztonsági őrömnek, a sofőrnek, a szakácsnak, a barátaimnak.

Mit tanult még a keresztyénségről a nigériai missziója alatt?

A helyi keresztyének nagyon bátrak és elszántak, védik hitüket, és kitartanak mellette. Én az ország délkeleti részén fekvő Benue államban, Gboko városban és ennek Mkar nevű városrészében voltam, ami biztonságosabb térsége Nigériának. Büszkén meséltek arról, hogy a XIX. század elején a Benue államban élő közösségek hogyan álltak hősiesen ellen az Usman dan Fodio által vezetett erőszakos nigériai iszlámosításnak, egy mérgezett nyíllal ölve meg ezt a dzsihádista vezért. A Benue államban élő tiv törzs ma sem akarja veszni hagyni a hitét, sokkal inkább felismerik a keresztyénségük feladásában rejlő veszélyeket, mint mi itt, Európában. Engem is arra biztattak, hogy hazatérve mondjam el, mennyire fontos ragaszkodni itt, Magyarországon is a keresztyén hithez. Nagyon megfogott az egyik prédikáció, amit egy ottani istentiszteleten hallottam. Az utolsó vacsora és Júdás árulása volt a felolvasott igeszakasz. A lelkész arról beszélt, hogy mindenki áruló, aki nem veszi komolyan a keresztyénségét, és aki csak látszólagosan keresztyén, az segít a muzulmánoknak. Ahol én jártam, minden gyülekezetnek volt lelkipásztora. Az egyikük elmondta, hogy böjtöléssel, imával, igehirdetésekkel, lelkigondozással és tanítással igyekeznek erősíteni a helyi keresztyén közösségek hitét és segíteni nekik abban, hogy „szemüket az Úr Jézus Krisztuson, nagy harcosunkon, az emberiség Megváltóján” tartsák.

A keresztyéneket érő veszély mennyire érződik a mindennapokban?

Nigéria viszonylag biztonságos részén voltam, nem éreztem azt, hogy ők minden nap rettegnének. Viszont természetesen beszéltek arról, hogy kit öltek meg melyik faluban. Nigériának azon a részén, ahol voltam, a fulani törzs okozza a legtöbb konfliktust és problémát a keresztyén lakosságnak. Ez a nomád, legeltetésből élő muzulmán törzs géppuskával felszerelve gyakran betör a falvakba. Benue államban jó termőföldek vannak, a helyi keresztyének többsége is a mezőgazdaságból él. A fulanik a szarvasmarháikkal bejönnek, és lelegeltetik az állataikkal a sarjadó vetést vagy a termést. A tiltakozó gazdákat gépfegyverrel lövik le, menekülésre kényszerítve az életben maradókat. Emiatt egész falvak néptelenednek el. Az árvaházunkba is bekerült egy hat hónapos kisfiú, akinek a szüleit egy ilyen összetűzéskor ölték meg. A nagymama menekítette ki. Sokáig nem fogom elfelejteni azt a félelmet, traumát, amit az arcán láttam. Bár az a régió, ahol én jártam, viszonylag békés, de egy lelkipásztor elmondása szerint a feszültség rájuk is kihat, mert sok ember ebbe a régióba menekül a muszlimok és a fulani törzs támadásai elől. A helyi, már így is nagyon szerényen élő keresztyén közösségek igyekeznek pénzzel, ruhával, ennivalóvalóval, sőt időnként szállással is segíteni az ő földjükre egyre nagyobb számban menekülőket. A lelkipásztor azt is elmondta, hogy ő maga is fogadott már be elmenekült keresztyéneket, sőt lelkipásztorokat is, élelmet biztosítva nekik és néhány más szükségletükről is gondoskodva.

Hogyan készült a nigériai útra?

Két évig imádkoztam ezért az útért. Kevesen támogatták az út gondolatát, inkább lebeszéltek, mert mindig azt halljuk a médiában, hogy Nigéria veszélyes ország, főleg a keresztyéneknek. De én éreztem, hogy Isten hív erre az útra, és Nigériából is azt az útmutatást kaptuk, hogy menjünk nyugodtan, mert az a régió biztonságos. Katona Viktória lelkipásztor, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója mellénk állt, és anyagi támogatást is kaptunk a közrműködésével. Köszönettel tartozom neki elsősorban azért, hogy hitt ebben az útban, és persze az anyagi támogatás is nagy áldást jelentett. Közvetlenül az utunk előtt a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke, Barna Sándor is támogatólag állt mellénk, így rajzeszközöket, játékokat vihettünk ki az árvaházba az egyházkerület jóvoltából. Régi álmom volt, hogy újra eljussak Nigériába, de csak most éreztem, hogy Isten is hív erre. Majdnem harminc éve, amerikai teológiai tanulmányaim idején ismerkedtem meg egy nigériai lelkipásztorral, Emmanuel Usuéval, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Korábban meglátogattam őt egyszer tíz napra, és azóta is hívott, hogy menjek ki hosszabb időre. Négyszer jártam Ghánában is rövidebb missziós utakon az amerikai gyülekezetünkkel. Ma már látom, hogy ezek a korábbi utak készítettek fel arra, hogy ki merjek Nigériába vinni néhány egészségügyi dolgozót. Úgy gondolom, Isten adta a vágyat és a bátorságot, hogy belefogjak egy csoportos útba. Sokat imádkoztam, hogy a vágyból csak akkor legyen valóság, ha Isten is így szeretné, és Isten, egy lelkésztársamon keresztül, egy közös ima végén, megígérte, hogy lesz csapatom. Sokáig mégsem volt csapat, amivel Isten megtanított, hogy rá kell állnom az ő ígéretére. Nem adtam fel, Isten pedig engedte megvalósulni az álmomat. Büszke vagyok a két orvosra és a három nővérre, hogy bíztak Istenben és bennem annyira, hogy eljöttek velem. Mindannyiunknak meghatározó élmény volt a kint töltött idő, és hiszem, hogy életre szóló is.

Mit hozott magával a Nigériában tapasztaltakból?

Azt, hogy ne elégedjünk meg azzal, ahogyan itthon biztonságban, jólétben megélhetjük a hitünket. Azt, hogy gondoljunk azokra is, akiknek ez nem adatik meg, akik számára nincsen ingyenes oktatás, egészségügyi és orvosi ellátás. Nigériában a gyermekek többségének fizetnie kell az oktatásért, és a lakosság csupán ötödének van társadalombiztosítása. Tekintsünk ki a saját világunkból, lássuk meg azt is, hogy mit tehetnénk a távol élő keresztyén testvéreinkért! Felelősségünk van irántuk, mert Isten őket is ránk bízta. Keressük meg az útját annak, hogyan tudnánk nekik segíteni, mert nem csak mi segítünk! Mi úgy jöttünk onnan haza, hogy többet kaptunk, mint amennyit adtunk. Nemcsak Nigériára gondolok most, hanem például a Marokkóban élő keresztyénekre is, akiknek szintén felelősséggel tartozunk. Tavaly egy missziós szervezet meghívására jártam Marokkóban is, ahol tiltják a keresztyénséget a helyieknek. Nem mehetnek templomba, csak mecsetbe. A missziós szervezet egy emeleti termet bérel, és ott találkoznak titokban a helyi keresztyének. Ez arra emlékeztet, amikor Jézus és a tanítványai az utolsó vacsorára felmentek a felső szobába. De ebbe az emeleti terembe csak kettesével, hármasával érkezhettünk, akkor is gyorsan kellett besurrannunk. Óvatosnak kellett lennünk, és állandóan ügyelniük kell erre a hosszú távon ott tartózkodó missziós testvéreknek is, hiszen ilyen körülmények között is működik ott egy kis marokkói keresztyén gyülekezet. Ez pedig azt idézi fel a számomra, ahogyan Jézus és a tanítványai is kis csoportokra oszolva mentek ki a vacsora után a Gecsemáné kertbe, hogy ne keltsenek feltűnést. Összességében azt a tapasztalatot hoztam magammal, hogy bár elsőre számomra is félelmetesnek tűnt Nigéria és Marokkó, de Isten ígérete, amit a nigériai útra kaptunk az egyik eljönni nem tudó, de értünk, értem imádkozó nővértől, igaznak bizonyult mindkét úton: „Ha vizen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézs 43,2)