Bolygónk egyik legészakibb fekvésű és talán ezért is a legtöbb titkot, csodát rejtő szigetén, Izlandon tizenöt ország egyházzenészei találkoztak. A kétévenként más-más országban sorra kerülő találkozókon a vendéglátó ország történetének és egyházzenei életének megismerése a cél, az idei izlandi programban viszont jelentős szerepet kapott a sziget természeti értékeinek megismerése, különleges helyek, mint a gejzírek, vízesések, gleccserek és tengerpartok felkeresése.
Sokat hallottam már Izland szélsőséges időjárásáról és természeti csodáiról, jól emlékszem az Eyjafjallajokull vulkán 2010-es kitörésére, amely a szigetet és környékét elárasztó hamufelhő miatt a légiközlekedést is megbénította. A repülőtérről Reykjavíkba tartva a kihűlt lávamezők láttán azon gondolkodtam: hogyan lehet, milyen lehet itt élni? Akkor is ez járt a fejemben, amikor másnap egy belföldi géppel a sziget egyik legnagyobb, hósipkás vulkánja felett Akureyribe, Izland második legnagyobb városába tartottunk. A konferencia programját két nappal megelőzve érkeztünk ugyanis, azzal a céllal, hogy közelebbről megismerjük egy itt élő magyar kántor életét és szolgálatát. A Húsavíkban élő Szebik Attilához – felesége révén – családi szálak is kötnek, így a látogatás kettős céllal szerveződött. Attila jött elénk a repülőtérre, majd autóba ülve rögtön kirándulásra invitált, amelynek során elvitt néhány különleges helyre. Meglátogattuk például a Mývatn-tó északi partján található Reykjahlíð templomát, amelyhez drámai esemény kötődik. Az 1724–29-es vulkánkitörések során egy ízben a lávaömlés vészesen megközelítette a templomot. A szorongattatásában Istenhez forduló, imádkozó gyülekezet csodát tapasztalt meg: a kis parasztházakat elnyelő lávafolyam a templomot körbevevő fal előtt megtorpant, és a falu népe megmenekült. Az eseményre a mai templom szószékének a mellvédje emlékezteti az ide betérőket.
Egy másik nevezetes helyen a keresztyénség izlandi felvételének emléket állító templomot látogattunk meg. Bár Izlandon már másfél évezreddel ezelőtt is élt néhány olyan remete, akik Írországból menekültek ide, a később érkező telepesek többsége pogány volt. Az együttélés sok nehézséget okozott, ezért egy idő után központi kérdéssé vált: pogányság vagy keresztyénség? Dönteni kellett, melyik utat válasszák. A hagyomány szerint egy köztiszteletben álló személyre bízták a döntést. Ljósavatn Þorgeir egy teljes napra elvonult, hogy a döntéshez világosságot nyerjen. Másnap összehívta a népet, és közölte velük: az a helyes, ha ezen a földön mindenki keresztyén lesz. Ő maga megkeresztelkedett, összeszedte a házánál talált pogány bálványokat, és egy vízesésbe dobta azokat, így fejezve ki elkötelezettségét. Az eseményre emlékezve két évtizede, az ezredfordulón épült fel egy Þorgeirről elnevezett templom a Godafoss-vízesés közelében, ahol a hagyomány szerint a bálványszobrokat a víz elnyelte.
Húsavík a sziget északi, de egyik legősibb és legszebb települése. Nevének jelentése: házak öble. A templom ma is a város egyik központi épülete, amely – a lelkészi és a kántori munkának is köszönhetően – élő gyülekezet otthona. Attila komolyan veszi a zenei színvonal megtartását és emelését, a gyülekezet pedig megbecsüli a munkáját. Megfelelő anyagi áldozatot hoznak a zenei szolgálat fenntartása érdekében, tervezik a templomi orgona bővítését is. A közösségépítő kórusmunka nagy érték. Az énekkar – amelyben többek között a város polgármestere, de a helyi kórház főorvosa is énekel – éppen egy régóta tervezgetett prágai kirándulásra készül.
Milyen a közösségi, egyházi élet ilyen körülmények között? Úgy tapasztaltuk, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, főleg az egymástól több kilométerre vagy még távolabb élők között. A lelkészek munkájában nagy szerepet kap a látogatás, és gondosan készítik elő a gyülekezeti alkalmakat. Az időjárás esetenként annyira zorddá válik, hogy egy-egy eseményt el kell halasztani. Távolabbi vidékeken nincs minden vasárnap templomi istentisztelet, de annál nagyobb a jelentősége. Jobban előkészítik a liturgiát és a zenei anyagát egyaránt. Furcsa módon nyáron egyes vidékeken, a szabadságok idején és az idegenforgalmi szezonban átmenetileg ritkábbak a vasárnapi istentiszteletek.
Izlandon az időjárás részben a tengerpart közelségének, részben a sziget északi fekvésének köszönhetően rendkívül sokszínű, szinte percről percre változik. Kellemes, főleg szélárnyékban meleg napsütés, élénk, heves vagy akár vad, viharos szél, változó erősségű és halmazállapotú csapadék váltogatja gyakran egymást. Szeptemberben még nincs hó vagy hóvihar, de egy hónap múlva már szöges gumikra kell cserélni az abroncsokat, amelyekkel aztán ugyanolyan biztonságosan lehet közlekedni az utakon, mint száraz időben nyáron. Ezzel együtt a szélsőséges időjárási viszonyokra mindig fel kell készülni, ezért a hólapát, a hóásó készenlétben áll az ajtóban. Nagyvárosi, de még vidéki életformánkhoz képest is sokkal közvetlenebb az izlandiak kapcsolata a természettel. Mi bosszankodunk néhány esős, szeles nap miatt – ők elfogadják, és az adott körülményekhez alkalmazkodva élik mindennapjaikat.
Nemcsak az éghajlati viszonyok, de a történelem is hatással volt az emberekre, így az egyházra és annak mai arculatára is. Izland csak nyolc évtizede önálló állam, korábban az európai kontinens egy-egy nagyhatalma alá rendelve a kontinens peremvidéke volt, de ez, valamint az urbanizáció késői kialakulása segítette a hagyományos életforma fennmaradását és az izlandi nyelv önállóságának megőrzését, amely az egyik legrégebbi, ma is élő nemzeti nyelv. A nagy területen elszórtan élő nép vezetésében és irányításában talán még jelentősebb volt az értelmiség és az egyházi vezetők szerepe, akiknek döntései – gondoljunk csak Þorgeirre – évszázadokra meghatározták Izland történelmét.
Az idei konferencia programja ezeréves püspöki székhelyen, Skálholtban zajlott. Itt ismerkedtünk az ország történetével. A vasárnapi istentiszteleten a közismert ír áldás izlandi változatát is énekeltük. „Simuljon lábad elé az út, / A szél legyen a hátad mögött / Ragyogjon rád a nap melegen / És az eső lágyan hulljon földedre” – szólt a szöveg. Ekkor döbbentem rá, hogy ennek a szövegnek itt, ezen az éghajlaton milyen súlya van. A Kárpát-medence hegyláncaitól védve mi nem is tudjuk elképzelni, milyen fontos, hogy a viharos, kabátszaggató szél ne szembe fújjon, hogy az eső lágyan hulljon a földre és az út ne járhatatlan, sziklás legyen – mindez itt, ezen az éghajlaton valóban ajándéknak, áldásnak számít.
Szervezetünk, a European Conference for Protestant Church Music – röviden ECPCM – főleg a gyakorlati egyházzene területén működő egyházzenészeket és lelkészeket tömöríti, így a megbeszélések is nagyrészt gyakorlati témák – a kántorok és egyházzenészek képzése, munkájuk és alkalmazásuk kérdései, az egyházzene mai helyzete, szerepe, a nemzedékváltás és a populáris zene kérdései – körül forognak. Tavaly szeptemberben az evangélikus egyházzal közös rendezésben mi, magyarok már másodszor láthattunk vendégül csaknem félszáz egyházzenészt, akiknek bemutattuk új énekeskönyvünket, sajátos magyar dallamkincsünket, szóltunk a Kárpát-medencei orgonakultúráról, elvittük őket Fótra, Kecskemétre, Nagykőrösre, Ócsára, és egy fergeteges táncházban meg is mozgattuk vendégeinket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!