A nemzetközi ökumenikus diskurzusban lassan már száz éve formálódó igazságos béke fogalmához kapcsolódóan tartott konzultációt Varsóban december 9–11. között az Európai Egyházak Konferenciája. Az eseményen megvitatták az ukrajnai háború által felvetett dilemmákat, valamint az európai és ukrajnai egyházak lehetőségeit és feladatait is.
Oroszország Ukrajnával szembeni, 2022. február 24-én indított teljes körű invázióját követően az Európai Egyházak Konferenciája (Conference of European Churches, CEC) számára az ukrajnai háború az egyik meghatározó kérdéssé és feladattá vált. Tevékenységüket az Utak a békéhez (Pathways to Peace, P2P) kezdeményezés keretében kijelölt hármas célrendszer határozza meg: az ukrajnai helyzetet jól ismerő egyházi és tudományos szakértői hálózat kialakítása a béke munkálása és előkészítése érdekében; fellépés a kárt szenvedett ukrajnai vallási helyek védelméért; hozzájárulás az igazságos békével kapcsolatos nemzetközi ökumenikus párbeszédhez. A lengyel fővárosban december 9–11. között, számos európai és ukrajnai keresztyén felekezet, valamint további európai és globális ökumenikus szervezetek (pl. Egyházak Világtanácsa) képviselőinek részvételével megtartott konferencia az igazságos békével kapcsolatban felmerülő dilemmákkal, kérdésekkel és kihívásokkal igyekezett szembenézni.
Az ukrajnai háborúról sokan és sokféleképpen beszélnek, de a legtöbben nem lépnek tovább a külső megfigyelői szerepnél. Az Utak a békéhez kezdeményezés egyik törekvése éppen ezért az, hogy hallhatóvá tegye azok hangját, akiket a háború és annak következményei elsődlegesen és közvetlenül érint. Ez a hangsúly tükröződött a számos ukrajnai vendég részvételében, akik mind a plenáris, mind a kisebb csoportos beszélgetések során kitüntetett szerepet kaptak. Az Ukrajnai Ortodox Egyház (Orthodox Church of Ukraine) több képviselője mellett más ukrajnai keresztyén felekezetek képviselői is jelen voltak (többek között görögkatolikusok, baptisták, evangélikusok), és megosztották gondolataikat az ukrajnai egyházak helyzetéről, az igazságos békéről és arról, hogy megítélésük szerint az Ukrajnán kívüli egyházak hogyan segíthetik a háború valóságában élő testvéreiket. A kétszeres kisebbségi, felekezeti és nemzetiségi helyzetben élő kárpátaljai magyar református közösséget Zán-Fábián Sándor püspök képviselte. Az egyházi elöljáró az ukrajnai egyházi vezetők részvételével megtartott panelbeszélgetésen elhangzott felszólalásában a humanitárius segítségnyújtás már eddig megtapasztalt és a jövőre nézve, az országban maradt népesség túlélése szempontjából is elengedhetetlen szerepét hangsúlyozta, egyúttal a védelemhez és az önvédelemhez való jog kapcsán felmerülő gondolatait és dilemmáit is megosztotta a jelenlevőkkel.
A konzultáció egészét, de különösen az ukrajnai résztvevők felszólalásait áthatotta a háború pusztításának valósága. Jóllehet az idő előrehaladtával és a konfliktus elhúzódásával talán még inkább hajlamosabbak vagyunk leegyszerűsítő és gyors válaszokat adni az ukrajnai háború kérdéseire, Európa-szerte és Magyarországon is fontos újra és újra emlékeztetnünk magunkat, hogy az ukrajnai helyzet is sokkal összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Keresztyénként alapvető felelősségünk a háború traumájában élő és a háború közvetett és közvetlen hatásaitól szenvedő ukrajnai emberek fájdalmait is komolyan vennünk, az őket ért csapásokat nem bagatellizálhatjuk el. Különösen is fontos megértenünk, hogy a háború nem csupán két szomszédos és egymáshoz történelmileg, gazdaságilag és kulturálisan is szorosan kapcsolódó ország között zajlik, hanem meghatározó vetülete a vallás is. A frontvonal két oldalán sokszor azonos felekezetű katonákat és civileket találunk: többségben ortodoxokat, de más felekezetűeket is.
Talán a keresztyénségnek és a szemben álló felek azonos felekezeti hovatartozásának az ukrajnai háborúban betöltött sajátos szerepe miatt is a varsói rendezvény egyik meghatározó és többször, több formában is megfogalmazott (újbóli) felismerése volt, hogy az egyházak mindig egy adott társadalmi és politikai valóságban működnek, amelynek hatásai alól nem tudják kivonni magukat. A nemzetközi ökumenikus mozgalom egyik meghatározó lehetőségének és felelősségének kell lennie éppen emiatt, hogy az egyházak készen álljanak egymást Krisztusban nyert keresztyén identitásuk elsődlegességére emlékeztetni, és adott esetben – egymás eltérő nemzeti, társadalmi és politikai kereteinek sajátosságait nem tagadva – rámutatni azokra a pontokra és helyzetekre is, mikor saját kontextusuk hatására sérül vagy kompromittálódik a rájuk bízott evangélium. Akár szekuláris, akár inkább vallásosabb társadalomban működik is egy keresztyén egyház, nem szabad engednie, hogy az általa képviselt evangélium egészét vagy egy részét valamely politikai erő kisajátítsa, saját céljaira használja fel. Az orosz agressziót támogató, a testvérnek tartott nép ellen és a „keresztyén értékek védelme érdekében” indított harcot „szentnek” minősítő Orosz Ortodox Egyház példája intő jelként kell szolgáljon mindannyiunk számára: nem engedhetjük, hogy a ránk bízott örömhír politikai vagy hatalmi törekvések foglyává váljon, mert így mi magunk is az örömhír elárulói leszünk. Kérdések azonban az ukrán állammal szemben is megfogalmazódnak. Az ukrajnai testvérek mellett álló európai egyházaknak a többi közt ezért az is feladatuk, hogy felhívják az ukrán törvényhozást arra, hogy – a nemzetközi emberi jogi alapelvekkel összhangban – mielőbb rendezzék azoknak a hadkötelezetteknek a helyzetét, akik lelkiismereti meggyőződésükre hivatkozva felmentésüket kérik a fegyveres szolgálat alól (ennek jogi keretei Ukrajnában jelenleg nem rendezettek – a szerk.).
Az evangélium tanításával ellentétes állami és politikai rendszereknek való egyházi ellenállás azonban nem pusztán közösségi cselekedet. Ahogy Gonda László, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorhelyettese, a Tiszántúli Egyházkerület külügyi titkára felszólalásában – a Tőkés László szerepvállalásával kezdődő 1989-es temesvári események, valamint a Németh Géza vezetésével 1955-ben készült Hitvalló Nyilatkozat története alapján – rámutatott, az egyéni szerepvállalás mindig elengedhetetlen része a nagyobb közösségi történeteknek. Megerősítették ezt a béke és az emberi jogok összefüggéseit tárgyaló panel résztvevőinek hozzászólásai is, amelynek üzenete egyértelmű volt: nem feledkezhetünk meg azokról az ukrajnai, orosz vagy éppen belarusz egyházi kötődésű, nem egyszer felszentelt szolgálókról sem, akik súlyos, személyes szabadságukat veszélyeztető fenyegetések közepette is készek fellépni az evangéliummal ellentétes és sok esetben az alapvető emberi jogokat is megsértő állami rendszerekkel szemben.
Jóllehet a konzultáció résztvevői egyértelműen elítélték az Orosz Ortodox Egyház téves teológiai alapokon nyugvó részvételét az ukrajnai háborúban, – a konzultációtól távol maradó orosz fél, illetve a moszkvai patriarchátus alá tartozó Ukrán Ortodox Egyház képviselői hiányában is – újra és újra őszintén felvetették azt a fájdalmas kérdést is, hogy vajon mi vezetett a kialakult helyzethez, mi az oka annak, hogy az orosz ortodoxia az orosz hatalmi törekvések kiszolgálójává vált, lényegében egyoldalúan kivonva magát a nemzetközi ökumenikus közösségből is. Talán éppen ezért is volt kifejezetten fontos azoknak az ukrajnai és belarusz résztvevőknek a felszólalása is, akik – a jelenlegi helyzet minden kilátástalansága ellenére – hitet tettek oroszországi ortodox testvéreik belátásra jutására és megtérésére szóló reménységükről, és beszámoltak a két ukrajnai ortodox közösség közötti párbeszédet és közösséget építeni igyekvő, Sophia Testvériség nevű, alulról építkező kezdeményezésről is.
Krisztus követőjeként elhívásunk arra szól, hogy a béke követei legyünk és nem felejthetjük el, hogy minden fegyveres konfliktus és háború kudarc. Jóllehet a béke – a kelet-európai társadalmakban, a szocialista-kommunista örökség hatására kiemelkedően is – mára sokszor könnyelműen használt kifejezéssé vált, fontos emlékeztetnünk magunkat a béke valódi jelentésére és arra, hogy az egyedül Jézus Krisztusban és általa lehetséges. Ez azonban nem jelenti és jelentheti azt, hogy felhagyjunk a béke elérésére irányuló törekvésekkel, és nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy nem csupán a felebarátaink, hanem az ellenségeink szeretetét is feladatul kaptuk. Emellett azt is tisztán kell látnunk, hogy a valódi megbékéléshez szükség van az igazság kimondására (így az áldozatok szenvedéseivel való szembenézésre is), a bűntettek beismerésére, megbocsátásra és az okozott kár jóvátételére. A sérült kapcsolatok helyreállításához egyszerre van szükség igazságra, igazságosságra, kegyelemre és megbékélésre. Lehet, hogy Ruandában vagy Ukrajnában más hangsúlyok mentén történhet a megbékélést munkáló szolgálat, nem helyezhetjük azonban egyik vagy másik tényezőt a többi elé, hiszen ekkor a valódi békére irányuló törekvéseink nem járhatnak eredménnyel.
Az elmúlt lassan három évre és Európa elmúlt százéves történetére is visszatekintve láthatjuk, hogy Ukrajnában és azon kívül is alapvető fontosságú lenne a valódi békéről való beszéd és az arra való nevelés, a fiatalabb generációk bevonásával. A CEC szervezésében megvalósuló varsói konzultáció ennek egyik első lépését jelentette, annak egyértelmű tudatában, hogy habár az ukrajnai válság megoldása jóval meghaladja egyházaink lehetőségeit, keresztyénként nem adhatjuk fel a megváltásban gyökerező és az ellenségért is mondott imában kifejeződő reménységünket, ami egyértelmű tettekre sarkall.