„Ez lehet az a karácsony, amikor úgy ismerjük fel, hogy Isten velünk van, mint soha korábban.” Najla Kassab libanoni lelkésznő, a Református Egyházak Világközösségének elnöke az idén sok megrázkódtatást megélt Bejrútból küldi karácsonyi üdvözletét a közösség több mint százmillió tagjának.
Angyali jelenés
Idén úgy ünnepeljük a karácsonyt, mint korábban soha. Mindenhonnan azt a fura útmutatást halljuk, hogy korlátozzuk a családi összejövetelen résztvevő szeretteink számát, amit lehet, intézzünk virtuálisan, változtassuk meg korábbi ünnepi és istentiszteleti szokásainkat, fejezzük ki szeretetünket a távolból.
Az egyik ilyen ajánlás, amit a minap olvastam, úgy fogalmazott, hogy „igyekezzünk megmenteni a jövő évi karácsonyt azzal, hogy idén megtartjuk a biztonsági óvintézkedéseket az asztal körül”. Óvatos előkészületek előzik meg az idei ünneplésünket és a félelem légköre lengi körül – félelem a szomszédoktól, a jövőnktől, a hamarosan megérkező oltástól és mellékhatásaitól és sok minden mástól.
De hogyan tudunk így ünnepelni? Nem foszt meg a félelem a karácsony örömétől?
Ha közelebbről megvizsgáljuk a karácsonyi történetet, akkor rádöbbenünk, hogy akkor is sokan féltek. Emlékezzünk csak Zakariásra, aki megrettent és félelem szállta meg, amikor megjelent neki Gábriel. Az Úr angyala nem véletlenül szólítja meg így: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak.” (Lk 1,13). De ne feledkezzünk meg Máriáról sem, aki ugyancsak döbbenettel fogadta az angyal szavait, aki erre ezt mondta neki: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak.” (Lk 1,30-31).
De ott van József is, akit álmában az Úr angyala megint csak így szólít meg: „József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.” (Mt 1,20) És akkor a pásztorokról még nem is beszéltünk, akik „azon a vidéken tanyáztak a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz.” (Lk 2,8-10)
A karácsonyi történetben összekapcsolódik a félelem és az öröm. A szokatlan kétségek és kérdések történetét átszövi a bizonyosság és örök szeretet megtapasztalása. Az első karácsony története egyfajta küzdelem és feszültség aközött, ahogy a Megváltóra várnak és ahol aztán váratlanul rátalálnak: megdöbbentő helyen és fura körülmények között. Ez az a történet, amelyikben az erőt és hatalmat a gyengeségeink, az erőtlenség közepette fedezzük fel, a kastélyoktól távol, a jászolban. Ez az a történet, ahol mégsem a félelemé a végső szó, hanem az örömé, az új kezdet feletti örvendezésé: Megváltó született! Karácsonykor mindig ez történik: a tekintetünket elfordítjuk a félelmeinktől és a bizonyosságra szegezzük: nem vagyunk egyedül! Máriával együtt halljuk az angyal bátorító szavát: „Ne félj, mert kegyelmet találtál Istennél!” Isten veled van!
Jézus annak a bizonyossága, hogy Isten velünk van. Az Úr, az Immánuel maga formálja félelmünket bizalommá és nyitja meg szemeinket, hogy meglássuk a valóságot: erőnk odafentről van és senki sem tudja elrabolni örömünket. A koronavírus-járvány próbára tette a világot, hogy kiderüljön, miből is merít erőt a világ. Az igazságtalansággal küzdve szerte a világban és szembesülve erőnk végességével, amikor pozitív változást szeretnénk elérni, bizony megtapasztaljuk a tehetetlenség érzését és a félelmet. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy Isten úgy döntött; velünk van, „az Ige testté lett, közöttünk lakott”. Ahogy Eugen Peterson mondja, „az Ige testté és vérré lett, és a szomszédunkba költözött”. És ha erre újból rádöbbenünk, akkor nem is értjük, miért szállta meg szívünket a félelem. Isten Izrael népével lakott a pusztában és közöttünk is felverte sátrát. Isten valóban velünk van. Ez a reményünk, az örömünk, a valóságunk, minden küzdelmünk központja és erőnk forrása.
Annak láttán, ami ma a világban történik, méltán ébredhet félelem a szívünkben: a szegények helyzete, az egészségügyi kihívások, a faji és nemi igazságtalanság, az autoriter rendszerek, a társadalmi kirekesztés, a rendszerszintű gazdasági igazságtalanság és a halálos háborúk mind aggodalommal töltenek el minket. De ha felfedezzük azt, aki a szomszédunkban verte fel sátrát, akkor újból erőt merítünk ahhoz, hogy folytassuk küzdelmünket az igazságosság útján. Az új szomszédunk biztonságot ad, hatalma van arra, hogy örömöt, békét és változást hozzon a világba. Halljuk és értjük is feddő szavát: „Mit féltek, ti kicsinyhitűek?” (Mt 8,26)
Egyházi közösségként a világjárványon túlmutató reménység a miénk, és a bizalom, hogy Isten továbbra is kiküld minket, közösségként, a világba, hogy azok között lakozzunk és ott verjünk sátrat, ahol a fájdalom az úr, ahol az Isten teremtményeinek méltóságát lábbal tiporják, és ahol az emberek mindennapjai messze vannak a bővölködő élet teljességétől.
Igen, ez lehet az a karácsony, amikor úgy ismerjük fel, hogy Isten velünk van, mint soha korábban.