Ma százötven éve hunyt el David Livingstone Afrika-kutató, skót misszionárius, aki a keresztyénség, illetve a nyugati civilizáció terjesztését és a rabszolga-kereskedelem lerombolását szerette volna elérni afrikai expedícióival.
David Livingstone afrikaiaknak prédikál
David Livingstone 1813-ban született Skóciában, egy Blantyre nevű városkában. Ha ma erre a névre rákeresünk, elsőként Malawi második legnagyobb városát dobja ki az internetes kereső, amelyet pont a Livingstone előtti tisztelgésként neveztek el így 1876-ban a Skót Egyház itt tevékenykedő misszionáriusai.
Livingstone szegény családba született, ezért egy gyapotfeldolgozó üzemben dolgozott már tízéves korától, de a munka mellett esti iskolába járt. Orvoslást és teológiát tanult Glasgow-ban, majd a Londoni Misszionárius Társaság tagjaként a brit fővárosban. Eredetileg Kínába készült misszionáriusnak, de ott 1839-ben kitört az úgynevezett ópiumháború, így végül Dél-Afrika mellett döntött. 1841-ben érkezett Fokvárosba, ahonnan északra indult. Messzebb jutott a Kalahári-medencében, mint előtte bármelyik fehér ember. 1843-ban túlélt ugyan egy oroszlántámadást, de bal karját élete végéig alig tudta használni.
Neve egy 1849-es expedíció során vált ismertté, amikor átkeltek a Kalahári-sivatagon, felfedezték a Ngami-tavat a mai Botswanában, és eljutottak a Zambézi folyóig.
Livingstone expedíciói
Mivel nem volt igazán jó prédikátor, saját küldetésének a térítés helyett azt tekintette, hogy megkeresse a járható útvonalakat Afrika belseje felé, amelyeken majd a misszionáriusok elérhetik az ott élőket, és megismertethetik őket az evangéliummal.
1853-ban újabb vállalkozásba kezdett, és a mai Botswana területétől előbb nyugatra indulva eljutott 1854 májusában Luandába az Atlanti-óceán partján, majd visszatért kiindulóhelyére, és néhány hónap pihenő után kelet felé indult a Zambézi folyó mentén. Felfedezte a Viktória-vízesést, amelyet a bennszülöttek csak „mennydörgő füst” néven emlegettek. A zuhatag mellett Livingstone városának a neve mind a mai napig emlékeztet a skót orvos-misszionáriusra. Innen továbbhaladt kelet felé, és a mai Mozambik területén, Quelimane kikötőjénél elérte az Indiai-óceánt, ezzel ő lett az első ismert európai, aki átszelte Afrikát. Hazájában hősként ünnepelték, és Viktória királynő afrikai konzullá nevezte ki.
Hamar újabb expedícióra indult, ahol gőzhajóval próbált minél tovább eljutni a Zambézi folyón, de arról kiderült, hogy csak egy pontig hajózható. Egy mellékfolyója mentén haladva Livingstone azonban felfedezte a Malawi- és a Chilwa-tavat. Erre a vállalkozásra vele tartott felesége is, aki az út során maláriában meghalt. Livingstone az expedícióról írt könyvében említést tett a kininről mint a malária elleni lehetséges gyógyszerről, sőt azt is feltételezte, hogy a szúnyogok terjeszthetik a betegséget.
Ezek után a Nílus forrásának felkutatását tűzte ki célul, amit nevezhetnénk a korszak felfedezőinek „Szent Gráljának” is, annyian keresték és vélték megtalálni. Livingstone 1866-ban Zanzibár szigetéről indult el, de az ellenséges törzsek miatt eltért eredetileg tervezett útvonalától.
David Livingstone 1864-ben
Első európaiként járt a Mweru-, majd a Bangweulu-tónál, 1869 elején kiért a Tanganyika-tó partjára, majd folytatta útját a Kongó egyik ágához, végig olyan vidékeken haladva, amelyeket előtte európai ember nem látott. Eddigre már jó ideje nem tudták, merre járhat, halálhírét is keltették, a brit hatóságok pedig néhány kísérlet után feladták a keresését. A New York Herald amerikai újság szerkesztőségében azonban világszenzáció lehetőségét látták a történetben, és Henry Stanley újságírót küldték az eltűnt skót felfedező misszionárius megkeresésére. Stanley végül 1871 novemberében a Tanganyika-tó partján talált rá a beteg, kimerült Livingstone-ra. Stanley azzal köszöntötte: „Doktor Livingstone, ha nem tévedek.” A két felfedező együtt térképezte fel a Tanganyika-tó északi partjait, majd Stanley visszaindult a part felé Livingstone naplóival és jegyzeteivel. Az újságíró által küldött készleteket szállító csapat azonban már csak az idős kutató holttestét szállító afrikaiakkal találkozott. David Livingstone 1873. május 1-jén a mai Zambia területén található Chitambóban halt meg. Szívét Afrikában, testét a londoni Westminster apátságban temették el.
Becslések szerint Livingstone a haláláig mintegy 46 ezer kilométert tett meg Afrikában, nagyrészt gyalog. Megnyitotta a kontinens belsejét az európaiak előtt. Ő elsősorban a hittérítők előtt szerette volna, és bízott benne, hogy ez a rabszolga-kereskedelem visszaszorításában is segít majd. Mottója ma is olvasható a Viktória-vízesésnél található szobrán: Keresztyénség, kereskedelem, civilizáció.
Rabszolgából felfedező
Afrika belsejének feltárásában számos magyar kutató is részt vett, elég csak a madagaszkári „királyra”, Benyovszky Móricra vagy a Kongó és Angola vidékét 1848 és 1864 között kutató Magyar Lászlóra gondolni, de említhetnénk Teleki Sámuelt is. Még érdekesebb azonban talán Sass Flóra élete, aki férjével, Samuel Bakerrel kutatta az 1870-es években a Nílus forrását.
Sass Flóra Erdélyben született 1841-ben, de családja hét évvel később román felkelők áldozata lett. A lány úgy menekült meg, hogy a család román szolgálója a saját gyermekének hazudta. Egy örmény család vette magához, de a családfő Bem seregében harcolt, és a világosi fegyverletétel után a mai Bulgáriába menekültek, Vidin városába. Itt a lány valahogy elvesztette befogadóit, és legközelebb 1859-ben tűnt fel az utókor számára, amikor is a vidini rabszolgapiacon egy kereskedő árulta őt. Itt talált rá a húsz évvel idősebb Samuel Baker brit mérnök, aki „kiváltotta” a lányt, majd később feleségül is vette. A házaspár 1861-ben afrikai expedícióra indult, a Nílus forrását kutatva, és együtt fedezték fel az Albert-tavat, amelyet akkor a nagy folyam kiindulópontjának véltek. Majdnem tíz évvel később még egy expedíciót indítottak a térségbe, ám ekkor a cél már a rabszolgaság visszaszorítása és az egyiptomi – és ezáltal a brit – befolyás kiterjesztése volt.