Krisztus testének Kongóban is él része, ezért sem mondhatunk le a keresztyén többségű, természeti kincseiben gazdag országról. Lehetőségünk van a hosszú távú együttműködésre az erős küzdőszellemmel megáldott itteni testvéreinkkel – vallja és bizonyítja Juhász Péter Gergő. A Földkelte Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület elnökét a kongói konfliktus okairól, a keresztyének ottani helyzetéről és a szervezet tizenhét évnyi térségfejlesztő törekvéseiről kérdeztük.
Leszámolna néhány Afrikával kapcsolatos tévhitünkkel?
Jellemzően két, erősen sztereotip kép él bennünk a fejlődő országokról. Az egyik a csontsovány, éhező, mezítlábas gyerekek felkavaró látványa, amely a különféle érzékenyítő kampányok révén mélyen beivódott a tudatunkba. A másik az oroszlánkirály-effektus: filmbe illő szafari jelenik meg a lelki szemeink előtt, a vöröslő naplementében elhaladó zsiráfokkal, elefántokkal és zebrákkal. Mint ha azt mondanám, hogy minden magyar vagy budapesti hajléktalanként tengeti az életét, vagy hortobágyi csikós.
Juhász Péter Gergő
Az afrikai kontinens rengeteg országot jelent, különböző népcsoportokkal, eltérő vallásokkal és szokásokkal. Ugyan mindkét bennünk élő képnek van valóságalapja, de a lakosság jelentős része mára már városban lakik. Az elmúlt évtizedekben az életminőség több régióban is javult.
Hogyan fogadják a látogatókat egy átlagos kongói faluban?
Maradandó élmény volt számomra az első kongói látogatásom 2008-ban, már csak azért is, mert ekkor utaztam először olyan országba, amely nem a klasszikus turistacélpontok közé tartozik. Amikor egy helyi tolmáccsal, későbbi barátommal és üzlettársammal beértünk egy faluba, mindenki a földön ült vagy körben állt. Rögtön kihoztak két széket, az egyiket a közösség vezetőjének, a másikat pedig nekem mint vendégnek. Ennek a beszélgetésnek csak a protokollrésze három órát tartott. Ez alatt hosszasan érdeklődtünk például egymás családtagjainak hogyléte felől. Mindezt időnként megszakította, amikor ételt és italt hoztak nekünk. Csak ez után kerülhetett szóba – három percben – jövetelünk voltaképpeni oka.
Mennyiben különbözik az ott lakók élete a miénktől?
Már az alapokban is eltér: mi nehezen értjük meg a gondolkodásmódjukat. Ami elsőre is feltűnik, az az, hogy mennyivel tágabb a családfogalmuk. Nekik a család azt a közeget jelöli, amelyben felelősen gondoskodnak egymásról, akár háromszázan – és ez nem ritka eset! Egy ilyen közösséghez tartozásnak nem feltétele a vér szerinti kötelék, sőt, helye van benne a nagyszámú gyermeknek, a munkaképtelen vagy idős felnőtteknek és azoknak is, akik képzetlenségük miatt munkanélküliek, és a víz- és rőzsehordáson, valamint kisebb mezőgazdasági munkákon kívül nem foghatók be másra. Ez óriási terhet ró azokra, akiknek sikerül a városban jól fizető állást találniuk. Ők pénzt és a falun nem előállítható termékeket küldenek haza folyamatosan, miközben családjuk vidéken élő része élelemmel látja el őket.
Hogyan képzeljük el az életszínvonalbeli különbséget?
2005-ben Malawiban találkoztam egy használt ruhákat fuvarozó teherautó-sofőrrel, aki akkor százhetvenezer forintnyi kwachát keresett havonta. Ezzel szemben a legtöbb nő, aki a helyi ruha szortírozó gyárban dolgozott, legfeljebb kétezer forintnak megfelelő összeget vihetett haza. De ez a sofőr ugyanolyan ruhákban járt és ugyanúgy élt, mint a többség, mert neki igencsak tágas családja volt, akikről gondoskodnia kellett. Az életszínvonalbeli különbség – mint elmondta – annyiban mutatkozott meg, hogy mindennap megajándékozhatta magát ötven forintért egy kis üveg Fantával. Fontos látnunk, hogy ezt gyakran nem jószívűségből, hanem kulturális nyomásra teszik. Az ő megítélésükben egy nem vérrokon elhanyagolása is ahhoz hasonló, mintha nálunk valaki a saját gyermekét dobná el magától.
Juhász Péter Gergő egyesületi elnök számára a szolgálat fogja egybe életének családi, szakmai-tudományos és üzleti szálait. A teremtésvédelmi akciókhoz és missziókhoz szükséges anyagiakat különféle vállalkozásokkal teremtik elő. A javarészt Kongóban, Malawiban és Ugandában megvalósított globális kezdeményezéseik akadémiai hátterét jelenleg az Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Intézete és az Afrika Kutatóintézete biztosítja. Feleségével osztoznak szenvedélyükben, de naggyá cseperedő gyermekeik is vérbeli aktivistákká lettek. Kisvárdai presbiterként is igyekszik megállni a helyét, miközben igazi világutazó: az akciók és tanulmányutak révén a föld minden táján, még az Antarktiszon is megfordult.
Lát még ilyen nehezítő tényezőket az életükben?
Az egyesületünk a háború sújtotta kelet-kongói régióban nagy területen termesztett kukoricát. Itt a körülmények miatt több a mélyszegénységben élő. Megrendítő volt annak a látványa, hogy sokan az út szélén koplaltak vagy akár éhen is haltak a több száz hektáros kukoricatáblák mellett. Azért nem nyúltak a terméshez, mert egy varázsló – aki egyébként könnyen lehet, hogy keresztyén vagy muszlim vallású – csinált valamit azzal a területtel, és attól kezdve ha valaki el merészel onnan emelni bármit is, azt nemcsak szörnyű betegség vagy halál sújtja, hanem az átok kihat még minden szerettére is. Az ehhez hasonló hiedelmek olyan erősen élnek bennük, hogy azok miatt foggal-körömmel ragaszkodnak a közösségi normáikhoz.
Azt gondolnánk, az itt élő népek szociális érzékenységük miatt nyitottabbak az evangéliumra. Vagy inkább megmaradnak a félelmeik rabjainak?
Mindkettőnek mélyre nyúló gyökere van. Egyrészt a keresztyénség és az ezzel járó spiritualitás sokkal közelebb áll ma az ő világukhoz, mint a mi társadalmunkhoz, így nagy erővel tudott ezeken a területeken terjedni. De még a legoptimistább számítások szerint is először csak száz-száz ötven éve érintkezett a szubszaharai Afrika a keresztyénséggel, miközben az iszlám már évszázadok óta jelen volt a térségben. Másrészt az emberkereskedelemre és a gyarmatosításra vezethetők vissza a számunkra már érthetetlen, magukat még erősen tartó hiedelmeik. A XVI. századtól meginduló nagyüzemi rabszolga-kereskedelem ezt a térséget sújtotta a leginkább: az arab, illetve portugál rabszolga-kereskedők rengeteg embert elszállítottak, és még ennél is többet megöltek. A közvetett áldozatokkal együtt pedig teljes országok néptelenedtek el. Képzeljünk el egy, A legyek uráéhoz hasonló társadalmat, ahol a falu legidősebb embere mindössze tizenkét éves, és a szabályok, átörökített rítusok, hagyományok híján senki sem tudja, hogyan kell viselkedni, földet művelni, vagy éppen kivel lehet és kivel nem szabad nemileg érintkezni. Sok mindent nem értettek, így uralkodott el rajtuk a félelem. A megmagyarázhatatlan elhárítására tett kísérleteik a különféle hiedelmek formájában öltöttek testet egyfajta közösségi önvédelemként. Rengeteg viszontagságot kell ma elszenvedniük a Kelet-Kongóban élő keresztyéneknek.
A Hunyadi Mátyás-korabeli, szintén feudális társadalmi berendezkedésű Malawiban közel kétmillióan élhettek. Ezzel szemben David Livingstone felfedező a XIX. században mindössze háromszázezer lelket talált az országban. A skót orvos és misszionárius, a Malawi-tó európai felfedezője (1859) küzdött a térségben élők emberi jogaiért azáltal, hogy felszólalt a rabszolga-kereskedelem ellen. Emléke ma is nagy megbecsülésnek örvend, Malawiban róla elnevezett várost is találunk.
Mi rejlik ennek hátterében?
Jelenleg etnikai, törzsi és gazdasági, tehát nem vallási alapon feléledt fegyveres konfliktus zajlik az Uganda mellett fekvő Ituri és a Ruandával szomszédos Észak-Kivu tartományokban. Az ellentét még a gyarmatosítók által vonalzóval felosztott területek miatti viszályoknál is régebbre nyúlik vissza. E feszültség magja ugyanis az állattenyésztő tuszik és a többségben lévő, növénytermesztő hutuk közötti életmódbeli különbségekben rejlik. A népirtást megfékező tuszik ruandai hatalomra kerülése után ugyanis több mint kétmillió hutu menekült át a kelet-kongói régióba. A háborús bűnösök és a népirtásban tevékenyen segédkező milíciák felelősségre vonásának érdekében számos tuszi lépte át akkor a határt. Később ez vezetett az afrikai világháborúként is emlegetett, több millió emberéletet követelő fegyveres összecsapáshoz. E csoportok jelenlétükkel azóta is folyamatosan destabilizálják a térséget. Ezt csak súlyosbítja az a körülmény, hogy az itt található gazdag arany- és gyémántlelőhelyekért, valamint az ország ritkaföldfémkészletéért óriási nemzetközi verseny folyik, az említett kongói területekre Ruanda és Uganda is szívesen rátenné a kezét. Ebben a bizonytalanságban könnyen összeverődnek, illetve szélsőségessé válnak a különféle paramilitáris csoportok, mint amilyen az Ugandából érkező, Szövetséges Demokratikus Erők (ADF) nevet viselő radikális muszlim szervezet, amely a közelmúltban történt tömeggyilkosságot elkövette. Az ehhez hasonló, a lakosságot rettegésben tartó milíciák a legkegyetlenebb eszközöktől sem riadnak vissza, így használták korábban a nemi erőszaktételt biológiai fegyverként, hiszen a HIV-fertőzés néhány évtizede még felért egy halálos ítélettel. A radikalizálódásra hajlamos fiatalok számára különösen vonzók a különféle köztörvényes bűnözőből és egykori katonákból verbuválódó, szélsőséges csoportosulások, amelyek képesek számukra a kiirtandó ellenség elleni gyűlölet felszításával egyértelmű, könnyen megvalósítható életcélt nyújtani. Különösen fájdalmas, hogy emiatt sok esetben keresztyének gyilkolnak keresztyéneket – etnikai alapon. Ezenfelül a fegyveres konfliktus miatti tömeges népességmozgás gazdasági és humanitárius szempontból is nehéz feladat elé állítja a menekülteket befogadó térségeket.
A kétezres évek elején a Földkelte Egyesület prevenciós előadások segítségével járult hozzá Malawiban az akkor tetőző HIV-fertőzés vissza szorításához. Emellett már több mint egy tucat orvosi misszió megszervezésében vettek részt a szakorvosi ellátottság terén hiányt szenvedő térségben. Szeremley Csaba koordinálásával orvosok és orvostanhallgatók rendszeresen visszatérnek Malawiba és már Etiópiába is, hogy ott néhány hét alatt több száz műtétet és kisebb beavatkozást hajtsanak végre. Emellett együttműködésben különféle hazai egyetemekkel afrikai orvosok magyarországi tapasztalatszerzését is segítik.
Milyen konkrét változásokat eredményezhet a hetven kongói keresztyén áldozat családjának életében a nekik juttatott segély?
A Földkelte Egyesületnél kiemelten odafigyelünk arra, hogy tevékenységünket a „Ne segélyezz, hanem működj együtt!” mottó szellemében végezzük. Az ilyen tragikus események vagy természeti katasztrófák után azonban helye van a gyors és közvetlen pénzügyi segítségnek, hiszen a történtek jelentős mértékben rontottak életkörülményeiken. Mi a hozzátartozók felkutatásában, továbbá a Magyarországi Református Egyház és a Hungary Helps program által felajánlott öt-öt millió forint, valamint a nyíregyházi Lions Club százezer forintos adományának biztonságos eljuttatásában segédkeztünk. E jelentősebb összeg felhasználásának módjait is felvázoltuk a segélyben részesülőknek, gyakorlatias előadásban motiválva őket arra, hogy jól bánjanak azzal, amihez hozzájutottak. Megtehetik ezt akár vírusrezisztens maniókahajtások és különféle vetőmagok vásárlásával vagy egy kisvállalkozás elindításával, közvetve hozzájárulva a környék élelmezésbiztonságának és az itt lakók életkörülményeinek javulásához is.
Az anyagi segítség mellett a felebaráti melléállás sem maradhatott el: a szeretteiket gyászolók traumáinak feldolgozásában, lelki kísérésében rehabilitációs céllal veszünk részt. A program hamarosan utánkövetéssel ér majd véget, amikor megvizsgáljuk, valójában mire is használták fel az érintettek az adományokat.
Elképzelhető, hogy egy ilyen soha nem látott pénzösszeg nemhogy nem használ, de egyenesen árt valakinek?
Sajnos igenlő választ kell adnom a kérdésre, erre minden megbízásunknál szükséges odafigyelnünk. Az első malawi missziómon olyan régióban is dolgozhattam, amely kifejezetten a segélyekre rendezkedett be. Nem volt a közelben háborús övezet, sem menekülttábor, egyszerűen húsz – azóta már negyven – éve nem tettek egyebet, mint várták, mikor jön meg ismét a zsákokkal megpakolt teherautó. Erről szól az életük, a munkájuknak nincs értéke, már nem is gondolják, hogy tehetnének bármit önmagukért, csak az adományokból élnek. Ezzel az emberi méltóságuk is szinte teljesen elveszett. Ugandai menekülttáborokban szintén találkoztunk a segélyfüggőség jelenségével, így akkor elhatároztuk, hogy minden további kezdeményezésünknél a helyiek bevonása valamilyen fejlesztési programba és önálló lábra segítése lesz az alapvető célunk. A mostani eset annyiban kivétel, hogy itt legfeljebb önkéntes jelleggel tudtuk meghívni a közvetlen pénzsegélyben részesülőket annak átgondolt és felelős felhasználására. Az itt élők azonban hatalmas küzdőszellemmel vannak megáldva, akarnak harcolni az életkörülményeik javulásáért, így reménykeltők az első visszajelzéseink.
Kérem, ossza meg az olvasókkal egy önfenntartó projektjük sikertörténetét!
A két éve elhunyt üzlettársam és barátom, Dieudonné Cirhigiri Zirirana indított arra 2008-as kiutazásom során, hogy ne álljak meg a kutatásnál és a disszertációm megírásánál, hanem tegyek is valamit vele közösen az ott élőkért Nyangeziben. Egy környezeti, gazdasági és társadalmi szempontból is fenntartható projektet szerettünk volna megalkotni a második kongói háborúból éppen csak kilábalni próbáló régióban. A piaci viszonyok alapján a választásunk a sertéstenyésztésre esett, mert a húsát akkoriban különösen drágán lehetett beszerezni, ugyanis a különféle milíciák korábbi fosztogatásai miatt kizárólag importtermékké vált. A farmot egy üressé vált árvaház épületében indítottuk el néhány malaccal. A közeli sörgyár ingyen takarmányhoz juttatott minket, a sertéstartásból származó trágya pedig termőre fordította a kukoricaföldjeinket is. A mintagazdaság hamar kinőtte magát, így a több mint hatszáz állatból elkezdtünk a környéken élőknek is adni, megfelelő mezőgazdasági képzés után, azzal a feltétellel, hogy a további szaporulatokból a szomszédjaiknak is adnak.
A takarmányt jellemzően tőlünk vásárolták meg. A piaci törvényeknek megfelelően hamarosan leesett a sertéshús ára, de a kialakuló önfenntartó gazdaságok ezt nem szenvedték meg. Ezután brojlercsirkék nevelésére tértünk át, mivel ezek egyszerűen és jól értékesíthetők. A közelmúltban eszkalálódó konfliktus számos fenntarthatósági fejlesztési projektünket késlelteti, például a napelemek telepítését. De jó látnom, hogy az együttműködés folytatódik Dieudonné népes családjával, akik továbbviszik a munkát, amelyet édesapjukkal elkezdtünk.
Mi miként segíthetjük az egyesület munkáját?
Olyan nagyszabású terveink vannak, hogy néha úgy érzem: még ha a világ minden kincsét és hatalmát megkapnánk is, akkor is rendkívül nehéz lenne a feladatunk. A célunk az, hogy társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból egyaránt fenntartható bolygóközösséget hozzunk létre materiális, szellemi és lelki értelemben is. Hálásak vagyunk annak a baráti és céges háttérnek, amely hosszú távon finanszírozza a projektjeinket. Amennyiben valaki meglátja a küldetésünkben rejlő értéket, az adományával szintén támogathatja azt. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy ezeket a legnagyobb megtérüléssel fektessük be.
CSELEKEDJ LOKÁLISAN ÉS GLOBÁLISAN!
A Földkelte Egyesület 2003-ban egy Kisvárda környéki baráti kezdeményezésként indult, de a helyi akciókon túlmenően már akkor világra törő terveik voltak. Lokális aktivitásuk látható Magyarország-szerte különféle fesztiválokon és városi rendezvényeken, az egyesület tagjai emellett különféle közösségi és kulturális programok szervezésében vesznek részt. Hulladékgyűjtési és -gazdálkodási akcióik a teremtésvédelem és a fenntarthatóság jegyében folynak, dokumentumfilmjeikkel pedig a különféle hazai ökoszisztémák biodiverzitására hívják fel a figyelmet. Helyi elkötelezettségük további jele, hogy Kisvárdán és annak környékén régóta kapcsolatot ápolnak a helyi oktatási intézményekkel, amelyekbe különféle ismeretterjesztő, szemléletformáló, prevenciós és pályaorientációs célzatú előadásokkal, illetve útibeszámolókkal rendszeresen visszatérnek.
Emellett a győrtelki Planetrise Akadémián tíz-tizennégy fős csoportoknak pár napos egyeztető orientációs alkalmat tartunk, ahol felkínáljuk a bekapcsolódás lehetőségét a saját munkánkba vagy a partnerszervezeteink már jól működő projektjeibe. Ezt iskolai végzettség vagy éppen afrikai kiutazás nélkül is bárki megteheti, itthon is szükség van önkéntesekre. Az oktatási centrumunk emellett segít a saját terveket megvalósítani, hogy azok ne csak álmok maradjanak. A közösen elkészített portfólióval pedig akár pályázni és saját támogatókhoz jutni is lehet.
Hogyan tehetjük meg református közösségeinkben az első lépéseket az élhetőbb és méltányosabb világ felé?
Járjunk nyitott szemmel és lélekkel a világban – mert egymás nélkül nem boldogulhatunk. A különféle ellátási láncok révén rengeteg ember életére hatunk, és ez visszafelé is működik. Sem a lokálpatriotizmus, sem a globalista megközelítés nem járható út önmagában. Egyrészt nem mondhatunk le a Kongóban élő keresztyénekről. Másrészt nem feledkezhetünk meg a mellettünk élőkről a többi nyolcmilliárd embertársunkon való segítés közben sem.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!