Így hódította meg Palesztinát a görög szellem az ókorban

Sorozatunkban a Jézus korabeli Palesztina történetét dolgozzuk fel, hogy érthetőbbé váljon az a kulturális és politikai környezet, amelyben az evangéliumok, illetve az apostolok cselekedeteinek története játszódott. Az első részben az elgörögösödő, hellenizálódó Palesztinát mutatjuk be Nagy Sándor hódításától a templom második pusztulásáig.

Amennyiben igaz a mondás, miszerint boldog az a nép, amelynek nincs történelme, akkor a zsidóság életébe Nehémiásnak és Ezsdrásnak köszönhetően rendkívüli boldogság költözött. A babiloni fogságból hazatérő zsidók életéről rendkívül kevés a biztos ismeretünk. A jeruzsálemi templom (az úgynevezett második templom) még Ezsdrás és Nehémiás megérkezése előtt felépült, Dárius perzsa király idejében szentelték fel az udvar engedélyével, miután a júdeai királyi családból származó Zerubábel helytartó és Jósua főpap a zsidók egy visszatelepülő közössége élén megérkeztek a tartományba. Hogy az Ezsdrás és Nehémiás korától Nagy Sándor hódításáig terjedő időszak politikai eseményei milyen hatást gyakoroltak Jeruzsálemre, nem tudjuk. Júdea a Perzsa Birodalom részeként, a folyón túli tartomány helytartójának irányítása alatt meglehetősen autonóm módon működött, élén a főpap állt, aki a belső ügyeket irányította. A helytartót csak az érdekelte, hogy az adó befolyjon, illetve a birodalom politikája érvényesüljön. Vallási értelemben ugyanakkor kifejezetten intenzív időszakot láthatunk, ekkor kezdték a vallásos élet kereteit és formáit meghatározni, valamint kanonizálták az írásokat.

Palesztina Jézus korában (f.Wikipedia)

Palesztina Jézus korában

Fotó: Getty Images

A korszakból Josephus Flavius említ érdekes eseményt A zsidók története című művében, amikor Jóhánán zsidó főpap megölte testvérét, Jésúát a szentélyben. Jésúa barátja, a perzsa hadvezér, Bagoasz segítségével kívánta megszerezni a főpapi tisztséget. A zsidók tiltakozásokba kezdtek a szentélyben történt gyilkosság miatt, valamint amiért a perzsa vezető belépett a szentélybe. Erre válaszul Bagoasz, aki az uralkodó jobbkeze volt, sőt, a későbbiekben királyok választója és megbuktatója, „hét éven át kínozta a zsidókat”. Bár a forrás nem sokat árul el a zsidóság életéről, Jésúá és a perzsa vezető közötti barátság arra utalhat, hogy a zsidók megbecsült tagjai voltak a birodalomnak. Ezzel szemben a szentély ügyeibe való beavatkozás érezteti, hogy a perzsák, ha kellett, erővel is érvényesítették akaratukat. Radikális változást Nagy Sándor makedón király Krisztus előtti 332-es hódítása hozott a Közel-Keleten. A Perzsa Birodalom néhány év alatt összeomlott. A görög szellem a görög katonákkal együtt masírozott egészen Indiáig. Palesztina területére Nagy Sándor már győztesen érkezett, így fegyveres harc nélkül vonult be a területre. A makedón hódító alapvetően tiszteletben tartotta folyamatosan növekvő birodalmának vallási sokszínűségét, így a zsidóság különösebb hátrányt nem szenvedett, sőt, a samaritánusokkal szemben kifejezetten erős pozíciókat szerzett. Nagy Sándor korai halálával azonban fordulat állt be a régió történelmében. Hadvezérei, a diadokhoszok már a teteme fölött elkezdtek marakodni az örökségen, amely végül a nagy hódító birodalmának feldarabolásához vezetett. Palesztina az Egyiptomot uraló Ptolemaioszok kezébe került, akik megerősítették a zsidók helyzetét, és nagyjából száz éven keresztül uralták a területet. A zsidóság először ekkor lépett közvetlen kapcsolatba a hellenizmussal. Nagy Sándor terve az volt, hogy egyesíti a nyugat és a kelet kultúráját, birodalma azonban politikai értelemben szétesett, az utódállamok viszont továbbvitték a gondolatot, ha nem feltétlenül tudatosan is. Egyiptomban már korábban is éltek zsidók, de ebben a korszakban nőtt meg a diaszpóra lélekszáma, sokan fogolyként vagy zsoldosként kerültek oda, és a kivándorlás is jelentős tényezőnek számított. Alexandria a hellenista világ kulturális központjaként a zsidókat is vonzotta. Az ott élők előbb-utóbb görög anyanyelvűek lettek, bár sokan a hébert is értették még egészen a II. századig. A görög műveltség magas szinten a tudományokat, a kutatást jelentette, Alexandriát, ahol a kor legkiválóbb tudósai és művészei tevékenykedtek. Alacsonyabb szinten pedig a szabad szellemű, könnyed irodalmat, görögös öltözetet, kényelmet, szép városokat, mutatós épületeket, szobrokat, képeket, színházat és cirkuszt.

A zsido haboru, reflap 2025. 0108 (f.Getty Images)

A ptolemaida állam vezetői és hivatalnokai görög származásúak vagy elgörögösödött népek leszármazottai voltak, így a birodalom minden pontjára vitték magukkal a nyelvet és szokásaikat. Ennek köszönhetően a hellén kultúra elsősorban a városokban terjedt, ahol a legnagyobb számban laktak tisztviselők. Hamarosan görögös ipar- és kereskedővárosok sora alakult ki, amelyek az új szellemiség központjaivá váltak. A zsidóság körében a hivatalnokokkal kapcsolatban álló vezetők, gazdag kereskedők, adóbérlők mutatkoztak fogékonynak a hellenizmusra. Görög nevelőt fogadtak gyermekeik mellé, hellén hangzású neveket vettek fel, görögös ruhákban jártak, valamint görög sportokat akartak űzni. Ez igen vékony réteget jellemzett csupán, a Ptolemaioszok pedig nem akarták erőszakkal egységesíteni birodalmuk lakóinak kultúráját, vallását. A földművelők, állattartók, egyszerű emberek viszont hűek maradtak hitükhöz és hagyományaikhoz. Nehémiás és Ezsdrás reformjai nem múltak el nyomtalanul, olyan keretrendszert hagytak a népre, amely az idegen uralom idején is megtartóerővel bírt. Mindennek ellenére nem tudták teljesen kivonni magukat a hellenista hatások alól, szinte a levegővel együtt szívták magukba a görög műveltséget.

A politikai helyzet változása azonban felgyorsította a hellenizáció folyamatát. Palesztina területe vita tárgyát képezte a Ptolemaida, illetve a Szíriát, Perzsiát, Kis-Ázsiát, valamint Mezopotámiát magába foglaló Szeleukida Birodalom között, így a zsidók a két hellenista állam ütközőzónájába kerültek. A területet száz évig uraló Ptolemaioszok a II. század elején vereséget szenvedtek III. Nagy Antiokhosz csapataitól, így Palesztina szeleukida uralom alá került. Ez eleinte nem jelentett feltűnő változásokat, az önkormányzatiság megmaradt, illetve továbbra is a főpapok vezették a zsidóságot. A fordulatot a magnésziai vereség hozta el Krisztus előtt 190-ben, amikor a római csapatok döntő vereséget mértek a szeleukida uralkodóra. A hadisarcot III. Antiokhosz csak nagy nehézségek árán tudta megfizetni. A hatalomban fia követte, aki igyekezett fenntartani a belső békét, bár tudjuk, hogy pénzszűkében megpróbálta rátenni a kezét a jeruzsálemi templom kincseire. Halála után testvére, IV. Antiokhosz került uralomra, aki felvette az Epiphanész nevet, amely azt jelentette, a megnyilvánuló isten. Antiokhosz, hogy biztosítsa uralmát az Egyiptommal határos Palesztinában, az őt kiszolgáló hellenista zsidó pártot igyekezett hatalomra segíteni. Jeruzsálemet belső viszályok terhelték, a pártok a király kegyeit keresték. A mérsékelten hellenista álláspontot képviselő aktuális főpap Antiókhiában tartózkodott, amikor testvére, az Iaszón görög nevet felvevő Jósua nagy összeget ajánlott fel a főpapi tisztségért. Az uralkodó ezt elfogadta, Iaszón pedig magához ragadta a hatalmat, és erőszakos hellenizációba kezdett. Gümnasziont, tehát testgyakorló csarnokot építtetett Jeruzsálemben, ami teljes mértékben szembement a zsidó hitelvekkel és szokásokkal. A versengő fiatal férfiak görögösen kezdtek öltözni, és görög módra mezítelenül űzték a sportokat. Ezt tetézte, hogy a sporteseményeken való részvétel bizonyos szinten a görög istenségek és az uralkodó isteni mivoltának elismerését is megkívánta. Mindezt a zsidók többsége elítélte és hitehagyásnak tartotta, az elégedetlenség pedig egyre nőtt.

Részlet Josephus Flavius A zsidó háború című művéből:

„Mialatt a templom égett, a katonák mindent elraboltak, ami a kezük ügyébe került, és százával mészárolták a zsidókat, ahol találták őket. Nem irgalmaztak a kornak, nem törődtek senkinek a méltóságával, gyermekeket és aggastyánokat, világiakat és papokat válogatás nélkül öldöstek, és a háború dühe mindenkit egyformán elsöpört, mindegy volt, hogy kegyelemért könyörögtek vagy védekeztek-e az emberek. A mindenütt felcsapó lángok pattogásával összekeveredett az elesettek nyögése. A domb magassága és az óriási épület nagysága miatt azt hihette volna az ember, hogy az egész város lángokban áll; de el sem lehetett képzelni fülsiketítőbb és félelmetesebb üvöltést annál, ami az egészet túlharsogta. Mert míg a római legiók, amelyek zárt szakaszokban nyomultak előre, ujjongó kiáltozásban törtek ki, ugyanakkor felhangzott a tűz és vas szorításában vergődő lázadók ordítása, fentről pedig belesírt az elhagyott nép jajveszékelése, amely ijedtében az ellenséghez menekült és sorsán siránkozott. A dombon állók sikoltozásával egybevegyült a városban maradt néptömeg üvöltése: ezeket az éhség már elsorvasztotta és megnémította, de a templomtűz láttára összeszedték utolsó erejüket és még valami keserves nyöszörgést vinnyogtak; s a Peraia és a környező hegyek visszhangja még félelmetesebbé fokozta a hangoknak ezt a harsogását.”

A törvényesen választott főpap gyermeke, IV. Oniász Egyiptomba menekült, ahol a ptolemaida uralkodó engedélyével Leontopoliszban szentélyt épített a jeruzsálemi mintájára – persze szerényebb kivitelben – egy elhagyott egyiptomi templom helyén, és egy fontos zsidó kolóniának lett a vezetője. Iaszón három évig töltötte be a tisztséget, amikor elűzték. Egy Menelaosz nevű főpap követte, aki nála is többet ígért a királynak. Amikor már nem tudott fizetni, elkezdte lopni a templom kincseit. A helyzet robbanásig feszült, amikor is elterjedt a hír, hogy Antiokhosz meghalt egy egyiptomi hadjárat során. Ezen felbátorodva Iaszón visszatért, és embereivel megpróbálta kiűzni a templomba menekülő Menelaoszt. A nép támogatta volna ebben, ha nem kezd őrült mészárlásba. Végül az Egyiptomból hazatérő Antiokhosz győzte le Iaszónt és helyezte vissza Menelaoszt, de kapva az alkalmon, hadisarc gyanánt kifosztotta a templomot. A szakrális tárgyak mellett a homlokzat aranylemezeit is elvitte. Egy királyi biztost hagyott maga után Jeruzsálemben, aki azonban katonai segítség nélkül nem tudta fenntartani a rendet. A helyzet kezelésére zsoldosokat küldtek, akik alkalomadtán a békés lakosokat is legyilkolták. A város falait ledöntötték, és fellegvárat emeltek a templom mellé, amely egy Jeruzsálemre épülő új polisz központja lett. Ezzel egyidejűleg a templomban a zsidó vallás helyett olyan szír–hellén kultuszt kezdtek el meghonosítani, amely Jahvét Zeusszal azonosította, illetve a királyt Zeusz Epiphanészként tisztelte. Eltörölték a zsidó szokásokat és vallási rendet, a lakosokat a többi között tisztátalan állatok elfogyasztására kényszerítették, valamint mindenütt pogány oltárokat állítottak fel.

Ezen események vezettek az úgynevezett Makkabeus-felkeléshez, amikor is egy Mattathiás nevű, papi családból származó férfi öt fia a hithű zsidók élére állt, és gerillaháborúba kezdett. Júdás nevű fia lett a vezér, akit Makkabeusnak, tehát „kalapácsnak” is neveztek. Meglepő katonai sikereket értek el, amihez hozzájárult, hogy az uralkodó fő erőit nem tudta Júdeába csoportosítani. Júdás Makkabeus és társai bevonultak Jeruzsálembe, megtisztították a templomot, és a törvényhez hű papokat iktattak be. A harc azonban tovább folyt, az új király, V. Antiokhosz továbbra is igyekezett megadásra kényszeríteni a zsidóságot. Katonái végül megölték Júdást és embereit, azonban ezzel sem sikerült térdre kényszeríteniük a zsidókat. Júdás testvérei folytatták a küzdelmet, először Jonatán, majd halála után Simon vitte győzelemre ügyüket, elűzték a jeruzsálemi helyőrséget, és megszűnt a szeleukidáktól való függés.

Simon halála után fia, Joannész Hürkánosz koronáztatta magát királlyá, ezzel megalapítva a Hasmóneusok királyságát, amelyben az uralkodó töltötte be a főpapi tisztséget is. Az egykori dávidi királyság teljes területét uralmuk alá hajtották, és – egyedüliként a zsidóság történetében – karddal is terjesztették vallásukat. Az ország rohamos fejlődésnek indult, ezzel párhuzamosan pedig a külső hatások is felerősödtek. A hellenizmus szelleme, amely ellen a Makkabeusok küzdelme elkezdődött, egyre nagyobb teret hódított, főként a fejlődő városokban. Kialakult az a katonai és hivatalnoki nemesség, amely a pénzarisztokráciával egyetemben fogékonynak bizonyult a görög hatásokra. A vidék zsidósága, amely még így is döntő többségben maradt, továbbra is hűen követte a vallás előírásait.

Titusz diadalív, reflap 2025. 0108 (f.Getty Images)

A római Titusz-diadalívet Domitianus császár építtette Kr. u. 82 körül, nem sokkal idősebb testvére, Titus császár halála után, hogy megemlékezzen annak győzelmeiről, köztük Jeruzsálem ostromáról

Fotó: Getty Images

Több mint száz esztendő elmúltával a Hasmóneusok bukását is a belső viszályok okozták. Róma egyre nagyobb területeket vont uralma alá a Mediterráneumban és a Közel-Keleten. A szeleukida államot Szíria provinciaként bekebelezték, és csak az alkalomra vártak, hogy Palesztinával is hasonlóan járjanak el. Az indokot a viszálykodó Hasmóneusok meg is adták, az öröklésért vetekedő II. Hürkánosz és II. Arisztobulosz döntőbírónak kérte fel a Damaszkuszban tartózkodó római hadvezért, Pompeiust, aki előbbinek ítélte a trónt. Ezt persze utóbbi nem fogadta el, így római legiók érkeztek Júdeába Krisztus előtt 63-ban. Elfoglalták Jeruzsálemet, így lett király római támogatással II. Hürkánosz, ám országa függetlenségét elveszítette. Pompeius korábbi tanácsadóját, az edomita származású, de zsidó vallású Antipatert nevezte ki mellé tanácsadónak.

Az ambiciózus Antipater hamar megkaparintotta a tényleges hatalmat, és a sorozatos felkelések ellenére fiával, Heródessel, valamint Rómával a háta mögött őrizte pozícióját. A birodalommal harcban álló pártusoknak sikerült egy hadjárat során Júdeáig nyomulniuk, Róma meggyengülésével Arisztobulosz fia, Antigonosz került hatalomra. Antipatert megölték, Heródes azonban elmenekült. A pártusok visszaszorításával a rómaiak uralma újra megszilárdult, és érdekeik érvényesítésére Heródest, egy zsidók által gyűlölt edomitát ültettek a trónra. Az új király gyermekei halála után felosztották az országot, ami Róma számára bizonytalan helyzetet teremtett, így Júdeát provinciává alacsonyították, élére pedig procuratort, helytartót neveztek ki, aki a császárnak és a szíriai kormányzónak felelt. A római alávetettség a Krisztus utáni negyvenes években változott meg rövid időre, amikor újra királyt kapott Júdea a zsidók által is elfogadott Agrippa személyében, halála után azonban visszaállt a procuratori rendszer. A Júdeát uraló procurator mellett Galilea és Perea Heródes Antipász tetrarchiájának részét képezte, tehát Palesztina különböző részeit más és más helyzet jellemezte, de a római függés minden esetben egyértelmű volt, csak eltérő szinten. A zsidó szokásokat egyre kevésbé tiszteletben tartó császárok rendeletei, illetve a Júdeában állomásozó katonák túlkapásai a Krisztus utáni I. század derekán vérengzéshez vezettek Cézáreában. A hírek hallatán Jeruzsálemben felkelés tört ki, amelynek leverésére a birodalom egyik legtehetségesebb hadvezére, Vespasianus és fia, Titus érkezett a provinciába. A háborúvá fajuló konfliktus alatt előbbiből császár lett, így fia fejezte be a hadjáratot. Krisztus után 70-ben vérbe fojtotta a lázadást, és lerombolta a templomot, amely másodszor pusztult el a zsidóság történetében.

Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!