Irán újra forrong

Országszerte kormányellenes tüntetések zajlanak, amióta Teheránban rendőrségi őrizetben meghalt a huszonkét éves Mahsza Amini. Az ország nyugati, Kurdisztán tartományából a fővárosba érkező nőt az erkölcsrendészet tartóztatta le szeptember 13-án, a metró bejáratánál. A hatóság szerint a lány megsértette az Iszlám Köztársaság 1981 óta érvényben lévő kötelező hidzsábtörvényét, mert a fejét takaró kendő alól előbukkantak a hajfürtjei. Szemtanúk beszámolójából tudjuk, Aminit megverték a rendőrségi furgonban, nem sokkal ezután kómába esett, és három nappal később meghalt egy teheráni kórházban. Temetésén a nők levették a hidzsábjukat, és kurd nyelven a „Dzsin, Dzsiján, Azádi”, azaz a „Nő, élet, szabadság!” szavak skandálásával emlékeztettek a perzsa állam elnyomása elleni hosszú küzdelmükre. Az esetről kiszivárgott felvételek gyorsan elterjedtek a közösségi médiában, aktivisták, hírességek, reformpárti politikusok elkeseredett reakcióját váltva ki. Többek között Teherán, Tebriz, Meshed, Izsfahán, Siráz és még a híres síita szent város, Kom lakói is az utcára vonultak, szembeszállva a biztonsági erőkkel. Több embert halálra ítéltek a tüntetésekkel összefüggésben. Emberi jogi csoportok becslései szerint közel tizenhatezer embert tartóztattak le, közülük mintegy háromszázötvenet vádolnak halállal büntetendő cselekményekkel. A biztonsági erőkkel való összecsapásokban már legalább háromszáz tüntető vesztette életét. A hatóságok blokkolták az Instagramot, a WhatsAppot, és az ország nagy részén elvágták vagy lelassították a hozzáférést az internethez és a mobilszolgáltatásokhoz. Ebrahim Raíszi iráni elnök az állami televízióban sugárzott interjúban a tüntetéseket a Nyugat által folyamatosan szított, nagyrészt erőszakos akcióknak minősítette.

Mahsza Amini az iráni Kurdisztán tartománybeli Szakkez városból származott, eredeti keresztneve Dzsina, amelyet Mahszára változtattak, mivel az iráni állam nem engedi, hogy polgárait törvényesen ne perzsa eredetű neveken anyakönyvezzék. A tömegmozgalom méretéből megállapítható, hogy az elégedetlenséget nem pusztán a fiatal nő halála váltotta ki, mélyebb gazdasági-társadalmi gyökerei vannak, amelynek része a nők és a nem muszlim kisebbségek, különböző etnikai-nyelvi csoportok ellen folyamatosan elkövetett visszaélések. A „Dzsin, Dzsiján, Azádi” a kurd feminizmusból származik, és először a 20. század végén használták jelszóként. Az 1999 óta Törökországban politikai fogolyként fogva tartott Abdullah Öcalannak, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) alapítójának megfogalmazása szerint „egy ország nem lehet szabad, ha nem szabad minden nő”, és „a nők forradalma forradalom a forradalomban”. A kurd feminizmus azt hirdeti, hogy a nők felszabadítása az élet valamennyi területének felszabadulása. Ezért alkották meg a jelszót: nő, élet, szabadság, amely a kurdok elnyomásából született antikapitalista, antipatriarchális, marxista-leninista aktivizmus. A kurdok a negyedik legnagyobb etnikai kisebbség Irán, Irak, Szíria és Törökország területén, de soha nem tudtak önálló nemzetállamot létrehozni. A kurd szálat azonban a közösségi médiában, a hírekben figyelmen kívül hagyják, és Amini iráni állampolgárságát hangsúlyozzák a megmozdulások sikerének érdekében. Nem a mostani az első alkalom, hogy az irániak az 1979-es forradalom kezdete óta az utcára vonulnak.

A ruhadarab évtizedek óta az állam mindenre kiterjedő tekintélyét testesíti meg. Így a fiatal iráni nők előbukkanó hajtincsükkel a rezsim totalitárius hatalmát kérdőjelezik meg, ezzel az egyenlő bánásmód szószólóivá váltak a muszlim világban. Az új népfelkelés vezetőiként az öltözködési szabályokon túl az élet minden területére (öröklés, házasság, gyermeknevelés, utazás) kiterjedő hátrányos megkülönböztetésre akarják felhívni a figyelmet. A fátyolviselés átpolitizálása azonban nem az iszlám köztársasági törvénnyel kezdődött, amely előírta, hanem egy sokkal korábbival, amely megtiltotta. 1936-ban Reza Pahlavi sah – az 1979- es forradalomban leváltott sah apja – elrendelte, hogy a nők nem viselhetik nyilvánosan, mert országát rövid idő alatt, leginkább gazdaságilag, nyugatosítani akarta, és a hagyományos ruhadarabot az elmaradottság jelének tekintette. A Pahlavi-dinasztia alapítója már előzőleg is azt támogatta, hogy a nő tanárok és diákjaik ne hordják. A férfiakat is igyekezett rákényszeríteni, hogy nyugati stílusú ruhákat és kalapokat viseljenek. A hidzsáb betiltása miatt sok nő évekig otthon maradt, vagy csak sötétben, illetve kocsiban elrejtőzve hagyta el az otthonát, hogy elkerülje a konfrontációt a rendőrséggel, amely akár erőszakkal is eltávolította a fátylat. A tilalom az idősebb keresztyén és zsidó nőket is érintette, mert hagyományosan ők is eltakarták az arcukat. A törvény annyira népszerűtlen volt, hogy csak néhány évig maradt hatályban, de az eltelt idő elég volt ahhoz, hogy a hidzsáb ne csak a vallási, hanem a nemzeti identitásért folytatott küzdelem szimbólumává váljon.

Az iráni nők jogaiért folytatott küzdelem összefügg a fiatalok növekvő kiábrándulásával az iszlámból. Mivel nincs vallásszabadság, a központi hatalom szüntelenül bántalmazza a vallási kisebbségeket: a keresztyéneket, a szunnita muszlimokat, zoroasztriánusokat, bahá’í hitűeket, sőt időnként még a kormány által elismert asszír és örmény egyházakat is, de az ateisták sincsenek könnyű helyzetben. Ezek a visszaélések a legtöbbször rejtve maradnak. Formálisan egyébként engedélyeznek más monoteista vallásgyakorlást is, a zsidók, a keresztyének, a zoroasztriánusok, vagyis „a könyv népei” számára. Az alkotmány értelmében a vallási kisebbségek alanyi jogon küldhetnek képviselőket a madzsliszbe, a 290 képviselőt számláló, egykamarás parlamentbe. Iránban található továbbá a muszlim világ egyik legnagyobb zsidó közössége. A síita vallási vezetők azonban igyekeznek szegregálni a más valláshoz tartozókat. Az Open Doors World Watch listáján Irán a keresztyénüldözés tekintetében a világ első tíz országa között szerepel. Az Egyesült Államok Nemzetközi Vallásszabadság Bizottságának (USCIRF) 2021-ben nyilvánosságra hozott elemzése kiemelte, hogy az iráni keresztyéneket folyamatosan üldözik. Az iráni hatóságok rendszeresen tartóztatnak le és zárnak börtönbe a muszlim vallásról áttért keresztyéneket, őket tartják a legveszélyesebbnek, belbiztonsági kockázatként tekintenek rájuk. Az őrizetbe vett személyeket hosszas és gyakran bántalmazással járó kihallgatásoknak vetik alá. 2019-ben Mahmúd Alavi iráni hírszerzési miniszter beszámolt a keresztyénségre áttérőkkel kapcsolatos vizsgálatok lefolytatásáról: azért hallgatták ki őket, hogy felfedjék kapcsolataikat, indítékaikat, és hatékonyabban fel tudjanak lépni a keresztyénség szószólói ellen. A Szabad Európa Rádió 2021-es jelentése szerint Irán teljhatalmú Iszlám Forradalmi Gárdája (IRGC) egyre nagyobb mértékben vesz részt a perzsa nyelvű keresztyének elleni fellépésben, harmincnyolc dokumentált esetből tizenkettőért ők voltak felelősek.

A Z generáció már nem fogadja el a szigorú síita teokráciát, a spirituális szakadék folyamatosan növekszik az iszlám vallási vezetők és híveik között. A 2011-es „arab tavaszt” kezdetben iszlám ébredésként értelmezte a teheráni vezetés, és saját vallási törekvései igazolását látta benne. Az Egyesült Államok által korábban elindított terrorizmus elleni küzdelem jelentősen meggyengítette Irán két vallási ellenlábasát, Afganisztánt és Irakot, így a teokratikus rezsimet semmi nem akadályozta politikájának kiteljesítésében. Az elnyomásból szabadulni akaró tömegek számára a hatalmas forradalmi változásokba vetett reménység azonban szertefoszlott. A vallásszabadság és a női egyenjogúság eszméi kudarcot vallottak. Az irániak lelkileg éhesen válaszokat kerestek, és sokan a keresztyénségben találták meg az értelmes élet lehetőségét. A közel nyolcvanhétmilliós országban a keresztyének száma mára eléri az egymilliót. Bármennyire meglepő, a kormányzati korlátozások és a muszlimok számbeli dominanciája ellenére nincs még egy olyan ország a világon, ahol a keresztyének száma gyorsabb ütemben növekedne. Az elmúlt húsz évben több iráni fogadta el megváltójának Jézus Krisztust, mint az ezt megelőző 1300 évben együttvéve. A World Watch Monitor úgy tudja, több iráni nő vesz részt aktívan a keresztyén szolgálatban, mint a nyugati országokban. A keresztyéneknek nincsenek épületeik, vagyonuk, központi vezetésük. Az öt-hat fős kis gyülekezetek összejövetelein, ahol csak nagyon halkan vagy tátogva lehet énekelni, és szájról olvasni a szöveget, biztonsági okból Jézus neve helyett Jamshidet mondanak. Súlyos következményekkel kell ugyanis szembenézniük azoknak, akik elhagyják a hivatalos állami vallást. – Iránban a letartóztatáshoz elég indok, ha keresztyén vagy. Ha elkapnak minket, az az első, hogy a nőket megerőszakolják, megverik és végül megölik – mondta egy hívő. – Mi mégis úgy döntöttünk, hogy áldozatul adjuk a testünket. Amikor felébredek, arra gondolok, hogyha kilépek az ajtómon, lehet, hogy többé nem jövök vissza – tette hozzá, majd így folytatta: – A tanítványok elhagyják a világot, és Jézushoz ragaszkodnak, amíg el nem jön. Nem vesznek részt a kultúrharcban, tanulmányozzák, megosztják Isten Igéjét, és engedelmeskednek neki. Jézust választják mindenkivel és mindennel szemben, nem menekülnek el, ha közeledik a tűzvész. Ami előttünk áll, az veszélyes, de élő reményekkel teli.

– Az iráni keresztyének nagyon szeretik Megváltójukat, és évek óta imádkoznak azért, hogy szabadon megtarthassák istentiszteleteiket. Ha a kormány változna, és valóban elismerné jogaikat, az életük könnyebbé válna. De ez nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni. A biztonsági szolgálatok mindenhová beszivárogtak, ezért a bizalmatlanság jellemzi az országot. Ha a föld alatt élő egyház feljön a felszínre, láthatóvá válik, óriási kockázatot vállal – mondja az Open Doors nemzetközi protestáns emberi jogi szervezet egyik munkatársa. Fennáll azonban a veszélye, hogy ha a tüntetéseket elfojtják az iráni hatóságok, még jobban megszorongathatják a lakosságot, különösen azokat, akik kockázatot jelentenek számukra, elsők között a keresztyéneket. Jelentős részük most is megélhetési gondokkal küzd, marginalizálódott az inflációval sújtott országban. Ha a tömegmozgalmat leverik, még nehezebbé válik a keresztyének számára a közösség megélése. A reménytelennek látszó helyzet azonban megnöveli az Istenbe vetett bizalmat. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róm 8,28)