„Jézus volt a közös nyelv”

Az idegen vallású népek közötti misszió nem egyszerű terep. Mi lehet benne mégis vonzó?

Ezt missziót mindig is egy csodának tartottam, amikor teljesen idegen kultúrák szülöttei találkoznak. Vannak kínai barátaim itthon, akik nemrégiben döntöttek úgy, hogy a gyereküket erkölcstanról átíratják hittanra, mert úgy gondolják, hogy nekünk, keresztyéneknek szép életünk van, és ezt kívánatosnak tartják. Az édesanya elmondta, hogy az ő kultúrájuk rendkívül anyagias, abban a világban, ahonnan jönnek, a karrier és a pénz a legfontosabb értékek. Itthon is találkozhatnak a kultúrák, és születhet valami egészen gyönyörű, amelyből mi is épülhetünk, ha odafigyelünk.

Nemrégiben járt Nepálban missziós úton. Hogyan adódott a lehetőség?

Szolgált Magyarországon egy amerikai lelkipásztor, Steve Almquist, aki egy indiai származású misszionáriussal, Samuel Kamalesonnal együtt érkezett, hogy lelkészeket mentoráljanak. Balatonszárszón tartottak konferenciákat. Steve egyik munkatársa, aki a Global Lead nevű missziós szervezetnél szolgál, eljött az egyik nyáron Magyarországra. Ekkor derült ki, hogy a Global Lead Nepálban is szervez ifjúsági táborokat, ahová minket is meghívtak magukkal. A szervezet a mentorálást, a vezetőképzést tekinti legfőbb küldetésének, erre fókuszálnak a missziós munka során a nepáli Assembly of God nevű egyház gyülekezeteiben. A nepáli közösség vezetőjének az a víziója, hogy így fog megerősödni az egyházuk, ezért minden lehetőséget megragad, bár ez inkább egy ifitábor volt, mint képzés.

Miért pont ifitábort szerveznek számukra, ez egy jól működő eszköz Nepálban?

A hinduk október végén, november elején tartják a díválit, a fény ünnepét, ami óriási esemény, legalább akkora, mint nálunk a karácsony, az iskola is szünetel. A keresztyén családok viszont ezt nem ünneplik, de szerették volna, hogy a gyermekeik mégis átéljenek valamit abból, hogy ünnep van. Ezért döntöttek úgy, hogy ekkor szerveznek ifitábort.

Hogyan viszonyul a misszionáriusokhoz a helyi kormányzat?

Nem kedvelik a keresztyén misszionáriusokat: ha megtudják, hogy térítő szándékkal akarsz belépni az országba, esélyes, hogy nem engednek be. A gyakorlatban azonban mindenki talál valamilyen fedőtevékenységet, amelyet viszont kifejezetten támogatnak, így, még ha gyanús is a dolog, elnézőbbek. Leegyszerűsítve: a pénz diktál – ha viszed a dollárt, akkor jöhetsz. Találd ki, hogy milyen címet adsz a szolgálatodnak, építs kórházat vagy iskolát, és minden rendben lesz. Egyébként közel kétszáz törzs él Nepálban, ebből a legnagyobb és legerősebb a nevári, amely a nepáli nyelvet beszéli, ezt a többi törzs is ismeri, bár mindegyiknek van saját nyelve is.

Milyen fedőtevékenységet adtak meg a reptéren?

Azt mondtuk, hogy baráti látogatásra érkeztünk. Csak tíz napot voltunk ott, így nem kellett részletesebb indoklás. Ha kérdezték, akkor azt mondtam, hogy mentálhigiénés szakember vagyok, ez egyébként igaz is, de nem árultam el, hogy lelkész vagyok.

Hányan utaztak itthonról?

Magyarországról négyen mentünk. Fontos volt, hogy fiatalokat is vigyünk, hiszen egy ifitáborba mentünk szolgálni. A gyülekezetből olyan fiatalt akartunk vinni, aki ifivezetőként is szolgál, így jött velünk a fiam is, Hunor, aki ezzel az úttal komoly anyagi áldozatot is vállalt, hiszen az útiköltséget mi fizettük. Emellett jött velünk Singh-Bahadur Dávid és a felesége, Bori is a gyülekezetből. Dávid személye megerősítés is volt számomra, hogy mennünk kell. Az édesapja nepáli születésű volt, a Magar törzsből származott, az 1970-es években érkezett Magyarországra. Jó barátságot ápoltunk, nemrégiben hunyt el. Sok mély beszélgetést folytattunk, sokszor nehéz volt számára az élet, többször is mondtam neki, hogy vissza kellene menned a gyökereidhez, a múltadhoz, hogy az újra az identitásod szerves részévé lehessen. Soha nem ment vissza. Magyar felesége volt, hét gyerekük született, az egyik közülük Dávid, de nem beszélt velük soha nepáli nyelven. Amikor jött ez a lehetőség, hogy mehetünk Nepálba, éreztem, hogy ez nem lehet véletlen. Amit az édesapjának nem tudtunk megadni, azt most Dávid kaphatta meg. Egyébként nagyon örültek neki kint, látták rajta, hogy tényleg nepáli, beöltöztették őket népviseletbe, amelyet meg is tarthattak később, szinte ünnepelték őket. Emellett maga az utazás is vonzott persze, Isten sokszor újított meg ilyen módon, ez egy szeretetnyelve felém. Fontosnak érzem, hogy néha kilépjek a világomból, ami segít abban, hogy a hazatérés után másképpen tekintsek magamra, a környezetemre, az egyházamra, az országomra, és elkezdjek hálát adni mindazért, amim van.

Nepálon belül hol tartózkodtak?

Katmanduban landolt a gépünk, ott találkoztunk a szuperintendenssel és a tolmáccsal. Ő egyébként az egyház ifjúsági ügyeit intézi. Katmanduban volt időnk kicsit körülnézni is, láttunk egy-két csoda szép helyet. Egy hindu szertartás szerinti hamvasztást is végignéztünk, amely egészen furcsa élmény egy európai keresztyén számára. Nyilván kicsit nyomasztó is volt, de ez is hozzátartozik Nepálhoz, illetve a hindu kultúrához. Ezen kívül elmentünk Bhaktapurba is, amely egy buddhista templomokkal teli kisváros Katmandutól nem messze. Az népesség nagy része hindu, a buddhisták egy nagyjából tízszázalékos kisebbség.

Említette, hogy volt tolmács, de a kulturális különbségek így is óriásiak lehetnek.

Ők már tapasztaltak, sok amerikaival dolgoztak együtt, tudják, hogy a nyugati ember mire vágyik, ilyen szempontból jobban értenek minket, mint mi őket. Mindenesetre a cél az volt, hogy Jézusról legyen szó, ez volt a közös nyelv.

Mi volt a leginkább szembeötlő különbség az európai keresztyénséghez képest?

A tekintélytisztelet nagyon erős Nepálban mind a mai napig. Engem is rendkívüli tiszteletben részesítettek, mert lelkipásztor vagyok, illetve fehér. Utóbbi szinte egy felsőbb kasztot jelent, és ezeket a berögződéseket nem tudják levetkőzni. A pozíciómból fakadó tisztelet és szeretet nagyon meghökkentett, hiszen ez itthon nincs így. Az iskolában is cinizmus veszi körül az embert, sokszor egy másodikos gyerekkel is meg kell vívni a harcokat, hogy odafigyeljen, komolyan vegyen. Ott erről szó sem volt, nagyon figyeltek, hogy egy szót se veszítsenek el az elmondottakból. Az, hogy mit sikerült megérteniük belőle mélységében, az más kérdés. A programok végén feltettük azt a kérdést, hogy milyen gondolatokat visznek haza, és valaki azt válaszolta, hogy a fegyelem fontosságát, pedig ilyenről nem is beszéltem, de ezt látta bele, mert számára ez egy fontos érték.

Jézus gurkhái, ezt a címet adta a nepáli útról szóló beszámolójának. Miért?

Sokat meséltek arról, hogy büszkék a katonáikra, a gurkhákra, akik ma is a brit hadsereg egyik elit alakulata, de szolgálnak Szingapúrban is. A gurkhák nem féltik az életüket, elképesztően bátrak és önfeláldozók, ezeket rendkívül sokra értékelik. Kis ország, de nagyon büszkék a hagyományaikra, a múltjukra, de nem gőgösen vagy arrogánsan. Ez a fajta céltudatosság, rendíthetetlenség a keresztyénségükben is felfedezhető, ezért választottam ezt a címet. Számukra nagyon fontos kép az Isten királysága. Vegyük például a tolmácsot, aki ha kell, úttalan utakon megy végig, hogy meglátogasson a hegyekben egy gyülekezetet. Megtörtént, hogy egy, a Global Lead által szervezett tréningre négy napot gyalogolt, a bokáját is eltörte, így a többieknek kellett vinni már a végén. Nem kímélik magukat, ha Jézusért kell cselekedni. Akinek van mire föltenni az életét, az gazdag és boldog ember. Nem tétováznak azon, hogy miért is élnek, míg Európában egyre nehezebben adjuk oda magunkat a kapcsolatainkban, a munkánkban.

Mi ragadja meg a hindukat leginkább a keresztyénségben?

Az egyik férfi, akit megismertünk, Nyugat-Nepálban nőtt fel, az ország szegényebb részén, de egy magasabb kasztbéli család fiaként. Egyébként a keleti országrész a gazdagabb, az van közelebb Kínához. Nagyjából 15-16 éves lehetett, amikor nagyon megbetegedett, rendkívül fáradtnak érezte magát, és egy idő után már járni sem tudott. A család elvitte a helyi varázslóhoz, hordták az áldozatokat az isteneknek, hogy gyógyuljon meg, de csak romlott az állapota. Csak feküdt, és teljesen lefogyott, 17 évesen nem érte el a harminc kilót, tulajdonképpen haldoklott. Ekkor az édesapja bevitte a városba, és letette az amerikai kórház bejáratához. Az intézmény zárva volt, de egy orvos meglátta az ablakból és bevitte. Számára ez egy nagyon fontos részlet, hogy az ajtók zárva voltak, de miatta kinyitották őket, a kegyelem ugyanis átlépi a határokat. Ez az orvos nemcsak kezelte, hanem minden nap imádkozott érte. Emlékszik a napra, amikor egy járókeretet hoztak neki, fel kellett állnia és újra meg kellett tanulnia járni. Három évet töltött a kórházban, mire teljesen meggyógyult, most a negyvenes éveinek az elején járhat. Megérintette, hogy volt egy ember, aki nem adta fel a reményt, aki elkezdett küzdeni érte. Ez a fajta kegyelem és odaadás a hindu vallásban egyszerűen nincs meg. Ilyen szempontból a nyugati orvoslás is misszió, hiszen felülemelkedik minden kasztrendszeren, és mindenkin segít, akinek szüksége van rá. Mutatja, hogy az ember értékes, Isten képmása, ami Nepálban nem így van, ott az ember egy porszem, aki jobb esetben reinkarnálódik, és egy picit előrébb jut.

Hazatérése után megfigyelt-e valamit, amire most már teljesen másként tekint?

Egyszerű dolgok jutnak az eszembe: szép az országunk, mindenki járhat iskolába, az egyházunknak saját kórháza van, ahová bármikor berohanhatok a gyerekemmel, szabadon hirdethetjük az evangéliumot, és hittant oktathatunk az iskolákban. Ezek a pozitívumok, de egy csomó negatívumot is észrevettem. Milyen kár például, hogy a tekintélytisztelet elveszett. Azt éreztem Nepálban – biztos, hogy a minket övező tisztelet és szeretet miatt is –, hogy tudok adni. Ez egy nagyon megerősítő élmény. Hazatérve elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudunk a gyülekezeteink között folyamatos kapcsolatot kialakítani, ami gazdagítana minket és őket is. Kötöttünk egy barátsági szerződést, küldünk pénzt, illetve várunk imakéréseket és küldünk is. Nepálban ébredés van, szaporodnak a gyülekezetek, csodákról mesélnek az emberek, mint Az apostolok cselekedeteiben, és erről nem akarunk lemaradni. Nagy szükségünk van itt, Európában a bátorításra. Még az is lehet, hogy Nepálon keresztül tud találkozni Istennel a posztkeresztyén kultúránk.