Kelet Jeruzsáleme helyett munkatáborok és mártírhalál

A fent idézett alkotmánycikkelyek ellenére Észak-Koreában tűzzel-vassal üldözik a keresztyéneket, és az állam ellenségeinek nevezik őket. Erre valószínűleg a vallásszabadsághoz fűzött lábjegyzet is „támaszt” nyújt a hatóságoknak, hiszen azzal a feltétellel gyakorolhatja valaki a vallását szabadon, ha azzal nem szolgálja más államok érdekeit. Azt pedig, hogy ki mivel szolgálja más államok érdekeit, az észak-koreai vezetés dönti el.

Nem üldözték az országban mindig a keresztyéneket, a XIX. század végén és a XX. század első felében Phenjant, a mai Észak-Korea fővárosát – akkor még egységes Korea volt – egyes helyeken a Kelet Jeruzsálemeként is emlegették, mert kétezernél is több templom volt a városban és környékén. Először katolikus misszionáriusok érkeztek az országba, de a korai térítési kísérleteket a koreai uralkodók nem nézték jó szemmel, és még 1866-ban is tartottak nagy keresztyénellenes pogromot, amikor több ezer keresztyént végeztek ki. Aztán változott az udvar hozzáállása, a végső lökést pedig az 1884-es Gapsin-puccs adta meg. Az történt ugyanis, hogy egy amerikai orvos, Horace Allen megmentette a királyi család egyik tagjának életét, és ezek után az uralkodó nyitott a nyugati orvoslás, eszmék és a keresztyénség felé. Először presbiteriánusok érkeztek, de nem sokkal később követték őket a metodisták és a visszatérő katolikusok is. 1910-ben a 17 millió lakosú Koreában már kétszázezer keresztyén élt. A japán megszállás alá kerülő Koreában a keresztyénséget próbálták visszaszorítani, de a végső csapást a kommunista uralom jelentette. A második világháború után függetlenedő és a nagyhatalmi megszállási övezetek mentén kettészakadó ország északi és déli része ebben a tekintetben is teljesen máshogy fejlődött tovább.

A majd 52 milliós Dél-Koreában mára a lakosság több mint 27 százaléka keresztyén, míg a 26 millió lakosú Észak-Koreában az Open Doors becslése szerint négyszázezer keresztyén élhet, ami kevesebb, mint a lakosság két százaléka. A második világháború után északon számos papot, lelkészt, misszionáriust végeztek ki, dolgoztattak halálra vagy száműztek, és az összes templomot bezárták. Propagandacélokból a fővárosban ma egy katolikus, két protestáns és egy ortodox templom áll külföldi adományokból, de ezeket csak külföldiek látogathatják.

A keresztyének üldözése északon mindennapos gyakorlat, becslések szerint most is legalább harmincezren lehetnek börtönben és munkatáborokban. A Kim család imádata elvárás, és a keresztyéneket az állam ellenségeinek tartják. Az elnyomás arra kényszerítette a keresztyéneket, hogy titokban imádkozzanak és földalatti mozgalomként szervezzék meg gyülekezeti életüket, már ahol lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni. A kormányzat ugyanis az egész családot bünteti, ha egy tagjáról kiderül, hogy keresztyén, és már az is bűnnek számít, ha valaki nem jelenti fel rokonát, ismerősét a hatóságoknál. Az egész család munkatáborban találhatja magát, és ekkor még „szerencséjük” van, sokszor ugyanis ki is végzik őket. Az elfogottakat általában kínzással vallatják, hogy elárulják keresztyén ismerőseiket.

Ha valakinek a családja akár csak laza szálakkal kötődik keresztyénekhez, akkor is az a minimum, hogy ha nem ő jelentette őket fel, elveszti a párttagságát, és ha a szabadságát meg is hagyják, akkor is a legalantasabb munkákra osztják be onnantól fogva.

A keresztyének feljelentését mindenkitől elvárják: szomszédok, barátok, sőt még a gyermekek is a hatóságok eszközeivé válhatnak. Egy észak-koreai menekült – akit a biztonsága érdekében Eunnak nevez a cikk – a World Help adománygyűjtő portálnak elmondta, hogy gyerekkorában egyszer a tanára nem adott nekik leckét otthonra, de jutalmat ajánlott annak a tanulónak, aki otthon körbenéz egy könyvet keresve.

A tanár elmondta, hogy ez a könyv általában fekete, és a szülők elrejtve tartják, és akkor veszik elő olvasni, amikor a gyerekek alszanak már. Eun hazament, körbenézett, és megtalálta a szülei Bibliáját, amit lelkesen vitt be az iskolába, ahol jutalmat is kapott: egy szép vörös sálat. Amikor hazament, hogy eldicsekedjen az iskolai jutalommal, a szüleit nem találta otthon. Letartóztatták őket, és Eun soha többé nem látta őket.

A keresztyének között is különösen nehéz a nők helyzete. Egyrészről az észak-koreai hatóságok rájöttek, hogy főleg az idősebb nők egy családban a keresztyénség hatékony terjesztői tudnak lenni, már csak azért is, mert a koreai szokások szerint az idősebbek tisztelete az egyik legfontosabb társadalomszervező erő. Másrészről a nők államilag szervezett zaklatásnak vannak kitéve: aki munkatáborba kerül közülük, az biztos lehet benne, hogy zaklatni fogják, vagy meg is erőszakolják. A fiatal keresztyén nők esetében azzal ideologizálják meg a hatóságok a szexuális zaklatást és erőszaktevést, hogy a nők ne tudják a szüzességüket megőrizni a házasságig.

Az országból kijutó menekültek nagy része is nő, de ők sem nyugodhatnak meg, mivel főleg Kína felé tudnak távozni Észak-Koreából, és itt gyakran lesznek emberkereskedelemmel és prostitúcióval foglalkozó bandák áldozatai. Ezek után pedig a kínai hatóságok sokszor haza is toloncolják őket Észak-Koreába. Ha pedig Kínában esetleg teherbe estek, akkor az észak-koreai hatóságok abortuszra kényszerítik őket, a „koreai vérvonal védelmében”.

Azok a menekültek, akik sikeresen eljutnak olyan országba, ahonnan nem küldik vissza őket, sokszor félve fogadnak el segítséget keresztyén szervezetektől, és a keresztyén hit felé is óvatosan nyitnak, egyrészt a mélyreható, agymosó propaganda miatt, másrészt már az elmeneküléssel is a rendszer ellenségeivé váltak, és vannak köztük, akik nem szeretnék otthon maradt hozzátartozóik helyzetét tovább nehezíteni azzal, hogy hazájuk kormánya szemében halmozzák a „bűnöket”. Sok észak-koreai menekült végül mégis rátalál Jézusra, és vannak köztük, akik utána az otthon maradt keresztyének segítésében is aktívak lesznek.

Számos nemzetközi szervezet igyekszik eljuttatni a Szentírást Észak-Koreába, de ez nehéz feladat. A persecution.com portál szerint annyira veszélyes Bibliát birtokolni és olyan nehéz hozzájutni, hogy a legtöbb észak-koreai keresztyén soha nem olvashatta az egész Szentírást. Akik olvasták egyes részeit vagy az egészet, igyekeznek memorizálni és fejből elmondani társaiknak.

De a keresztyén szervezeteket sem kell félteni, ha kreativitásra van szükség: szentírási szövegeket olvasnak fel rövidhullámú rádióadásokban, Bibliát csempésznek az országba, akár úgy is, hogy a Koreai Mártírok Hangja (Voice of the Martyrs Korea) szervezet, amikor kedvező a szélirány, léggömbökre erősítve küldi el a Szentírást Észak-Koreába.

Az Észak-Koreában élő körülbelül négyszázezer keresztyén minden nap az életét teszi kockára a hitéért. Kim Dzsongun személyi kultuszra épülő rendszere nem engedi, hogy az ország lakói rajta kívül mást is imádjanak. Még az elmúlt időszakból is jutott el olyan tájékoztatás az Open Doors üldözött keresztyéneket segítő szervezethez, hogy kivégeztek keresztyéneket a hatóságok, családtagjaikat pedig százas nagyságrendben vitték el munkatáborokba. Jelenleg nincs annak jele, hogy az ázsiai országban élő üldözött keresztyének sorsa jobbra fordulna: amíg nem történik politikai rendszerváltás, addig valószínűleg üldözni fogják azokat, akik Jézus Krisztust követik.