Keresztyén múzeumpedagógusként egy egyiptomi ásatáson

A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Pannonia Reformata Múzeuma alagsorában kiállított egyiptomi koporsó és múmia mellett találkozunk Halászné Kapcsándi Szilviával. A helyszín nem véletlen, a múzeum vezetője nemrég járt ugyanis Egyiptomban egy tizennégy tagú magyar csapat tagjaként. Az 1983-ban megkezdett ásatás eddigi résztvevői közül ő az első, aki egyházi intézmény munkatársaként jutott el Thébába. Miközben a fényképek készülnek a sírkamrának is beillő, az egyiptomi hitvilágot számos tárgyi emlékkel bemutató teremben, Szilvia elárulja, hogy amióta hazatért Egyiptomból, másként szemléli a letűnt fáraókori világot, kicsit közelebb került hozzá.

Hogy ne zavarjuk a látogatókat, a beszélgetést az irodában folytatjuk, miközben Szilvia egy számítógép kijelzőjén a háromhetes ásatás idején készült fényképeket is megmutatja. – Negyven évvel ezelőtt Kákosy László egyiptológus indította el, és 2003-ban bekövetkezett haláláig ő is vezette a thébai magyar régészeti missziót – kezd bele a történetbe Halászné Kapcsándi Szilvia. A magyar egyiptológusok, illetve a munkálatokban részt vevő hazai és külföldi szakemberek Kákosy professzor vezetésével a Thébában található, úgynevezett 32-es számú sír (Dzsehutimesz és Iszet sírja) feltárását kezdhették el. A terepmunka azóta minden évben nagyjából egy hónapos időtartamokban folytatódik.

Szilvia elmondja, hogy a 32-es sír és környezete különleges sírkomplexum, amely II. Ramszesz uralkodása idején épült a Krisztus előtti XIII. században, az Újbirodalom idején. A területet Kákosy László 1982-ben választotta ki, amikor erre a hazai szakembereknek is lehetősége nyílt. De miről is tesznek tanúbizonyságot ezek a sírok? Erre a professzortól származó idézettel felel: „Az egyiptomi ember számára a lét az örökkévalóság dimenzióiban nyerte el értelmét, az ő szemében a földi tartózkodás álomszerű pillanata a halál utáni élet határtalanságába olvad bele. A két világ közötti küszöb, a sír – az »örökkévalóság háza«, az »öröklét fényhegye« – elkészítése az élet legfontosabb feladatai közé tartozott. A sír a túlvilági remények összefoglalása mellett kisebb-nagyobb mértékben mindig visszatekintett a földi pályafutásra.”

– Szállásunk a Nílus nyugati partján volt, mondhatni a temetők, halotti templomok és a Királyok völgye tövében, azon a világörökségi helyszínen, ahol több kilométeren át követik egymást a híres egyiptomi sírok és templomok: a keleti parton található a többi között a hatalmas karnaki templomegyüttes, a lukszori templom, míg nyugaton III. Amenhotep halotti templomának maradványai, Hatsepszut uralkodónő többszintes, teraszos halotti temploma és számtalan nemesi sír. Hihetetlen, hogy a Nílus mentén mennyire élesen lehet látni fizikailag is az élet és a halál határát – mondja Szilvia.

Elmondása szerint az ásatás úgy kezdődik, hogy az előző évben befalazott és lepecsételt bejáratot kibontják az egyiptomi inspektor vezetésével, aki végig az ásatás helyszínén tartózkodik a csapattal. Ő az, aki minden reggel nyitja és délután zárja a feltárást. – Ez a magyarok ásatási helyszíne, ide a hivatalos szerveken kívül csak az ásatásvezető jelenlétében léphetünk be, és csak addig van nyitva, amíg a magyar expedíció ott tartózkodik.

A 2023 tavaszán tizennégy tagból álló magyar csapat (a létszám mindig változik, néhánytól akár huszonöt-huszonhat főig is terjedhet az éppen aktuális munkáktól függően) itthonról vitt minden felszerelést, amely az ásatáshoz kell: maszkot, különböző méretű műanyag és papírdobozokat, edényeket, szerszámokat, restaurálóanyagokat, 3D-s rögzítőeszközöket. – Idén a leleményes műszaki egyetemisták egy rádiós távirányítású kisautót is hoztak, amelyre kamerát erősítve olyan járatokba is be tudnak pillantani, ahová egyébként egyelőre nem tudtunk eljutni – részletezi Halászné Kapcsándi Szilvia.

– Óriási döbbenet, mellbevágó érzés – eleveníti fel Szilvia, mit érzett akkor, amikor az első nap beléphetett a hieroglifákkal, domborművekkel, színes áldozati jelenetekkel díszített sírba. – Letaglózó volt, ahogy a szemem elé tárultak azok a szoboregyüttesek, hieroglifák, eredeti falfestések, színek, amelyeket eddig csak könyvekben vagy filmeken láttam, most pedig ott voltak előttem teljes valóságukban, retusálatlanul.

Később a döbbenetet felváltja az álmélkodás. – Lenyűgöző, ahogy teljes egészében látja az ember a sok színes alakot, vésett-festett hieroglifákat, a gyönyörűen megszerkesztett képi ábrázolásokat. Ezt nem lehet elképzelni, nem lehet rá felkészülni – ismeri el Szilvia, aki szerint kis porszemnek érzi magát az ember a hatalmas szobrok tövében, csodálatosan díszített csarnokok mélyén – nemcsak a 32-es sírra, hanem a szabadidejükben tett kirándulások alatt tapasztaltakra is gondolva. – Amikor a második-harmadik hétben jártunk, már úgy éreztem, befogadhatatlan az a rengeteg misztikum és az a hatalmas tisztelet, amelyet az ókori egyiptomiak isteneik iránt éreztek. Az egész életük, munkájuk az isteneik és a hitviláguk körül forgott. Ez a mi egyistenhitünkkel, tudásunkkal nehezen emészthető.

Az aktuálisan régésznek felcsapó múzeumpedagógusnak arra is rá kellett döbbennie, hogy a több ezer éve élt egyiptomi emberek is azt keresték, amit a keresztyének: mi van a földi élet, illetve a halál után, és hogyan járhatnak isteneik kegyében, hogy elnyerhessék az örök életet. – Sok időt töltöttem a pihenőidőszakban az Úristennel kettesben, imádsággal, mert sokszor éreztem magam frusztráltan abban az idegen kultúrában.

Márpedig Egyiptomban az iszlám vallás kikerülhetetlen. Hajnalban már imára szólít a müezzin, majd a nap folyamán még négyszer harsogja a mikrofonba a felhívást. – Három szabadnapunk volt a kint tartózkodásunk alatt, a többin napkeltétől kora délutánig a terepen, majd utána a szállásunkon dolgoztunk. Az egyik szabadnapon kirándulni mentünk Dendarába, ahol a Hathor istennő számára épült gyönyörű templomot kerestük fel. Amikor elérkezett az ideje, felharsant a hangszórókból a pénteki ima. Visszaindulni sem tudtunk, mert a sofőrünk is elővette az imaszőnyegét, és imádkozni kezdett. Mondta, türelem, csak egy óra az egész. Akkor éreztem először, hogy ez már kissé sok az én európai fülemnek, a keresztyén identitásomnak, de az iszlám vallásgyakorlásnak a hangos imára buzdítás olyan sajátossága, amelyet az iszlám országokba látogatóknak is végig kell hallgatniuk – ismeri el Halászné Kapcsándi Szilvia.

Ekkor Isten Szilvia egyik magyar kutatótársát küldte segítségül, aki vasárnap esti misére készült egy ferences templomba, Lukszorba. – Már erősen a komfortzónámon kívül éreztem magam, így kértem, hadd menjek vele. S bár nem értettem egy szót sem a miséből, mégis ismerős volt, és éreztem, hogy ez az én hitvilágom. Megnyugtató volt – mondja annak ellenére, hogy a templomba lépés előtt a reptéri ellenőrzéshez hasonló átvilágításon estek át, a biztonsági kapuk előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet.

– Hálás vagyok az Úristennek, hogy én itt élhetek, Európában, Magyarországon. Mert lehet, hogy Egyiptom a Föld napos oldala, de ahogy mi élünk, a mi kultúránk, az az élet napos oldala. Ezt már kint megfogalmaztam és most is tartom, miután leülepedtek bennem a dolgok. Szerintem mindenkinek jót tenne egy utazás olyan helyre, ahol ennyivel alacsonyabb és ennyire más az életszínvonal. Onnan nézve teljesen másként látszik minden itthoni. Hálára indítja az embert, elkezdi értékelni az itteni dolgokat.

Halászné Kapcsándi Szilvia tizenhárom társához hasonlóan még napkelte előtt felkelt, reggeli után együtt kisbuszra szálltak, felvették az egyiptomi inspektort, a nap első sugarai már a 32-es sír bejáratánál találták őket. Mire kiértek, ott várta őket az az ötven-hatvan helyi munkás is, akik a fizikai munkát végezték, majd mindenki nekiállt annak a feladatnak, amelyre be volt osztva.

– Az első héten anyagismerettel foglalkoztam, azaz a sírokból feltárt, ládákba-dobozokba ideiglenesen elhelyezett leleteket válogattam: kartonázstöredékeket, múmiapólyát, emberi csontokat, növényi darabokat, koporsótöredékeket, cserépdarabokat, szobortöredékeket, fajanszgyöngyöket, drágaköveket, amuletteket. Minden egyes darabot kézbe kellett fogni, alaposan megvizsgálni és a megfelelő helyre – kupacba – tenni, majd az egyes csoportokat tovább szelektálni, mondjuk a festett faltöredékeket szín, motívum vagy felirat szerint. Rengeteg új ismerettel, tapasztalattal gazdagodtam. Néha ugyan embert próbáló feladat a harmincöt fokban, tűző napon teljesen felöltözve, hosszú ujjúban, kendőben, sapkában, napszemüvegben és maszkban. Emellett igazi türelemjáték, de én rettentően élveztem, főleg azokat a felismeréseket, amikor rájön az ember, hogy két nappal azelőtt már találkozott ezzel a színárnyalattal és mintával, és azt is tudja, hová tette azt a darabkát, majd a két darab össze is illik.

A terepmunka a hőség miatt egy óra körül véget ért, az inspektor lezárta az ásatást, a délután pedig az aznapi leletek feldolgozásával telt.

– Volt egy nap, amikor rengeteg emberi maradvány került a kezembe. Rossz érzés volt bennem, egész nap ez motoszkált a fejemben: kutatók vagyunk vagy sírrablók? Főleg akkor, amikor a kezemben tartottam egy koponyát, benne a nátronzacskókkal – amelyekről eddig szintén csak beszéltem, most pedig ott voltak a kezemben –, tudva, hogy ez valaha élő ember volt, akinek a végső nyughelyét nem azért készítették, hogy mi gyönyörködjünk benne, hanem az isteneknek, az örök élet biztos megszerzése érdekében. Végül abban nyugodtam meg, hogy munkánkkal a tudományos kutatást segítjük, hiszen ezért vagyunk ott.

Felmerül a kérdés, milyen gyakorlati haszna volt annak, hogy a Pannonia Reformata Múzeum vezetője múzeumpedagógusként részt vett egy háromhetes egyiptomi ásatáson. Szilvia szerint rengeteg. – Kezdve azzal, hogy erre épült a múzeum nyári, egyiptomi témájú gyermektábora is, hatalmas sikerrel – mondja büszkén a vezető. Elkészítették az ásatáson is talált műtárgyak egy részének a másolatát, például egy türkizszínű cserépedényt, amuletteket, kis szobrokat, amelyeket összetörtek, majd az imitált múmiabandázsokkal, korhadt fadarabokkal, nátronzacskókkal, fajanszgyöngyökkel, amulettekkel összekeverték, ládákba tették, pont úgy, mint a sírfeltárásnál. – Egyedül emberi csontokat nem tettünk a dobozokba. Hat, homokkal, leletekkel teli ládát készítettünk, amelyeket a résztvevőkkel kiástunk, és mindent úgy csináltunk, mint a terepen: anyagismeret, szelektálás, leltár, rekonstrukció. Óriási élmény volt a gyerekeknek – mondja Halászné Kapcsándi Szilvia. Úgy véli, ilyen az igazán hiteles, jó múzeumpedagógia. – A valós saját élményt lehet igazán hitelesen elmesélni, átadni a gyerekeknek – véli.

A múzeumvezető elmondja azt is, hogy az ásatást vezető Vasáros Zsolt többek között azért hívta el az expedícióra, hogy ötletei alapján múzeumpedagógiai kiadvány születhessen az ásatás eredményeiből, amelyeket így élményszerűen át lehet majd adni a gyerekeknek. – Örülök ennek a szép és nemes feladatnak, szeretném is jól kitalálni, már csak azért is, hogy minél többet hozzátehessek én is ehhez a missziós projekthez. Az is tervben van, hogy az elkészült anyagot az egyiptomi gyerekek is használják majd. Sok ötletem van, már az is körvonalazódik, hogyan kössem össze ezt a foglalkozásainkon a Bibliával, amelyben többször is szerepel Egyiptom.

A Pannonia Reformata Múzeum alagsorában megtekinthető szarkofág és múmia az egyetlen a Magyarországon megtekinthető hét múmia közül, amely dunántúli múzeumban található. Sokáig kakukktojásként kezelték a volt pápai diák, Markstein Károly kereskedő által 1884-ben Egyiptomban vásárolt koporsót és a benne fekvő múmiát, amelyet egykori alma materének adományozott. Hosszú ideig csak a könyvtár közepén állt, az első szakszerű kiállítás, amely bemutatta, 1996-ban nyílt meg. Húsz év elteltével költözött át a múzeum modern kiállítóterébe. Köszönhetően részben annak is, hogy Szilvia tíz évvel ezelőtt elkezdett múzeumpedagógiával foglalkozni, és az egyiptomi leletben nagy kitörési lehetőséget látott.

– Amikor 1992-ben a Pápai Református Tudományos Gyűjteményekhez kerültem, még együtt dolgozhattam Kövy Zsolttal és Nádasdy Lajossal: mindketten nagy átéléssel beszéltek a múmiáról, és mindig úgy éreztem, hogy ezt kamatoztatni kellene. Legyünk büszkék arra, hogy nekünk, pápai reformátusoknak van egy ilyen, világviszonylatban is ritka leletünk, amely már százötven éve a mi múltunkhoz is tartozik, és amelyet a kollégium egykori diákja azért adományozott az iskolának, hogy a régiségtárat, azaz a természetrajzi szertárat gyarapítsa, és szemléltetőeszközül szolgáljon a diákok számára! Töltsük be ezt a küldetést! Ezért aztán tíz évvel ezelőtt pályázati forrásból többalkalmas múzeumpedagógiai programot szerveztünk diákoknak. Nagy sikerrel zárult a projekt, és egyre nagyobb lett az érdeklődés az egyiptomi kiállítás iránt. Majd született egy információs mesekönyv is Hori nyomában címmel – az övé volt a koporsó, de a benne található múmia nem Horié, hanem egy öt-hatszáz évvel később élt férfié –, amely a mai napig népszerű a gyermekek körében. Majd pár év múlva új helyszínen méltó helyet kapott Hori koporsója és a múmia is, az új, Hori titka című állandó kiállításba pedig be tudtuk építeni az addigi tapasztalatainkat – a látogatók megelégedésére.

Szilvia hálás az Úristennek, nemcsak azért, mert ilyen lehetőséget kapott, hanem azért az útért is, amelyet be kellett járnia, amíg eljutott idáig. – Mindig az a Pál apostoli Ige jár a fejemben, hogy „a rád bízott drága kincset őrizd”. Isten engem egészen Egyiptomig vezetett azért, hogy ezt teljes egészében megtapasztalhassam.