– Azáltal, hogy egy másfajta kultúrában megélt keresztyénséget láttam, ez segített reflektálni arra is, hogy mi hogy élünk – mondta Mikola Borbála a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata igazgatójának pakisztáni látogatásáról. A különbségek mellett persze sok hasonlóságot is felfedezett, a vele készült interjúban úgy fogalmazott: szemnyitogató lehet azt látni, hogy Jézus Krisztus evangéliuma máshol is élő valóság.
Honnan jött a pakisztáni utazás terve? Missziós út volt, vagy inkább baráti jellegű látogatás?
A pakisztáni protestáns egyház most ünnepli az alapítása százhetvenedik évfordulóját, ebből az alkalomból szerveztek egy missziós konferenciát és zsoltárfesztivált. Erre az ünnepre hívtak meg sok más protestáns egyházat, de a legtöbben nem tudtak eljönni. A háború kitörése miatt nem merték vállalni az utazást. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatala Külügyi Osztályának nem olyan régóta van kapcsolata a pakisztáni egyházzal, rám pedig úgy esett a választás, hogy missziológiai témában kértek előadást, és a külügyi osztály engem kért fel, hogy képviseljem az egyházunkat.
Milyen témát választott az előadásához?
Kulturális apologetikából doktoráltam 2023-ban az Egyesült Államokban, és a disszertációm missziós témájú. Az volt a kutatási kérdésem, hogy mi az, ami egy posztkommunista szekuláris közegben embereket Jézushoz vezet. Arra kerestem a választ, hogy ha valaki felnőtt emberként hall először a keresztyénség üzenetéről, az evangéliumról, akkor mi lesz az a pont, mozzanat, ami vonzza, ami elindítja őt, hogy keresni kezdjen, és melyek azok a pontok, amelyeken keresztül megy az élete, hogy eljusson odáig, hogy elköteleződjön Jézus Krisztus mellett.
Ilyen témáról Pakisztánban lehet nyíltan beszélni?
Az út során nyilvánvaló volt az, hogy az ottani keresztyénség kisebbségben él egy muzulmán országban, és ráadásul ramadán idején tartották a konferenciát. Óvatosan szállítottak bennünket, lefüggönyözött autókkal, és mindig hátraültettek bennünket, fehérebb bőrűeket, és a házigazdák ültek előre. A helyi szemináriumnak, vagyis a teológiai helyszínnek joga van különféle rendezvényeket tartani, de ennek ellenére tartottak attól, hogy ha meglátnak bennünket együtt, akkor elkezdenek kérdezősködni, és egy perc alatt betiltják ezt az egész, egyébként százakat megmozgató eseményt. Amikor magunk között voltunk, akkor lehetett nyíltan beszélni, és az Isten utáni vágyakozás olyan téma, ami kultúrafüggetlen, bárhol ugyanúgy működik.
Kapott visszajelzést, hogy valamit mi is így csinálunk, valamit meg nem így, vagy itt nem lehet?
Úgy építették fel a konferenciát, hogy a külföldi előadók megtartották az előadásukat – néhányan személyesen, néhányan videókonferencián keresztül –, és utána következett egy helyi válaszelőadás. Az én esetemben egy ifjúsági szolgálatot végző hölgy volt a válaszoló. Nagyságrendileg kétszáz teológushallgató volt jelen három intézményből, és őket szólította meg egy élettel teli, sok párbeszéddel tűzdelt előadással. Vette az én anyagomat, a kutatási eredményeket, és azt átültette a pakisztáni környezetre, hogy náluk hogyan jelentkezik a jelenség, amiről én beszéltem. A reakciójuk arról árulkodott, hogy mélyen megmozgatta őket, amit hallottak.
Hadd kérdezzek rá egy említett számra. Sokat halljuk azt, hogy Pakisztánban üldözik a keresztyéneket, az előbb mégis kétszáz teológushallgatóról beszélt, meg intézményekről. Hogy áll össze ez a kép?
Ne feltétlenül olyan akkreditált intézményekre gondoljunk, mint nálunk. A vendéglátóink megosztották, hogy korábban volt tanári kar mindegyik képzésen, most pedig az egyik teológiának egyáltalán nincs, és a többinek is problémái vannak. Küzdeniük kell a megmaradásért. Lehet, hogy kétszáz teológusról tudunk beszélni, de Pakisztán egy papíron 257 milliós, a valóságban azonban inkább 300 milliós lakosságú ország, ahol körülbelül hárommillió keresztyén él. Sajátos jelenség, hogy a teológushallgatók fele hölgy. Van náluk női lelkészség, de nem európai szemléletű, vagyis a lelkipásztornők egyértelműen háttérbe vannak szorítva. Ez egy muszlim ország, és a férfiak vezető pozíciója rányomja a bélyegét az egyház működésére is.
Hogyan fogadták egy ilyen férfiközpontú közösségben, hogy egy távoli országból egy lelkésznő érkezett?
Az az igazság, hogy Pakisztánban van erősebb tényező, mint a női-férfi szerepkörből eredő viszony, az pedig az, ha valaki doktorátussal rendelkezik, mert akkor ő egy külön kasztba tartozik, annak minden kiváltságával. Közben azonban láttam azt, hogy mit jelent nőnek lenni ebben az országban, hogy ha meg akar szólalni egy nő, akkor fedje be a fejét, vagy hogy nem mehet sehova férfi nélkül. Ennek viszont van egy másik oldala, hogy a férfi testvérek a gyülekezetben előzékenyek, gondoskodók, lovagiasak, ugyanis muszáj, hogy védjék a hölgyeket. Érdekes világot hoz létre ez a muszlim országbéli férfiuralom és a keresztyén tanítás a szeretetről. Mondtam is nekik, hogy ez olyasmi, amit mi is szívesen látunk a gyülekezeteinkben, amikor a férfiak férfiasak, de közben előzékenyek, gondoskodók. Az egyik élményem ahhoz kapcsolódik, amikor hölgyhallgatók álltak körbe. Komoly teológiai kérdéseik voltak, de előkerült a női lelkészség témája is. Kifejezték, hogy küzdenek azzal, hogy lelkészként megbecsüljék őket. Arra hívtam fel a figyelmüket, hogy hatalmat kapnak Istentől azzal, hogy teológiai végzettségük lesz. Akár gyermekeket tanítanak, akár a gyülekezetben végeznek munkát, gyakorolják úgy az Istentől kapott hatalmat, hogy emeljék azokat, akik rájuk vannak bízva. Jézus ugyanezt tette. Azt tanította, hogy a hatalomgyakorlás módja az, hogy szolgálok, vagyis hogy a másik méltóságát elősegítem, támogatom.
Mi az, amit ön tanult tőlük?
Azáltal, hogy egy másfajta kultúrában megélt keresztyénséget láttam, ez reflektálni segített arra is, hogy mi hogyan élünk. Az, hogy nekik nincs teljes körű vallási szabadságuk, letisztultabbá teszi a megszólalásokat, a hitvallásukat. Nagyobb árat fizetnek azért, hogy Krisztusban higgyenek és megvallják ezt a meggyőződésüket. Megint bizonyítást nyert, hogy a nyomorúság vagy a szenvedés kikristályosítja a hit értékét. Ami még elgondolkodtatott – ez már a zsoltárfesztivál kapcsán történt –, hogy ők nem engedték be az angolszász zenei kultúrát az egyházzenei világukba, hanem a saját urdu, pakisztáni gyökereikből fakadó új énekeket írnak, mutatnak be folyamatosan. Mi magyarként szeretjük az angolszász énekek fordításait is, de az ottani közeg emlékeztetett, hogy milyen mélyen megpendíti a lelkünket, amikor sikerül egy énekben megragadni azt, ami a magyar lélek rezdüléséből következik.
Milyen benyomása volt az ottani egyházi közegről és az ottani életről?
Meglepett, hogyan beszéltek a gondjaikról. Az egyházi hatalomgyakorlás komoly kihívást jelent, és ebben a kísértésben sokan elesnek. Szintén meglepett, hogy nem bántották, támadták az érintett egyházi tisztviselőket, amikor érzékeltették velem a hatalmi visszaélések tényeit. A muszlim világ miatt kényszerzubbonyszerű állapotban kell működniük, és az egyházi szolgák elesettsége ezt fokozza, de arra koncentrálnak, hogy lehet ilyen körülmények között is Jézus Krisztust képviselni és az Isten országát előrébb vinni. Magyarként ott rendkívül gazdagnak éreztem magamat. Minden az 1970-es évek berendezéseit idézte. Azt is megértettem, miért úgy közlekednek az utcákon a pakisztáni futárok, ahogyan. Nyilván megvan a maga rendje az ottani közlekedésnek, de európai szemmel teljes káosznak tűnt. Pakisztán nem gazdag ország, de ramadánkor – amint lemegy a nap – összejönnek szép ruhákban a családok, és nagy lakomát tartanak az éjszakában. Amikor mentünk az autóval, láttam, hogy a rengeteg vakolatlan ház között van egy-egy szép, palotaszerű épület, mondták, hogy azokat lehet kibérelni étkezésre. A lakomázás, ünneplés erőteljesen megjelenik a kultúrájukban, és ez a keresztyénekre is hat. Az étkezéssel való ünneplés az egyházi alkalmakon is megjelent. Finom, fűszeres ételeket ettünk, csak bírja az ember gyomra.
Tehát akkor a keresztyének magát a ramadánt nem tartják, de a hasonló szokásokat igen? Böjtölnek is a ramadán idején?
Nem. Ha keresztyénként tartanák a ramadánt, akkor nem lennének keresztyének. A ramadán idején a muszlim vallásúak napkeltétől napnyugtáig nem esznek negyven napig. A keresztyének számára ez csak annyit jelent, hogy ők ehetnek, de nem nyilvános helyen. Megálltunk a zöldségesnél, a vezetőm beleharapott egy szelet sárgadinnyébe, és utána szólt rá egy másik keresztyén, hogy vigyázz, ramadánban vagyunk. Az ottlétem apropója a pakisztáni keresztyénség ünnepe volt, ezért nem meglepő, hogy nem tapasztaltam, hogy böjtölnének, még ha keresztyénként a húsvét előtti böjti időszakban voltunk is.
Jutott idő akkor városnézésre is?
Sajnos nem nagyon, főleg az amerikai vendégek miatt. Nyolc nappal azelőtt, hogy kiutaztam, az afgánok megtámadták a pakisztáni határt, és már elkezdődött az iráni–amerikai konfliktus is. A vendéglátóink nem tudták, mennyire lenne veszélyes várost nézni, ezért nem nagyon vittek minket sehova. Furcsa volt, hogy egyáltalán nem jött szóba a háború. Mintha nem is lenne. Amikor rákérdeztem, azt válaszolták, hogy évtizedek óta háborúban állnak, és a hadseregük nagyon erős, ezért teljes biztonságban érzik magukat.
Miért fontos a magyar reformátusoknak és a pakisztáni protestánsoknak, hogy kapcsolatot tartsanak egymással?
A pakisztáni testvérek tagok a Református Egyházak Világközösségében, jártak egyszer-kétszer Európában, de korábban ez nem volt egy erős kapcsolat. A mostani utazás gesztusértékű, és számunkra annyit mindenképpen jelent, hogy rálátunk a testvéreink életére. Ottlétem során egy helyi gyülekezetet is meglátogattam. Pakisztán száz százalékig vallásos közeg, így nem meglepő, hogy a templom teljesen tele volt, ott volt több mint másfélszáz gyerek is. Számunkra szemnyitogató volt azt látni, hogy Jézus Krisztus evangéliuma máshol is élő valóság, és amióta hazaértem, vasárnaponként eszembe jut, hogy ők pár órával előttünk kezdték az istentiszteletet, és már az ebédet eszik. Európában széttartó irányokba látjuk haladni a keresztyénséget, és amikor nyitunk a világra és nagyobb perspektívát látunk, az segíthet nekünk megmaradni azon az alapon, amin szeretnénk Krisztus követőiként élni. Az ilyen típusú külkapcsolatok ebben is tudnak segíteni.
Miért előnyös a kapcsolat a pakisztáni protestánsoknak?
Azért imádkoztam, hogy ami elhangzik köztünk, az tudjon olyan igazság lenni, hogy mindkét fél épüljön belőle. Az én kutatásom, bár Amerikában készült, magyar alapú, azért amikor az előadásra készültem, jobban visszanyúltam ahhoz a forráshoz, amit mindenhol értenek: a Bibliához. Az előadásban beszéltem arról, hogy Jézus hogyan ébresztett vágyakozást Isten országa iránt a szolgálatában. Gondoljunk csak a samáriai asszonyra, akinek Jézus arról beszél, hogy ha tudná, mit tud neki Isten adni, és ki az, akivel beszél, azonnal kérné Isten ajándékát (Jn 4,10). Jézus felébreszti az asszony érdeklődését az iránt a víz iránt, amely a legmélyebb szomjúságát hivatott megelégíteni. A kutatásból az is kiderült, hogy vonzó egy keresztyén ember, ha úgy él, ahogy Jézus mondta, vagyis ha az élete bizonyos pontokon elválik a kultúránktól, és megjelenik a jellemében, a viselkedésében valami más, ami mennyei eredetű. A frissen megtért fiatal felnőttek beszámoltak arról is, hogy amikor releváns módon hangzik el egy igehirdetés, vagy amikor a gyülekezeti közegben szeretettel örülünk egymásnak, az vonzó, és felkelti egy külső szemlélő érdeklődését. Ezek olyan elemek, amelyek jó, ha megjelennek az egyházi megnyilvánulásainkban, közösségeinkben, és közben Isten ezeket használja arra, hogy az országát építse és másokat magához vonzzon.
Ha megint hívnák, visszamenne Pakisztánba?
Első körben azért örülök, hogy itthon vagyok, hogy magyar ételt eszem, és nagyon örülök a forró fürdővíznek is, és jó a megszokott ágyban aludni. Nem szenvedtem ott hiányt semmiben, jó dolgom volt, de azért nagy a kulturális különbség. Mindenestre ha ezt a kapcsolatot sikerül tartalommal megtöltenünk, akkor természetesen szívesen mennék.
Menekülés a pakisztáni pokolból református segítséggel
Budapest egyik külső kerületében, egy lakásban lelt menedékre egy pakisztáni keresztyén család, akiket a mindennapi életben a református menekültmisszió támogat. A két fiú, két leány és édesanyjuk azután menekült el a közel-keleti országból, hogy az édesapa belehalt a sérüléseibe, miután megtámadták az utcán. Hogy mi volt az indok? Csak annyi, hogy korábban nem engedte, hogy néhány muszlim férfi erőszakoskodjon keresztyén nőkkel.