1991 októberében, egy hónappal halála előtt Choi az említett levelet a Koreai Egyházak Ökumenikus Tanácsának (NCCK) emberjogi részlegéhez is eljuttatta, ahol osztályvezetőként dolgoztam. Levele, amely telve volt szenvedéssel és keserűséggel, hűen tükrözte a koreai nép megosztottságának tragédiáját. A részlegem azonnal kapcsolatba lépett a dél-koreai kormány országegyesítési minisztériumával és azzal a kéréssel fordult a hozzá, hogy rövid találkozóra kerülhessen sor a házastársak között. A minisztérium szerencsére elfogadta a kezdeményezést és azt kérte, hogy november 20-ig formális kérvényt is nyújtsunk be a 20-30 percesre tervezett találkozóról, amit december 31-re időzítették a Panmunjom-i közös biztonsági övezetbe. Felhívtam Choit, aki nagyon izgatott és boldog volt a hír hallatán. Megállapodtunk, hogy november 20-án felutazik Seoulba, hogy a kérvényt beadjuk. Rosszabbodó egészségi állapota miatt sajnos le kellett mondani az utat. Másnap meghalt, szívében a vággyal, hogy még egyszer láthassa családját.
Halála után azzal a kéréssel fordultunk a dél-korai kormányhoz, hogy Choi levelét juttassák el feleségéhez. A kormány visszautasította a kérést attól tartva, hogy ezrével érkeznek majd hasonló kérések a kettészakadt családoktól. Ha jól emlékszem, végül az Egyházak Világtanácsa segítségével mégiscsak sikerült célba juttatni a levelet. Ez is csak egy a megannyi tragikus történetből a félsziget megosztottsága óta eltelt évtizedekből.
Külügyi Iroda