Küzdjetek a hitért!

Amikor 1930-ban megérkezett New Yorkba az RMS Majestic fedélzetén, az amerikai református egyházban már a tragikus végjátékhoz közeledett a racionalista bibliakritikára („magasabb kritika”) építő, a reformátori hitvallások tekintélyét elutasító liberális teológusok és a Szentírás isteni ihletettségét és tévedhetetlenségét valló és az azon nyugvó reformátori hitvallások tanításait maradéktalanul elismerő és hangoztató konzervatív teológusok régóta tartó vitája. A modernista-liberális vonal – hivatkozva arra, hogy meg akarja menteni a református keresztyénséget az utókornak – a korszerűsítés jegyében megtámadta a bibliai-keresztyén tanítások szívét: a Szentírás isteni ihletettségét, tévedhetetlenségét, tekintélyét, Jézus Krisztus szűztől születését, halálának engesztelő voltát, testi feltámadásának és mennybemenetelének tényét és általában a bibliai csodák valóságát.

A konzervatív oldal a legalapvetőbb bibliai tanítások védelmére kelve 1910 és 1915 között kiadott egy kilencven részből álló esszésorozatot The Fundamentals: A Testimony To The Truth (A hit alapjai: bizonyságtétel az igazságról) címmel. A tanulmányok a liberális bibliakritika és teológia állításaival szemben bibliai alapokon állva mutatták be a legfontosabb református hittételeket és a belőlük levonható etikai konzekvenciákat, mégpedig a legkiválóbb református professzorok tollából. Nagyapám hatalmas könyvtárában természetesen rá is bukkantam erre a könyvsorozatra A modernista-liberális teológiai irányvonal egyik leghíresebb zászlóvivője volt a New York-i Első Presbiteriánus Egyház – egyébként baptista – lelkésze, H. E. Fosdick. Ő és lelkésztársai nem voltak hajlandók elfogadni Jézus Krisztus szűztől születésének bibliai igazságát, noha az Amerikai Presbiteriánus Egyház ezt alapvető hitcikkelynek minősítette.

Machen és mások is tiltakoztak e tévelygés ellen, mire a New York-i zsinat összeállította és jóváhagyta az úgynevezett Auburni nyilatkozatot (The Auburn Affirmation, 1923), amely a presbiteriánusok szabadságát hangsúlyozta a Westminsteri Hitvallás és katekizmus értelmezésében, vagyis zöld utat adott a modernista-liberális irányvonalnak, közel ezerháromszáz lelkész aláírásával.

A New York-i presbiteriánusok liberalizmusa is késztette arra J. G. Machent, a princetoni professzort, hogy megírja a Keresztyénség és liberalizmus című könyvét, amely épp száz esztendeje, 1923-ban jelent meg. A könyvben kimutatta, hogy a modernista-liberális teológiai nézet minden ponton szemben áll a bibliai keresztyénséggel, voltaképpen egy másik, naturalista vallás. A könyv egyházról szóló fejezetében pedig – miközben védte a protestantizmus hitvallásos jellegét – felszólította a liberálisokat, hogy őszintén vállalva a presbiteriánus egyház hitvallásával való egyet nem értésüket, alapítsák meg a maguk egyházát. A könyv majdnem elérte a célját… Az 1925-ben tartott közgyűlés tagjai megerősítették, hogy Jézus szűztől születése lényeges és szükséges tanítás. Amikor azonban a New York-i presbiteriánusok már fontolóra vették, hogy elhagyják a gyűlést, és másik felekezetet alapítanak, Ch. Erdman javasolta egy bizottság létrehozatalát, amely aztán megakadályozta a szakadást. Sőt, e bizottság a későbbiekben J. G. Machent és a mellette állókat marasztalta el azért, mert túl kritikusak voltak az egyházon belüli irányzatokkal. Egy évvel később új bizottságot alakítottak, amely már a princetoni teológiai szeminárium átszervezését javasolta, több felügyeletet adva az igazgatótanácsnak és az akkori elnöknek, J. Ross Stevensonnak. Ez azt jelentette, hogy a modernista-liberális egyházvezetés és teológia elkezdte bekebelezni az addig konzervatív Princeton Theological Seminaryt is. Sajnálatos módon ezt részben azok a konzervatív professzorok is elősegítették, akik úgy vélték, hogy a modernista-liberális teológiával szemben megengedően lehet viselkedni.

Végül J. G. Machen és több professzortársa (R. Dick Wilson, O. T. Allis, C. Van Til) úgy határoztak, hogy kiválnak a szentírási és hitvallási alapokat lassanként elhagyó princetoni intézményből. 1929-ben megalapították a – ma is kiválóan működő – Westminster Theological Seminaryt, ahol az úgynevezett régi princetoni iskola hagyományait kívánták folytatni. Ezen szakadás után még egy ideig több konzervatív református gondolkodású professzor tanított a Princeton Theological Seminaryban. Így például Ch. Erdman (gyakorlati teológia) vagy G. Vos, a bibliai teológia atyja, akivel nagyapám baráti viszonyba is került. Mindenesetre ebben az eseményekben nem szűkölködő időszakban írta meg J. G. Machen a főművének tekintett könyvét Jézus Krisztus szűztől születéséről (The Virgin Birth of Christ, 1930).

Mindez közvetlenül nagyapám odaérkezése előtt történt… Ám ottani tanulmányainak időszakában zajlott le egy másik döntő jelentőségű esemény, amely mélyen érintette az Amerikai Presbiteriánus Egyházat, és amelyben ugyancsak kulcsszerepet játszott J. G. Machen. Ez az esemény az American Board of Commissioners for Foreign Missions szervezetében ment végbe. Ezt az egyik első amerikai keresztyén külmissziós szervezetet 1810-ben hozták létre, és a XIX. században ez volt a legnagyobb és legfontosabb ilyen jellegű testület, amely presbiteriánusokból, kongregacionalistákból és német református egyházak tagjaiból állt, de ekkor missziológiai paradigmaváltást hajtottak végre. A szemléletváltás abban állt, hogy a protestáns misszionáriusoknak együtt kell működnie más világvallások képviselőivel is, mégpedig egy új, igazságos világrend létrehozatala érdekében. Mindehhez nagy segítséget nyújtott az egyik leggazdagabb amerikai család, a Rockefeller dinasztia. A misszió újratervezését (amelynek dokumentuma a Re-Thinking Mission, 1932) joggal tette kritika tárgyává J. G. Machen. Újszövetséges professzorként megalapozott érvekkel szorgalmazta a misszió bibliai alapjaihoz való visszatérést. Biblikus kritikáját az ügyben érintett egyházi vezetők egyszerűen figyelmen kívül hagyták, arra kényszerítve ezzel e konzervatív reformátusokat, hogy 1933-ban létrehozzák a Független Külmissziós Társaságot (Independent Board of Presbyterian Foreign Mission, 1933). Ez vezetett azután ahhoz a konfliktushoz, melynek végén J. G. Machent 1935-ben bírósági ítélettel kizárták az Amerikai Presbiteriánus Egyházból. Mindezek végeredményeként 1937. január 1-jén létrejött az Orthodox Presbiteriánus Egyház. Első közgyűlésük moderátora maga J. G. Machen volt.

Amikor mindezek kikristályosodtak előttem – akkor értettem meg, hogy az Amerikát megjáró, onnan doktori címekkel hazatérő, áldott emlékű nagyapám miért is beszélt oly nagy tisztelettel és lelkesedéssel a „nagy és híres Machen professzorról”! S akkor értettem meg még mélyebben tiszteletteljes lelkesedését, amikor évekkel később magyarul kézbe vehettem és először elolvashattam a „nagy és híres Machen professzorról” Keresztyénség és liberalizmus című könyvét (Presbiteriánus Kiadó, 2002).

Különösen is emlékezetes számomra a Jézus Krisztusról írt – majdnem leghosszabb – fejezet. Ebben a részben először arra keresi a választ a szerző, hogy mit tanít a teljességgel emberközpontú liberalizmus és a teljességgel istenközpontú keresztyénség a Jézus Krisztushoz való viszonyulásról. Erre a kérdésre tömören azt válaszolja, hogy míg a liberalizmus Jézusban csupán követendő példaképet lát, a keresztyénség nem Jézus liberális (naturalista) rekonstrukciójában hisz és nem azt követi, hanem az újszövetségi iratokban látott és hallott történeti Jézust. E fejezet második részében aztán arra keresi a választ, hogy mi magyarázza az ilyen gyökeresen eltérő viszonyulást Jézushoz.

A megfejtést pedig abban találja meg, hogy míg a liberalizmus Jézusban csak embert lát – még ha a legkiválóbb embert is, de csakis embert –, addig a keresztyénség az újszövetségi időktől kezdve Jézusban a szűztől született, bűntelen istenembert látta és látja, aki valóságos csodákat tett, elvégezte a megváltás munkáját, feltámadt és megdicsőíttetett! Az alapkérdés: Jézus csak ember – még ha az emberiség legszebb virága is –, vagy valóságos Isten és valóságos ember egy személyben? Aki az előbbinek látja: az példaképnek tudja látni és láttatni, aki az utóbbinak: az hinni fog benne, rábízza lelke örök sorsát, és követi szent akaratát! Az előbb liberális, az utóbbi – keresztyén. Hadd idézzem a szerzőt: „…a keresztyén szemléletben Jézus nemcsak a hit példája, hanem a hit tárgya is. Ez a hit nyilvánvalóan vallásos, és a keresztyén úgy hagyatkozik Krisztusra, mint Istenre. Nem kisebb dolgot bíz Krisztusra, mint lelkének örök boldogságát. Így tehát a Jézus iránt tanúsított keresztyén magatartás, úgy, ahogy az az Újtestamentumban megjelenik, világosan eleve feltételezi Urunk isteni voltát.” Teljes szívemből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek el- és újraolvasásra, azzal az imádsággal, hogy szolgálja a bibliakritika és liberális teológia által félrevezetett és megerőtlenített lelkipásztorok, gyülekezeteink és egyházunk bűnbánatát, lelki ébredését, megtérését, igehirdetésének és missziójának alapvető korrekcióját! „...küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júd 3b)

A szerző a Szeged-Újszegedi Református Egyházközség lelkipásztora.